Pénzt szerettem volna kivenni a Bécsi úti GoBuda bevásárlóközpont egyik automatájából. Még a lefelé tartó mozgólépcsőn álltam, de láttam, hogy többen is várakoznak a gép előtt. Közelebb mentem, majd amikor meggyőződtem arról, hogy a hét, nyolc fős csoport csupán csak beszélget, megkerültem őket, közben megkérdeztem, szabad-e a gép. Az igenlő válasz után oda léptem, és betettem a kártyámat. Mivel volt ott egy másik automata is, megfordultam és jeleztem, hogy ha sietnek, a másik gép is működik, használják nyugodtan. A társaság egyik tagja, egy húszas éveiben járó fiatalember erre azt válaszolta, ne féljek, ők nem olyanok.
- Milyenek? - kérdeztem.
- Tudja.
- Nem tudom - válaszoltam, de képtelen volna másra gondolni, mint arra, azt hiszik, azt gondolják, hogy én félek tőlük. Jól gondoltam.
- Azért mert cigányok vagyunk, nem kell tőlünk félni.
- Egyáltalán nem félek. Nem is értem, miért gondolja azt, hogy félek?
- Sok rossz ember van, aki ezt gondolja. Nem akartuk a pénzét elvenni.
- Ez egy őrület - válaszoltam döbbenten. - Ilyesmi eszembe sem jutott. Higgye el, nem minden emberben él előítélet.
- Bocsánat, nem akartam megbántani, csak tudja, sok rossz tapasztalatunk van.
Megérintettem a karját, és megismételtem, ezúttal rosszul gondolta. Elköszöntünk egymástól, majd elindultam a mozgólépcső irányába. A beszélgetés azonban annyira felkavart, hogy visszamentem hozzájuk, hogy megnyugtassam őket, semmiféle rossz érzés nincs bennem.
- Azzal, hogy most visszajött, már elhisszük magának.
Mosolyogtak, én is, és végül integetve elköszöntünk egymástól. Utólag arra gondoltam, talán egy öleléssel feloldhattam volna a sok rossz és kegyetlen tapasztalat alapján beléjük ivódott bizalmatlanságot és félelmet. Legközelebb ezt teszem. Mert így nem lehet élni. Jobb országot kell építenünk.
Kiírtam magamból, de hiába minden, nem lett jobb. Szomorúságom nem múlik.
