Vasárnap játszótérre mentem a gyerekekkel. Nem kellett volna. Unták az egészet. Ezt meg is mondták. Nem érdekelte őket a "mókuskerék", a hinta, de még a labirintus sem. Meleg is volt. Ott ültem a padon. Vártam hátha csoda történik és kedvet kapnak valamihez, persze nem kaptak, ellenben megszólított valaki. Egy négyévesnek tűnő kisfiú.
- Öreg bácsi! Tudod, hogy kopognod kell?
- Hol? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Az ajtón. Amikor bejössz, kopogni kell. Kopogj!
- Hol? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Az ajtón. Amikor bejössz, kopogni kell. Kopogj!
Felálltam és odamentem a fából készült játék kapuhoz.
- Be is kell mutatkoznod! Ezt sem tudod?
- András vagyok.
- Kopogj!
- Kopogok. De kit keressek? Téged hogy hívnak?
- Kristóf.
- Rendben van! Kristóf! Nyisd ki az ajtót!
- Ki vagy? Kit keresel?
- Az öreg bácsi vagyok és Kristófot keresem.
- Nyitom.
- András vagyok.
- Kopogj!
- Kopogok. De kit keressek? Téged hogy hívnak?
- Kristóf.
- Rendben van! Kristóf! Nyisd ki az ajtót!
- Ki vagy? Kit keresel?
- Az öreg bácsi vagyok és Kristófot keresem.
- Nyitom.
Kristóf kinyitotta az ajtót, majd beengedett. A gyerekeim mindezt látták és hangosan nevettek. Hogy miért, azt nem értem. A játszótér nekem való. Legközelebb egyedül megyek. És kopogok. Remélem Kristóf is ott lesz, mert egyedül nem jó játszani.
