TINTA A TÜRK PERZSÁN

Az ÁPISZ boltban hanyag munkát végeztek. A felszámolás, az azt követő bezárás, illetve a takarmánybolttá alakulás előtti utolsó leltárnál ott felejtettek a polcon egy üveg tintát. Nem vették észre, de ebben ne keressünk sandaságot, valójában senkinek sem hiányzott. Akkoriban már kevesen írtak töltőtollal, nem volt szükség tintára.

Tizenöt magányos, csendes és eseménytelen esztendő következett a sötét raktárban, szegény tinta pedig egyre bánatosabb lett. Mikor sok évvel korábban az üvegbe töltötték, még élénk kék színe volt, büszkén terült szét a kicsiny és csinos flaskában, így okkal reménykedett abban, hogy tintaként sokaknak szerez majd örömet. Szép és cirkalmas betűk, fontos iratok születnek majd meg a segítségével. Volt azonban egy ennél is merészebb álma.

Közjogi méltóság szeretett volna lenni, abból is a legtekintélyesebb. A kis ÁPISZ tinta, ott a raktár sötétjében, köztársasági elnökként képzelte el magát. És ahogy a szép és szívmelengető mesékben történni szokott, az álom valósággá vált. A tintát kinevezték, több ciklusra is, olyankor mindig esküt tett, ezt követően pedig minden papírra rácsöppent, csakhogy nyomot hagyjon maga után. És így folyt, folydogált, tintaként egy egész ország életére hatással lett.

Egy tragikusan sötét napon azonban az elnök macskája beosont a dolgozószobába, majd dorombolva addig dörgölőzött a tintás üveghez, vagyis a köztársasági elnökhöz, mígnem lelökte az íróasztalról. Apró szilánkokra tört az üveg, a maradék tinta pedig elfolyt, beszennyezve a drága türk szőnyeget.

A pacás, tintafoltos szőnyeget később lomisok vitték el, de már ők sem tudtak vele mit kezdeni, ezért egy hideg téli estén befűtöttek vele. A kályhacsőből kék füst szállt fel, a népek pedig tudták, új elnökük lesz megint.

SZÉPEN MOSOGAT

A fiam zongorázik. The last christmas, utána Hallelujah. Megdicsérem, hogy szépen játszik. A tízéves lányom erre csak annyit mond, hogy ő pedig szépen mosogat. 

DEBRŐI ELEMÉR

Debrői Elemér, korának egyik legnagyszerűbb riportere. Több ezer politikamentes mélyinterjú, magával ragadó, tanulságos és felejthetetlen beszélgetés fűződik a nevéhez. Munkabírása példátlan a magyar újságírás történetében, mint ahogy a munkamódszere is legendás. Alanyairól mindent tudni akar, ennek érdekében pedig semmitől sem riad vissza. Szó szerint kikukázza beszélgetőpartnerei emlékeit, nem egy esetben akár hetekig is képes várni a lépcsőházban, mígnem interjúalanyai, kezükben a szemetesvödörrel lejönnek és kiöntenek mindent a műanyag tárolókba. Ilyenkor gondosan átnézi a papír, üveg, és műanyag szelektív gyűjtőket is. És mindig talál valamit a hulladékok között, amivel elindulhat a beszélgetés.

- Készültem belőled. Találtam egy kiszáradt teafiltert, amit sokáig őriztél. Állítólag ezt a nagymamádtól kaptad. Ez igaz?
- Igaz. De ezt honnan tudod?
- Utánad néztem. A nagyid ezek szerint szerette a teát.
- Imádta. Mindig azt ivott.
- Megszerettette veled is?
- Nagyon. Azóta is csak azt iszom.
- De miért? Talán mert ez fejezi ki a nagyid iránti szeretetedet?
- Jó kérdés.... azt hiszem, igen.
- És melyik a kedvenc teád? Vagyis teátok?
- A gránátalmás és a narancsos.
- Engem a gránátalmás érdekelne igazán. Azt mondják, a szenvedélyes emberek isznak grátánalmás teát. Ezzel egyetértesz? Te is szenvedélyes vagy?
- Őrülten szenvedélyes.
- Találtam egy törött teáscsészét is. Ezt te törted össze?
- Nem tagadom, én.
- Mert valaki összetörte a szívedet?
- Erről nem szeretnék beszélni.
- Tiszteletben tartom a kérésedet. Akkor beszéljünk még a nagyidról, akit a napokban veszítettél el.
- Bombatalálat érte a házunkat, és ő a romok alatt rekedt.
- Úgy tudom, akkor is éppen teázott.
- Kiabáltunk vele, vegye már észre hogy háború van, menjen le az óvóhelyre, de azt mondta, megvárja amíg felforr a teavíz.
- Ebből is látszik, mennyire ragaszkodott a szokásaihoz és persze a teájához.
- Igen, de már alig volt itthon teafüve, mert azt a hajót, amely a teát szállította, tengeralattjárók elsüllyesztették. Nem volt már utánpótlás. Rémes ez a háború.
- Pedig biztosan nagyon örült volna a friss teának. Mit gondolsz, miről beszélt volna akkor a nagyid?
- Mikor?
- Ha megkapja a várva várt teáját.
- A háború borzalmairól. Az elhurcolt rokonokról.
- Nem a tea, semmihez sem hasonlító illatáról?
- Talán arról is, meg a szétlőtt, szétbombázott színházról, ahol korábban dolgoztam.
- Valahol azt olvastam, te még a színházban is teáztál. Ez egy szertartás volt, fellépés előtt meginni egy csésze gránátalmás teát?
- Megnyugtatott a tea, de most már hiába, mert nincs semmi. Se színház, se nagyim.
- Mire készülsz most? Új szerep, új premier valahol?
- Most az újjáépítésben vállalok szerepet. El kell takarítani a romokat.
- Én ehhez sok erőt és sok finom teát kívánok neked. Köszönöm a beszélgetést.

AZ ÍRÓ(K) HALÁLA

Sir Walton Boldizsár, a hároméves border collie békésen szundított Bábas Péter, a híres esszé és regényíró asztala mellett. Fejét Bábas lábára hajtotta, ami rendkívül jó hatással volt mindkettőjükre. A kutyát megnyugtatta Bábas közelsége, ugyanakkor a rendkívül fegyelmezett, szinte már szerzetesi életmódot folytató író is csak akkor tudott alkotni, ha kutyája ott szuszogott a szobában. Hajnali fél öttől írt déli tizenkettőig, majd a rövid ebédszünetet követően este hatig. Minden nap. Készült az újabb eposz, az ezerkétszáz oldalasra tervezett családregény.

Bábas tehát írt, teljes nyugalomban, csendben. A kiadó várta az újabb anyagot, amely remélhetőleg elhozza Bábasnak az újabb nemzetközi irodalmi díjat. Idén talán végre meglesz a Nobel is, és ehhez már csak az utolsó három fejezetet kell megírni.

Reggel hat óra tizenkét perckor azonban váratlanul egy üzenet jelent meg a számítógépe monitorján. Bábas először észre sem vette a kép jobb sarkában lévő szöveget, de érdekes módon, Sir Walton Boldizsár felriadt, majd mordult egyet. Bábasnak ekkor tűnt csak fel a szokatlan jelenség. Azt hitte vírusos lett a gépe, akkor pedig le kell állnia csakhogy elmentse a megírt szöveget, és persze riasztania kell Zsoltot, az informatikust. Közelebb hajolt a montorhoz.

- Jó reggelt! Megkérném, hogy az utolsó két bekezdést írja át!

Bábas megdöbbent. A kávésbögréje után nyúlt, azt gondolta, jót tenne egy korty ital, de nem volt már benne egyetlen csepp sem.

- Megértette?
- Mit?

Bábas reszkető kézzel pötyögte a betűket.

- Írja át az utolsó két bekezdést! Bár jobb lenne az egész fejezetet törölni.
- Miért írjam át?
- Csak. Mert nem jó.
- Ki maga?
- Nem fontos.
- Ki maga?? És hogy merészel zavarni?
- A maga érdekében szólok. A regény címe is változtatásra szorul.
- A kötél feszülése a lét peremén tökéletes cím.
- Magának tökéletes. A magyar olvasóknak azonban nem.
- Ez őrület! Nem írok át semmit!
- Akkor baj lesz. Nagy baj.
- Mi?
- Ne akarja megtudni. Lássam, hogy törli a szöveget!
- Rendőrt hívok!
- Nevetséges. Hova hív rendőrt? És mit mond nekik? Azt hittem okosabb ennél. Törölje!
- És ha törlöm, békén hagy végre?
- Ezt nem ígérhetem.
- Tűnjön már el végre!. Író vagyok, a kéziratot két héten belül le kell adnom.
- Ráérünk. Mi tudunk várni.
- Mi az, hogy mi?
- Mi. A kiadója.
- Az én kiadóm a Parmattan Deus.
- Látom vitatkozni akar. Akkor kezdjük előlről. A tervezett 1200 oldalt pedig most felejtse el. És új borító kell.
- Már készen van a borító.
- Új címlap lesz. A magyar korona lesz rajta és a budai Vár.
- Ennek semmi köze a regény témájához.
- Ezért kell újraírnia. Az egészet. És maximum 120 oldal lehet.
- Ez őrület. 120 oldal kevés a családregényhez.
- Ki mondta, hogy családregény lesz?
- Mit akar maga?
- Új regényt. Magyar regényt. A főszereplője egy kilenc gyermekes magyar gazdálkodó lesz, aki magyar sertéseket hízlal. Szépen élnek. Nem túl bonyolult történet. Magának ujjgyakorlat.
- Kit érdekel ez a marhaság? Ezt senki sem fogja elolvasni.
- Ha még író akar lenni, tegye amit mondok. Új cím, új téma, új borító. Ha követi az utasításainkat, ötszázezer példányban kihozzuk a könyvet.
- Kikérem magamnak!
- Sorban állnak az íróink, bármit megtennének egy ilyen példányszámért. Nem könyörgünk magának.
- Kitől kapta meg az elérhetőségemet?
- Mindent tudunk. Az összes íróról. Mit írnak, hol tartanak, mi a könyveik üzenete, de még arról is van információnk, hogy milyen szakirodalmat használnak. És azt is tudjuk, hány cukorral issza a reggeli feketéjét.

Bábas ekkor vadul gépelni kezdett. Befejezte a regényt. A szöveget gondosan elmentette, majd elküldte egy ismeretlen címre. Ezután felöltözött, és sétálni indult az erdőbe Sir Walter Boldizsárral.

A hűséges eb nem sokkal később lefeküdt a fa tövébe, és szomorú szemmel nézte a kötélen himbálózó gazdáját. A kötél feszülése a lét peremén című regény végül egy francia kiadónál jelent meg.

Meglett a Nobel-díj.

SZÍNHÁZ

- Figyelsz, édesem? Bejössz jobbról, nem sietsz, lassan, nyugodtan menj, megállsz középen, majd megvetően ránézel Walterra.

- És ha már bent vagyok, mit csináljak? Mármint a nézésen kívül.
- Minek kérdezel? Majd mondom, hogy mit. Szóval, csak állsz és nézel. Majd azt sziszeged: Walter, köztünk mindennek vége.
- Hogy lenne már vége? A második felvonásban leszek terhes tőle.
- Kérdezett téged valaki? De most komolyan? Vagy már rendezni is akarsz?
- Jó, akkor némán nézem.
- Nem csak nézed, hanem közlöd vele, hogy vége. Világos? Érthető voltam?
- Érthető.
- Jól van már, ne bőgjél.
- Nem bőgök.
- Akkor színészkedsz. Nem vagy már kezdő. Neked ezen régen túl kellene lenned.

Ismét reneszánszát éli az amatőr színjátszó mozgalom. A kisvállalkozások, mezőgazdasági termelőegységek, call-centerek, feldolgozó üzemek kultúrtermeit ismét benépesítik a lelkes színjátszók. A három műszakos beosztás nem szegi kedvét a munkás-színészeknek, akik mindig lelkesen próbálnak.

- Akkor csináljuk meg újra. Bejössz, nézel.
- Walter, köztünk mindennek vége.
- Kurvajó, erre gondoltam. Megy ez, nem hiába választottalak a főszerepre éppen téged.
- Nem választottál. Itt találkoztunk.

A legkiemelkedőbb színjátszó közösség az újpesti bőrgyár egykori cserzőüzemében alakult meg. Vezetőjük P. Béla, akit ha másról nem, a jellegzetes, kopott bőrnadrágjairól és a vállán átvetett, ugyancsak bőrből készült táskáiról biztosan mindenki ismer. Vagy a táncház mozgalomból.

- Andrea, nem emlékszel? Mi már korábban is összefutottunk, Pécsett.
- Nem ma volt.
- Öt éve.
- A régi szép idők. A POSZT-on. Hol van már az is?
- Én lettem a legjobb rendező, te pedig a legjobb női alakításért kaptál díjat.
- Mályva hercegnőt játszottam, te pedig a Gégemetszők, avagy a cenzor halála rendezőjeként nyertél.

Béla elmereng a múlton, de nem panaszkodik.

- Életem legjobb munkája volt. Ezt persze akkor még nem tudtam.
- Én sem, hogy a Mályva lesz utolsó színházi szerepem.
- Téged az a disznó rúgott ki?
- Nem, előbb leváltatta az Ernőt, majd rá két hónapra bezárták a színházat. Meg az egyetemet. Nem kaptunk pénzt. Muszáj volt eljönnöm. De neked sem lehetett könnyű.
- Nekem a megyéspüspök titkára lett a főnököm. Az összes darabomat betiltatta. Aztán a színházat feltöltötték kispapokkal.
- És hogy találtad ezt az üzemet?
- Bőrdíszművesként itt kezdtem. Emlékeztek rám. Visszavettek. És te?
- Jelentkeztem az ALDI-ba árufeltöltőnek, de nem kellettem. Azt mondták, a pénztárosnők kihívónak találtak. Ezért nem mehettem oda. Utána olvastam erről a bőrfeldolgozó üzemről.
- Itt jó dolgod lesz. A színjátszókörünkbe naponta jelentkeznek a munkások. Sokan jöttek a Katonából, a Jurányiból, Bodótól, Mundruczótól.
- Árpád is jön?
- Sajnos őt elveszítettük. Nem jön már vissza. Franciaországban dolgozik egy csigatenyésztő telepen.
- És a Szabi? A Hajdú.
- Ő már itt melózik nálunk. Ma éjszakás műszakban dolgozik, de azt ígérte reggel nem megy haza, hanem találkozunk, és ez első felvonást lepróbáljuk. Ugye milyen szép ez a vállalati kultúrterem?
- Mint a régi MOM. Ötvenes évek feeeling.
- Édesem, ne húzzuk az időt, akkor most még egyszer bejössz, megállsz és nézel. És mondod!
- Walter, köztünk mindennek vége.
- Jó volt, megvettem, köszönöm. Holnap folytatjuk. Ha kérdésetek lenne, délelőtt a cserzőkádnál megtaláltok.

A bőrfeldolgozó üzemegység munkásai a vállalati faliújságról értesülhetnek a színházi bemutatókról. A premiereken mindig dugig van a terem, szinte még a csilláron is lógnak színházimádó dolgozók. Kihunynak a fények, kezdődik a játék.

Kint, az üzemben büdös van. A ruhák öt perc után bűzlenek. Hiába fürdik az ember, nem szabadulhat a penetráns dögszagtól. Cserzett bőr, hogy a franc esne bele.

BÉLSZÉL AZ ASZTALNÁL

- Tisztelt kollégák, tudóstársak, nyelvész barátaink! Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek a "Szavak és tettek ereje" című konferenciánkra. Mielőtt azonban megkezdenénk a munkát a különböző szekciókban, arra kérlek benneteket, olvassátok át, majd írjátok alá az előtérben elhelyezett pár soros nyilatkozatot. Ne ijedjetek meg, erre csupán azért van szükség, hogy nyilvános megszólalásainkkal megőrizzük tudományos műhelyünk jó hírnevét. Tehát, csak akkor és csak úgy beszéljetek mikrofon előtt, vagy írjatok twitter üzeneteket az itt végzett munkáról, hogy ha az a szervezetünk érdekeit, jó hírnevét nem sérti, megítélését hátrányosan nem befolyásolja, nem ütközik jogszabályba; továbbá nem okoz erkölcsi és anyagi kárt.

Alig negyedórával később máris összeült a "Mivel fejezhetjük ki azt, amire már nincsenek szavak?" elnevezésű szekció. A munkacsoportban Bécsből érkezett viselkedéskutatók, pszichiáterek valamint, a napokban érthetetlen okból és a már ismert brutalitással felszámolt Lőrincze Lajos Intézet nyelvészei vettek részt. A konferenciát szervező Borhidfalvy Ágoston professzor kért elsőként szót, elindítva ezzel a közös gondolkodást.

- Vegyünk egy alapesetet, melynek leírására sajnos kikoptak a szavaink. Bár, lehet, hogy erre sosem voltak. Szóval képzeljünk el egy vasárnapi ebédet, ahol az asztalnál ott ül a szűk család. Beszélgetnek, beszámolnak az üzleti sikereikről, betegségekről, tervekről, kanalazzák a levest, mikor is egy szép, nagydarab rokon, elkezd eregetni.
- Mit?
- Eregetni. Szelei lesznek.
- Baj van a belével, ezt szeretnéd mondani, Ágoston?
- Igen, köszönöm. Gond van az emésztésével. Vagy legalábbis ezt feltételezhetjük vele kapcsolatban.
- Miért nem megy ki a mellékhelyiségbe?
- Jó kérdés, annál is inkább, mert többen is ezt tanácsolják neki.
- És?
- Nem megy ki, sőt egyre többször és egyre nagyobbakat...
- De ugye ez nem történt meg, ez csak példamondat, Ágoston professzor úr?
- Rátok bízom ennek megválaszolását. Szóval, ez a családtag, hiába kérik, nem megy ki a vécére , hanem folyamatosan szellent, közben a mobiltelefonját nyomkodja és mindenfélét posztol a világhálón.
- Érdekes. Ezek szerint azonnal kiad magából mindent.
- Az egyik családtag kifejezetten kéri, hogy menjen ki, ne büdösítse be az ebédlőt, vagy ha nem teszi, akkor pedig ő fog elmenni, és vissza sem jön, amíg a kedves rokon nem hagyja abba az eregetést és a twitter üzengetést.
- Kínos.
- Az. De a java csak most jön, mert egy idő múlva letolja a nadrágját, és helyben elvégzi a nagydolgát.
- Ebéd közben? Az asztalnál?
- Az asztal alatt. Vagyis alá.
- A többiek előtt?
- Persze. És aztán le is fotózza.
- És ezt eddig nem tudták róla? Hogy így viselkedik?
- Két családja van neki. A kisebbik, ahonnan ő jön, ezért dicsérni szokta. Sőt, bizonyos esetekben, amikor a család érdekei ezt kívánták, még javasolták is, hogy minél jobban vetkőzzön ki magából. Bár, ezt nem is kellett kérniük. Ő ilyen. Egy használt papírzsebkendő többet ér, mert azt legalább még lehet használni valamire.
- Ez egy....ez egy....nem is tudom, mit mondjak erre.
- Én sem tudom, Csak keresem a megfelelő szavakat erre, professzor úr.
- Kedves kollégák! Ezért vagyunk itt, hogy nyelvészként, viselkedéskutatóként választ adjunk ezekre a kérdésekre. Miért tesz valaki ilyet, valamint miként minősíthetjük mindezt? Várom a javaslataitokat.
- Jellemtelen.
- Pontosabb megfogalmazás kell. Végtére is nyelvészek vagyunk.
- Neveletlen. Nem, inkább bunkó.
- Elcsépelt kifejezés.
- Tűrhő.
- Nem rossz, de nem elég erős.
- Szutyok.
- Színpadias.
- Alja.
- Hát....
- Ganaj.
- Ez is kevés.
- Tahó.
- Gyökér.
- Ótvar.
- Egy büdös g....i.
- Ez tökéletes, nyelvtanilag és tartalmilag is hibátlan, de nyilván, ti is ismeritek néhai Péter barátunk mondatát, "bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá." Most tartsunk tíz perc szünetet, utána pedig újabb eseteket vitatunk meg. Ha pedig még nem mondtam volna, van kint kávé és pogácsa.

GYŰLÖLET

Az angyali gyermekarcot ábrázoló játékcsörgő (egy újpalotai maszek műanyag fröccsöntő legsikeresebb terméke) nem hogy megnyugtatta, ellenkezőleg, dühödt és elviselhetetlen sírásra késztette az öt kiló huszonnyolc dekával, ennek következtében császárral világra jött Gyurikát, akit tizennyolc órányi vajúdás után szabadított ki anyja hasából, a nudista kempingben nyaralgató, majd onnan a kórházba kényszerűen visszatérő B. Pál szülész-nőgyógyász. E kritikus tizennyolc óra, nyilván nyomott hagyott Gyurika lelkében és tudatalattijában.

Ha a zabálnivalóan gömbölyded, a három éves korában is sokat és lelkesen szopizó Gyuri baba rácsos ágyikójába valamelyik meggondolatlan nagymama, nagypapa, nagybácsi, szomszédasszony mégis betette a csörgőt, "biztosan szeret játszani ez az édes, kicsi, cuki csöppség" nos, aki ilyen végzetes hibát követett el, azt azonnal megbüntette. Az anyja melléből leszívott, és a szájában tudatosan elraktározott anyatej maradékot, az ágya fölé hajoló felnőttek arcába ürítette. Köpte, köhögte, prüszkölte, fújta, csinálhatta bárhogy, a felnőttek imádták a dundi méregzsákot.

Gyurika volt az emberiség történetének legfiatalabb embergyűlölője, amit az is bizonyít, hogy a negyedik születésnapjára kapott alvós babáját, már az első este Ted Bundyként kivégezte, szétrágta, majd az apró cafatokra tépett kezeket, lábakat, törzset, fejet, hangosan gügyögve kidobálta az ágyából.

Mikor óvodás lett, a csoki Mikulást törte szilánkosra. Az óvodai jegyzőkönyvből egyértelműen rekonstruálható a vérfagyasztó eset. Az gerjesztette éktelen haragra, mikor a csendes pihenő után arra ébredt, hogy az ovis társai boldogan majszolják a piros aluminiumruhából levetkőztetett Mikulást. Ekkor csapott le rájuk éktelen haraggal.

Gyurika, emberektől való irtózását, sok elmúltával a gimnáziumi szakfelügyelő, a kerületi nevelési tanácsadó pszichológusa, sőt, még a saját anyja sem sem ismerte fel, ezért azt javasolták a vonzóan túlsúlyos fiatalembernek, hogy olyan munkát keressen majd magának, ahol közösségben lehet, emberekkel foglalkozhat. Mert, az való neki.

György, tizennyolc évesen látta elérkezettnek az időt arra, hogy kiélje a benne rejlő Charles Mansont. Mivel minden két lábon járó egyedet, melyről sajátos kérdezéstechnikájával megállapította, hogy biztosan nem majom, hanem ember, azt szenvedélyes utálattal kezelte, így példaképével ellentétben, nem szervezhetett bandát maga körül, akik segíthették volna az emberi nem ellen folytatott, következetes és kegyetlen harcában. Csak magára számíthatott.

Első munkahelye irigylésreméltó körülményeket biztosított a számára, igaz megdolgozott ezért a pozícióért. Egyetemet végzett, bár még ma is rejtély miként volt erre képes, hiszen öt éven keresztül folyamatosan emberek vették körül, tanárok, professzorok, vele egyidős, affektáló, fontoskodó diákok, Vesta szűznek tűnő, ám mégis álmosítóan unalmas kékharisnyák. Köztük lenni, és hallgatni ezt a költőien sivár nyafogást, "ki kivel dug éppen, már nem dugnak, miért nem dugnak, ők biztosan dugni fognak", igazi lelki és fizikai megpróbáltatást jelentett a számára. De túlélte, és a diploma megszerzése után egy megyei lap versrovatánál kapott jelentőségteljes feladatot.

A síkság és környéke, ki tudja miért, ontotta magából az elcseszett, önjelölt Petőfi epigonokat, akiket naponta ihletett meg egy törött szárnyú gólya, vagy egy szerelmes mezei nyúl. A beküldött verseket egyedül a költészet Vlad Tepes-e, a versrovat Drakulája, György olvasta el, majd azonnal szelektálta. Szemétkosár, felfűtött kandalló, nyitott ablak és a szél, vécé. Amíg a lapnál ő volt a verskritikus, senkinek nem jelent meg egyetlen négysorosa sem. Persze egy igazi embergyűlölő, mint amilyen a puha, omlós testalkatú rovatvezető is volt, nem elégedett meg a költemények fizikai megsemmisítésével. Levélben is indokolta döntését. Szóban sosem. A költők ilyenkor megszűntek létezni, csakis tehetségtelen dilettánsokként, szakmájuktól eltiltandó humanoidként írt róluk, nekik. De csakis az ő és az olvasók érdekében.

Amikor tevékenyégének köszönhetően az összes költő láthatatlannná vált, vagy csak az asztalfióknak írt, netán sosem írt már semmit, hanem elszegődött tehén pásztornank, Gyuri új inspirációs forrást keresett magának. Mizantróp lénye először a megyei nagyáruház ügyfélszolgálatán talált megnyugvást. Az elromlott színes Videoton tévével és az Unitra lemezjátszókkal érkező panaszosokat hangosan kiabálva azonnal elküldte, mondván "biztosan összevissza nyomkodták a gombokat, ilyen ékszer nem való parasztok kezébe", de szinte mindenkivel ezt csinálta. Az áruház vezetése imádta Gyurit, hiszen semmilyen vackot nem kellett többé visszavenniük, pörgött a szocialista kapitalizmus. Aztán Gyuri, ahogy az lenni szokott az áruház igazgatóját is szívből megutálta. Kilépett a cégtől.

Ezt követően végighaknizta a Posta, OTP, Kórházszövetség, Zeneakadémia, Írószövetség, Questor, Sportszergyár ügyfélszolgálatait. Sehol nem volt rá panasz. Akit ő egyszer elküldött a maga imádnivalóan szellemes, lealázó stílusában, sosem jött vissza panaszkodni és pénzt kérni.

A valódi fordulat, mikor Gyuri végre megtalálta a lelkének oly annyira hiányzó harmóniát, 2010. tavaszára tehető, mikor is újból, sokadjára, mondhatni úthengerre emlékeztetve megjelentek azok a fiatalnak már nem mondható fiúk, akiket mindennél és mindenkinél jobban utált, ami ennyi év távlatából és az események kronológiáját értékelve abszolúte érthető. Embergyűlölete napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, egyre nagyobb, egyre pusztítóbb, és mindent elsöprő erejű fokozatba kapcsolt. Tüntetésekre kezdett járni, bár ennél rosszabb nem is történhetett vele, hiszen mizantróp létére szoros embergyűrűben kellett állnia és karját lengetve ordítozni. Mégis, ő volt az egyetlen, aki a tüntetések után sosem ment haza, hanem magányosan rázta tovább az öklét. Végül ezt is megunta, majd éjfél után nem sokkal, hirtelen felindulásból, betört a Parlamentbe és elfoglalta a karéj legfontosabb helyét. A tömeg másnap követte példáját.

Forradalom volt ez a javából. A nép, hálája jeléül Gyuriból azonnal miniszterelnököt csinált volna, vagy valami hasonlót, ő azonban mindennél jobban utálta az embereket, ezért inkább hazament és magára zárta az ajtót.

Ha hatvan valahány évvel ezelőtt a szülész-nőgyógyász nem a nudista kempingben táborozik, és emiatt nem kellett volna tizennyolc, szenvedéssel teli órán keresztül vajúdnia Gyurika anyjának nos, akkor talán sosem lett volna forradalom. 2022. május 6-a immár a Mizantrópok Napja.

MUTÁNSOK

Biológiából mindig jó voltam, bár a legtöbbet az elmúlt kilenc évben tanultam. Folyamatosan képeztem magam, figyeltem, apró evolúciós mozaikokat raktam össze, így a magam számára már elkészült a tökéletes tabló, mely a főemlősök családjába tartozó egyedek fejlődési szakaszait dokumentálja. Ebből sajnos egyértelműen kiderül, hogy az elmúlt közel egy évtized milyen jelentős, mondhatni drámai és visszafordíthatatlan romlást eredményezett, bár az is lehet, hogy már maguk a sejthalmazok, amelyekből ezen lények kifejlődtek, eleve rosszak és elhibázott génszerkezetűek voltak, és a teljes eltorzulást a megváltozott külső tényezők (politika, gazdaság) már csak siettettni tudták, visszafordítani azonban nem. Nem szaporítva tovább a szót, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a hazai biológia egyedfejlődés a legrosszabb sejtéseket igazolta vissza. Nem tudom honnan, talán speciális tenyészeti laboratóriumokból kiszabadulva, torz, beteglelkű, gonosz, semmitől vissza nem riadó mutánsok szaporodtak el és szívják a normális, még érző, érzékelő, szenvedő lakosság vérét. Néha ugyan halllani híreket arról, hogy a vérszívók közül néhányat, mint ahogy a bogarakat szokták az üveg alatt, kiiktatnak, majd felmutatnak, de a riasztó elszaporodásukat látva, egyelőre szembe kell néznünk a biológiai tényekkel: e romlott, egykor még embernek tűnő lények élnek és virulnak.

A jövőnek dolgozva gondosan feljegyzem a nevüket, tevékenységüket, nehogy egy későbbi generáció kísérletezni kezdjen velük.

Nem érdemes.

FEL VELÜK!

Örömmel olvasom, hogy öt éven belül embert küldünk a világűrbe. Éppen itt az ideje! Van egy meglehetősen hosszú listám azokról a személyekről, akiket fel lehetne lőni.

ÖT ÉV (TITÁN 2.0)

Öt év múlva

- Fiúk, kapaszkodjatok, most alátok pörkölünk! 5, 4,3, 2, 1, zéró. Jó utat!
- Köszi, érezzük a nyomást.
- A start rendben. Parancsnok, műszerek működnek?
- Csepel, itt minden rendben.
- Már 9G a terhelés. Bírjátok?
- Egyelőre igen.
- Hamarosan eléritek a sztratoszféra határát, utána leválik a központi rakéta.
- Csepel, vettük.

A Fury űrjármű szédítő sebességgel száguld a semmibe, fedélzetén a büszke magyarokkal.

- Laci, hogy tetszik?
- Hánynom kell.
- Ne csináld már, be vagyunk kamerázva.

Laci belülről leokádja a sisak plexijét, nem lát semmit, lehúzza a fejéről, majd beteríti a műszerfalat.

- Csepel, itt a Fury.
- Itt Csepel. Hallunk. Mi a gond, parancsnok?
- Az egyik telehányta a ruháját és a vezérlőautomatát.
- Semmi gond, váltson át a kettes egységre. És törölje szárazra.

Négy perccel később.

- Mekkora buli ez!! Hol a kolesz? Látod? Nézzél már ki, Laci!
- Jobb ha nem néz sehova. Fogd rendesen a zacskót! Megint jön neki.
- Főnök, szotyit hoztál?
- Egy kartont. Kérsz?

Felbontják. Magoznak. Perceken belül tele a padló napraforgóhéjjal.

- Hova megyünk pontosan?
- A Titánra.
- És hogy csináljuk?
- Landolunk, aztán kitűzzük a magyar zászlót. Ennyi.
- Kié lesz a Titán?
- Nem értem a kérdést.
- Kinek a nevén lesz?
- Az unokám nevén.

A Fury rázkódni kezd. Füstöl. A szotyis zacskó kiszakad.

- Csepel, itt a Fury. Baj van.
- Itt Csepel. Észleltük a hibát. Nyugalom.

A vétel megszakad. A kép elsötétül. A Fury eltűnik az irányítóközpont műszereiről. A hivatalos közlés szerint a hordozórakéta téves pályára állította az űrhajót. A Fury elveszett a világegyetem végtelenjében. Senki sem keresi.

A Földön végre béke van.

REPESZ

Belefutottam egy rettentően unalmas B-kategóriás krimibe, (én is tévedhetek néha) valami mexikói, vagy puerto rico-i bandaháborúról szólt, ahol kigyúrt, kokszos, szakállas barmok ütötték, lőtték, trancsírozták egymást, baltával, recés késsel, elefántölő mordályokkal, fogalmam sincs miért. A elsőszámú gyilkológépre is lőttek, de nem halt meg, ellenben a fejében maradt egy golyó, emiatt teljesen megzavarodott, már azt sem tudta ki ő, a csajára sem emlékezett, de attól még jobban becsavarodott, amikor megtudta, hogy amíg ő sitten volt, többen is a nőjénél aludtak. Még jó, hogy az asszonyt nem lőtte szitává hirtelen felindulásból, persze a csaj, érzékelve a közelgő veszedelmet azonnal ágyba bújt vele, szexeltek egy emlékezeteset, ezt persze nem mutatták, csak sejteni engedte a rendező, de örültem, hogy a barátnő egyben meradt, mert így is öt percenként helyszínelt a rendőrség. Nyitogatták szorgalmasan a hullazsákokat, az arcukra volt írva, hogy ilyet még ők sem láttak. És itt jutottam el a lényeghez, mert a főnyomozó, akit később kirúgtak az állásából, minden egyes holttest szemrevételezése után azonnal enni akart. Tele volt a környék hamburgeres, és kínai kaját árusító lakókocsikkal, a pasas pedig minden gyilkosság után, műanyag tálkával a kezében, állva, vagy a kocsija motorházára ülve táplálkozott. Zsíros kajákat evett, fénylett a szája, ez is jól látszott a képkockákon, nem csak a szétlőtt koponya, meg levágott kézfej, mert dacára annak, hogy ez egy B-kategórás szarság volt, mégis ügyeltek a részletekre. Az utolsó zabálás (gyilkosság + szemle) után kiderült, hogy a valódi sorozatgyilkos nem a begolyózott, meglőtt tag volt hanem bélpoklos hadnagy. Nem szerette az irodai melót, az adminisztrációt, ezért inkább saját hatáskörben intézte el bandatagokat. Végül egy rivális klán érkezett, talán éppen Mexikóból, látszott rajtuk, hogy nem barátkozni szeretnének. A fegyveres különítmény a saját lakásában látogatta meg az örökké éhes tisztet. Éppen kijött a zuhany alól, dumcsiztak vele egy kicsit, cigivel kínálták, majd sortűzzel lezárták a filmet. Kajálás nem volt.

Ha érdekel valakit a film címe, privátban megírom 

SZÁGULDÁS

Laci csóró. Ezt persze tagadja. Sosincs pénze, a haveroktól kunyerál egy kis aprót, ha be akar dobni egy sört. Az egészségével is gondok vannak. Köhög, alig lát, gyenge a szíve, két infarktus után ez persze nem csoda, de nem megy orvoshoz. Kihez is menne, hova? Még gyógyszert sem kér, nem tudná kiváltani. Be van rekedve, hörögve beszél, alig érteni mit mond, ja igen, azt, neki nincs ideje sorszámokra várni.

A neje, Klári, lepukkant nő, Lacihoz hasonlóan fillérekből tengődik. Nem főz. Nincs miből. Nyolc általánost végzett. De ez sem biztos. Lehet, hogy csak hatot.

Szarul élnek, mégis verik a mellüket, hogy öt éven belül ők lesznek a legmenőbb család az utcában. Múlt héten még nem volt semmijük, csak ez az udvari, 27 négyzetméteres sötét lyuk, most meg kiderült, hogy valahonnan szereztek hitelt (rejtély, hogy csinálták) és Budán fitneszközpontot építenek, hogy Klári tudjon végre hol mozogni. Laci is belevág egy nagyobb üzletbe, talán fegyvergyár, vagy űrhajós kiképző központ, Vukovárnál egy fociakadémia, netán Ugandában épít templomot, fene sem tudja, mi lesz a vége.

Tegnap beszéltem vele, de valójában nem mondott semmit. Csak azt, büszkén várja az atlétikai vébét, és drukkol az újabb magyar űrhajósnak. Reméli, a beteg szíve kihúzza addig, így megélheti és láthatja majd a startot. A százméteres gátfutás a mindene. És persze a világűr.

Laci szerint száguld az ország. Mámorító érzés ez.