Háromig számoltam. Nem, nem háromig. Sokkal tovább. És utána is vártam, hátha elmúlik a düh, az undor, a megvetés. Nem múlt el. De már képes vagyok higgadtan írni. Nem sokat. És csak miattuk. Nagyanyám, nagyapáim, Móric bácsi soha vissza nem térő gyerekei, a megfagyott, szitává lőtt, gránát szaggatta, Gulágra terelt légió, a végső megoldásra ítélt, bevagonírozott, elgázosított, elégetett százezrek, milliók miatt.
Hogy is volt az nagyi? Horthyval, a saját bűnözőivel, a "tisztes konzervatívjaival", a nácikkal, az egész gyilkos őrülettel? Meneteltettek a Körúton, majd rátok csukták a marhavagon ajtaját? Aztán kiszálltál, a szögesdrótok között megint tereltek, majd a rámpán a szemedbe nézett a doktor? Igen, Mengele. "Szerencséd" volt, nem a gázkamrák felé mutatott. Hogy Horthy tehetett volna valamit?
Nagyapám, miért kellett Tito partizánjai mellett harcolnod? Hogyan szabadítottad ki a Pici papát a bori táborból? És tényleg láttad Radnótit?
Milyen volt az élet a gettóban, apu? Hogy hajszálon múlt az életed? Téged, szerencsére még kérdezhetlek.
Szerintetek mi történik ma? Tudom, nincs háború, járnak a villamosok, van új stadion, csak egyesek a meccsmentes napon koszorúznak, mintha valamit nagyon bizonyítani szeretnének, sietve virágot visznek a sírhoz, a szoborhoz, átszellemülten emlékeznek a kormányzóra.
Hogy ki ünnepli ma is ezt az egykoron fehér lovon érkező nyomorultat? Ki nevezi hősnek ezt a gyilkosságokhoz asszisztáló, ostoba figurát?
Nem írom le a nevét. Soha többé.
