Matróz vagyok. Vagyis csak leszek. Egyelőre kisegítőként szolgálok a fedélzeten. Jegyet kezelek, mutatom, ki hova álljon, külön a biciklisták, külön az autósok. A héten már azt is megengedték, hogy én kössem ki a kompot. Nem túl izgalmas munka amúgy, egyik oldalról megyünk a másikra, aztán vissza, reggel hattól este hatig. Az egyetemet négy évvel ezelőtt végeztem el, de csak ezt a melót találtam.
Ha most itt lenne Bandi a kompon, azt mondanám neki, csak részben volt igaza. Abban, hogy Kelet felé sodródunk. A Kompország helyett azonban a Gondország lenne a helyénvaló megnevezés.
Sosem látok mosolygós arcú embereket, csakis gondterhelteket. Magukba fordulnak. Hallgatnak. Reggel egészen komorak, délután már fáradtak is. Őket viszem át a folyón. Csak őket. És a nyomasztó gondjaikat. Nem a szerelmet. Innen a kompról nézve, Nagy László is csak egy álom volt.
Gond itt már minden. A legegyszerűbbnek hitt dolgok is. Megvenni a jegyet az átkeléshez, aztán vonatra szállni, mostanában már a vonat sem jár, a legcélravezetőbb talán az lenne ha csak hagynánk a kompot sodródni, vigye a víz, aztán majd meglátjuk hova jutunk.
Mindenkinek megvan a saját gondja. Öröme kevés.
Lassan megérkezünk. Kikötöm a kompot. Intek az utasoknak. Kiszállnak. Este találkozunk. Akkor már én is fáradt leszek. A víz szürke, és zavaros. Örvénylik a folyó. 
