A hírek szerint Kern András ezúttal egy túrós pitéért szaladt be a pékségbe, kocsiját pedig nem messze a bejárattól, szabálytalan módon a járdán parkolta le. Sajnos nem tudni, hogy korábbi "beszaladásai" esetében is túrós pitét vett-e, netán kakaós csigát, vagy meggyes táskát, csupán annyi ismert, hogy a gépjárművét minden esetben sietősen hagyta el, de csakis azért, hogy minél előbb megvehesse a pékárut. Mielőtt azonban heves indulattal elítélnénk a tilosban parkolgató neves művészt, elemezzük a tényeket. Ez segíthet a megértésben, és máris emberi módon kezelhetjük a kezelhetetlennek tűnő pités vásárlót.
Gondoljunk bele: a művész gondolataiba merülve, már kora reggel az esti előadásra koncentrál, mikor is a magában mormolt, többször ismételgetett súlyos dialógusok közé bepofátlankodik a túrós pite képe, mi több, vélt illata, íze. Igen, az a csodás, egyedi íz, vele az érzés, amint a meleg pite szétomlik a szájban. És itt kész, filmszakadás A művészet emelkedettségének, szentségének vége, az ősi, elementáris vágy, az élelem megszerzésének kényszere hatalmába keríti az alkotó embert, ki képtelen uralkodni féktelen, mondhatni elementáris, brutális vágyán. Azonnal kell neki a pite!!
Szerencsére megint ugyanott tör rá a vágy, a híd közelében, abban a rafinált kanyarban, de szerencsére pont ott nyílt egy pitézős, kakaós csigázós, meggyes táskázós hely, de kit érdekel a meggy, a kakaó, a rájuk hintett porcukor, mikor ő éppen friss túrósra vágyik oly nagyon. Satufék, felhajt a járdára, kipattan az ülésről, rohan a boltba, rámutat a pitére, kapja azonnal, fizet, már ott a pultnál szájába teszi a pitét, majd komótosan elindul a járműve felé.
Hát, kérdem én: szabad ezért haragudni?
