Lebasszuk Kornélt az udvarra. Nem lesz szép látvány, de nyilván túléli ezt is. Elég türelmesek voltunk vele. Még nem dőlt el, hogy a negyedikről, vagy az ötödikről dobjuk-e le, de az biztos, hogy repülni fog. Majd a lakógyűlésen szavazunk erről, hogy végül honnan lökjük le. Árpi bácsi a lépcsőházban egy falra ragasztott papíron üzent, elég rondán ír, alig lehetett elolvasni, de a lényeg, hogy vállalja, az ő lakása előtt nyugodtan csinálhatjuk. Elrakja majd a virágokat az útból. Én ugyan nem szeretnék benne lenni, vagyis ott lenni az ítéletvégrehajtásnál, de mint állandó lakógyűlési jegyzőkönyv hitelesítőnek nyilván kötelező lesz a részvételem, és az is igaz, nagyon utálom Kornélt. Majd a Dokken testvérek lefogják, és az Imi , Árpi bácsi unokája átemeli a korláton. Vigyázni kell persze, mert a korlátot megzabálta a rozsda, életveszély nekitámaszkodni.
Jó is, hogy eszembe jutott a korlát. Mert pontosan ilyen a házunk. Rozsdamarta, leamortizált szarfészek. Mállik a vakolat, mozog a járólap, a lépcsőházban sehol sincs világítás, mert leégtek a vezetékek, esténként koromsötétben botorkálunk, a pincében pedig áll a víz. És tele van patkányokkal. Itt utoljára 1945 tavaszán foglalkoztak a falakkal, de akkor is csak annyiban, hogy az udvaron a falnál lőtték agyon a menekülő német katonákat. A golyónyomok ma is ott vannak.
Abban reménykedtünk, Kornél rendet csinál, emberi lakhatásra alkalmassá teszi a társasházat, de tíz éve szivat minket, hülyít, hogy tavasszal jönnek a mesterek villanyszerelők, festők, higgyük el, öröm lesz itt élni. Őszintén szólva itt már senki sem szeret élni, de nincs hova menni.
Ha még nem mondtam volna, Kornél közös képviselő. Nagyképű, magabiztos fasz, de sokan bedőlnek neki. Még most is. Irgalmatlanul tud kavarni. "Kezitcsókolom Irmuskának, tiszteletem Ferenc úrnak", dugicsoki Zalánka szájába, és ettől elolvad a hülyébbje. Sok barom lakik nálunk, ezt kár tagadni. Kaptunk volna hetvenmilliót a vissza nem térítendő keretből renoválásra, azzal a megkötéssel, hogy minden egyes zárszelvénnyel, kötődobozzal, keresztváltóval, járólappal, festékkel el kell számolnunk. Ezt nem akarta Kornél.
Kornél nem tűri, hogy beleugassanak a dolgába, ezt ő mondta a legutóbbi lakógyűlésen pontosan ezekkel a szavakkal, mire valaki beszólt neki, hogy ne szórakozzon, csináljon mindent előírásszerűen, mert különben lőttek a pénznek, nekünk pedig semmink nincs már amiből felújíthatnánk a házat. Kornél csak mosolygott, és a szuverenitásról szövegelt, hogy mennyire fontos a szabadság, az önállóság, meg hogy vétózni fog mindig, mindenhol, minden ellen, mert senkinek nem engedi, hogy megkösse a kezét.
Kornél arról sosem beszél, hogy szép nagy családja van, minden évben lebabázik valamelyik gyereke, Kornél valójában nem is tudja hány unokája, veje van már, csak azt, hogy kell a pénz. Kornélnak a családja a legfontosabb, ezért úgy számol, ha a hetvenmillából sikerül lecsípnie hatvanötöt, a maradék ötöt pedig látványosan elszórja a házunkra, már megérte a keménykedés a hivatallal. Ehhez persze az kell, hogy tényleg senki se szívózzon vele. A tisztelt lakótársak ezt a machinációt képtelenek felfogni, ezért lehet Kornél még mindig közös képviselő, ezért kötünk vele négy évente újabb szerződést.
Tegnap tudtuk meg, nem kapjuk meg a hetvenmilliót. Semmit nem kapunk. Kornél nem egyezkedett, egyszerűen csak kijelentette, kéri a pénzt a felújításra. Nem kapta meg. Ezt elbaszta. Nagy szarban vagyunk.
Nincs más lehetőségünk. Nem húzzuk majd az időt. Az ötödiken csináljuk. Felvisszük Kornélt a hátsó lépcsőn, Árpi bácsi, mint 56-ban, most is őrt áll a gangon, majd Imi ledobja Kornélt. Szerintem talpra esik megint, örök túlélő, de Kornél akkor is a múlté.
Szükségünk lesz új közös képviselőre. A lakógyűlésen erről szavazunk.
