Tizenhárom év az
USA-ban, magyarként. Amerikai férj, tisztes, jóravaló, szorgos ember, sok munka,
mindig külön, mondjuk a keleti parton, így szinte törvényszerű, lassan kihűl a
kapcsolat. Csendes válás, majd az örök kérdés, hogyan tovább. Jó állás ott, biztos
fizetéssel, kedves ám unalmas emberekkel. A dekoratív, negyvenes évei elején
járó nő úgy dönt, ad egy esélyt magának.
Hazajön. Két
diplomával, 13 évnyi pénzügyi gyakorlattal, egy neves egyetemen dolgozott,
biztos benne, hogy hamar talál állást.
Százötven cégnek
küldi el az életrajzát, de csak tíz helyre hívják be. Sok fordulós tesztek,
megalázó HR-es elbeszélgetések, nevetséges fizetési ajánlatok. Egy pincér
többet kap manapság, mint amit neki ajánlanak. Három és fél hónap után
belefárad a keresgélésbe, a pénze is fogytán. Mintha mindezt megérezte volna
előre, mert retúrjegyet vett. A jövő héten megy vissza. Azt mondja, fáj a
lelke, mert itt szeretett volna élni, mindent megpróbált, nem voltak nagy
igényei, de soha többé nem teszi ki magát ennek. Jövő héten felszáll vele a
gép, én pedig önző módon csak arra tudok gondolni, hogy mi itt maradunk és
írjuk tovább az életrajzokat, míg ki nem fogy a festék a patronból.
