ZÁRTOSZTÁLY

- Éjjel minden rendben volt?

- Szerencsére igen.

- Zsigmondunk nem balhézott?
- Melyikre gondol főorvos úr?
- Az idősebbre. Ájtatosra. 

- Megint ki akart menni az erdőbe lőni, de ezt leszámítva nyugodtan viselkedett, szerencsére hatott a koktél, amit Pályi doktor utasítására adtam be neki 20 órakor.

- Nem kellett volna begyógyszerezni. Ha napközben sem lesz vele gond, akkor este nem indokolt a nyugtató.

- Értettem, természetesen nem fog kapni.

- Egyéb információ?

- A Tábornok a szokott időben kérte a pisztolyát, kiabált, aztán verte a fejét a gumifalba.

- Megtudta nyugtatni?

- Igen, megkapta a felfújható strandjátékát, a főorvos úr utasítása szerint azt mondtuk neki, hogy ez a legújabb fejlesztésű Zbrojovka.

- Elhitte?

- Mindig elhiszi, persze most is nagyon nézte, aztán úgy csinált, mintha betárazna és célba lőne. Egész reggel pufogtatott a szájával.

- Nagyszerű. Ezt csak magának mondom, nagyon nagy szerencséjük van ezeknek, hogy hozzánk kerültek és nem máshova.

- Főorvos úr, tudom, de ezzel mások is tisztában vannak.

- Ez volt az utolsó ügy amit el tudott nekik intézni, aztán őt is behozták. Vele mi van?

- Nehéz eset. Állandóan A4-es papírt kunyerál, de ez még a jobbik eset, mert észrevettük, hogy már a fénymásolóból is lop.
- Mire kell neki ez? Papírrepülőzik, vagy origamit készít?
- Bár úgy lenne! Ha origamit hajtogatna annak mi is örülnénk, de ő beadványokat  fogalmaz. Kanyó doktornőnek rendszeresen fenyegető hangú leveleket ír, azt hiszi magáról, hogy főügyész.

- Sose volt az. De mégis milyen érdekes, rejtélyes, szinte megismerhetetlen az agyműködés, hogy a betegeink néha minek, kinek képzelik magukat. Mérnöknek, vadásznak, konvektorosnak, inkvizítornak, polgármesternek, agytrösztnek, húzóarcnak, vállalkozónak, kidobóembernek, miniszternek, szóvivőnek, tiszta őrület az egész.  

- Főorvos úr el is felejtettem mondani, hogy a Szóvivő hajnali három órakor csengetett, mert sajtótájékoztatót akart tartani.

- Miről?

- Választási csalásokról.

- Már megint erről? Tizedik éve ez a vesszőparipája. Mit tudtak vele csinálni? 

- A szokásos adagját megkapta, utána elaludt.

- Vénásan adták?

- Muszáj volt, de így is ketten fogták le.

- Verekedett?

- Persze, meg köpködött.

- Langaléta pasas, nem könnyű vele. Tavaly lefejelte az egyik ápolót.

- Emlékszem. És hogy tud nézni....kiráz tőle a hideg.

- Judit nővér, ne féljen, a modern pszichológia és pszichiátria annyira fejlett, nem lesz velük semmi gond, csak tartsuk be a protokollt.

- Figyelünk rájuk főorvos úr.

- A Szumós eszik végre?

- Volt egy hét kihagyás, olyan éhségsztrájkszerűség, de aztán abbahagyta, tejfölös-fokhagymás lángost kért, de azóta meg egész nap követelőzik.

- Mondta neki, hogy ez nem a halálsor, ahol utolsó vacsorára bármit kérhetnek?

- Ilyenkor mindent mondok. Néha csúnyákat is.

 - Arra nincs szükség, de arra kérem ügyeljen rá, hogy a Szumós ne kapjon sok ennivalót, mert így is túlsúlyos. Dagadt disznó, de ugye osztályvezetőként én ilyet nem mondhatok....

- Kórházi menüt kap csak. Ez nagyon dühíti.

- Azért vigyázzon vele, tudja....

- Igen, hallottam róla, hogy állítólag evett már embert.

- Nincs rá bizonyíték, de nem árt az óvatosság. 

- Persze főorvos úr.

- A Könyvelőt ma meg kell vizsgálnom, vele kezdek majd a vizit után. Nem örülök neki, de időszerű.

- Mostanában megint nagyzol, intézkedik, osztalékról beszél, úgy csinál, mintha saját bankja lenne.

- Hagyja rá nyugodtan, de nála is gyógyszert váltunk. Erősebbet kap majd, attól egész nap csendben lesz.

- A Konvektorossal is gondok vannak, rendszeresen elsírja magát.

- Lehet tudni, miért?

- Azt mondja, hogy ő nem is szerelő, hanem a világ leggazdagabb embere és tévedésből van itt.

- Szegény pasas, tényleg nagyon beteg. Egyetlen szabadidőruhája van, azt is adományból kapta. Mindegy, hagyjuk meg ebben a tudatban, hogy gazdag ember. De jó hogy beszélünk róla, a héten érkezik konténeres bálás ruha, abból adjon neki egy új pizsamát, mert már három éve van rajta a mostani. És fürdessék meg.
- Nem engedi.
- Arról koktélozzák be és úgy vigyék a vizesblokkba. Szörnyű szaga van, még a szobámban is érzem. 
- A Bikás testvérek holnap lesznek ügyeletben, ők majd megcsinálják.
- Látogatja még valaki?

- Senki. Évek óta nem jönnek hozzá.

- És a  Karatéshoz?

- Hozzá sem.

- Ezt nagyon megértem. Kint agytrösztnek mutatta magát, érdekes, ezt el is hitték neki, most pedig elég csak ránézni mi lett belőle. 

- Állandóan szipog. 

- Nézzen rá valaki a fül-orr-gégéről, lehet, hogy tályog van az orrában.

-  Úgy lesz főorvos úr. Kérhetem, hogy majd a Feltalálóhoz is bemenjen?

- Nem terveztem, de miért kellene hozzá benéznem?

- Azt mondja megint feltalált valamit, most éppen a láthatatlan univerzális orvosi pecsétet, ehhez kér fejlesztési támogatást. Nyilván recepthamisításhoz kellene a pecsét.

- Rajta sem lehet már segíteni. Az orvostudomány tehetetlen.
- Engem sem ismer fel, azt hiszi múzeumigazgató vagyok. Már a zoknit is csak segítséggel képes felvenni.  
- Olyan, mintha az egész életüket csak álmodták volna. Pedig dehogy. Nagy lehetőséget kaptak, de mégis mindent tönkretettek maguk körül. És tessék, most már itt vannak bent a rácsok mögött, gyógyszereken vegetálnak, a kutya sem kíváncsi rájuk. De tudja Judit, néha azon gondolkodom, valójában nem mi vagyunk-e a zártosztály igazi lakói,  a menthetetlen betegek, akiket pedig annak hiszünk, remekül érzik magukat, szórakoznak velünk, röhögve gyötörnek és átvernek minket?  Ez egy nagy kérdés. És ha azt kérdezi félek-e tőlük, akkor be kell vallanom, sok éve attól rettegek, kapok egy telefont, egy utasítást, tudja honnan, és ki kell ezeket engednem az emberek közé. Annál szörnyűbbet nem tudok elképzelni. De ne moralizáljunk, kezdjük el a vizitet.

- Szólok az osztályos orvosnak és a medikáknak.

- Szóljon Judit, nyugodtan szóljon.

SZAVAZAT A SÍRBÓL

- Készüljenek, hamarosan felmegyünk. Mindenki itt van?

- Igen.

- Gyorsan fussuk át a névsort, nehogy valaki kimaradjon. Szuper, minden stimmel, sőt még egy kicsivel többen is vagyunk. Most arra kérek mindenkit, hogy emelje fel, vagy tolja el a sírkövet.

- Én nem bírom. Nem mozdul.

- Segítek a néninek, tessék várni.

- Klára. Kérhetem, hogy a néni helyett inkább a nevemen szólítson?

- Persze, és ne haragudjon az udvariatlanságomért, de nem tudtam elolvasni a nevét. Lekopott a felirat a kőről.

- Halmos Gézáné, született Rezes Klára,  1896. december - 1976. május.

- Szép, nagyon szép kor. Nekem sajnos nem  jutott ennyi idő.

- Ön mikor ment el?

- 2004-ben.

- Hány évesen?

- Negyvenegy.

- Jaj. Képzelem mit élt át a családja!

- Szerencsére ők  akkor már itt voltak.

- Szent ég! Mindenkije meghalt?

- Mindenki. Apám, már bocsánat, de totál hülye volt, spórolni akart az idővel,, ezért nem vitte bevizsgáltatni a gombát, anyám pedig gyorsan megfőzte, bekajáltak, aztán....

- És maga?

- Én a saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy itt vagyok. Rosszkor, rossz helyen szólaltam meg. Mindig sokat járt a szám, de akkor nagyon nem kellett volna.

- Mi történt?

- Hagyjuk.

- Kérem, mesélje el!

- Semmi különös. Csúnyát mondtam valakinek, erre agyonvert.

- Hol?

- Vácon.

- A főiskolán?

- Klára néni nagyon kedves, de nem jártam főiskolára, még az elemiből is kimaradtam hetedikben. Börtönben voltam. Ott ültem csalásért.

- Hát, nem irigylem.

- Ha újrakezdhetném, ügyvédnek tanulnék.

- Én hiszek a feltámadásban és abban, hogy magának is lesz még új élete, akkor pedig biztosan ügyvéd lesz, vagy közéleti ember. Látom a szemén.

- Legyen így! És köszönöm.

- Akkor most levenné rólam a sírkövet?

- Persze, már emelem is.

- Nagyon nehéz, fekete bazalt. 

- Nem ez a baj, hanem az, hogy rádőlt egy fa.

- Jaj szegényke, mennyit kell dolgoznia.

- Az ügy a fontos, ilyenkor nem érzek fáradtságot.

- Ennyire elég lesz, ezen a résen már ki tud húzni.

- Tessék adni a kezét!

- Adom, de óvatosan, mert nagyon rossz állapotban van. Csontrikulásom is volt, most meg már alig merek hozzáérni.

- Pedig a kezére nagy szükség lesz. Óvatosan csinálom. Így jó? Nem fáj?

- Mindig fáj, de próbálok nem figyelni rá. De hova is megyünk most?

- Először kimegyünk a parkolóig, onnan buszokkal visznek majd tovább. A Hősök terén különválunk, onnan mindenkit a megadott körzetbe visznek az aktivisták. Hol is lakott Klárika?

- 12. kerület. Közel a farkasréti temetőhöz.

- Akkor Klári néni oda megy. Emlékszik még? Szép hely. Elit környék volt már akkor is.

- Igen, emlékszem, tele volt pártemberekkel, meg egykori horthysta tisztekkel, de én mindegyiket utáltam.

- Gondolom ezért nem akarta, hogy ott temessék el.

- Ezért persze, ám el kell ismerni, nagyon jó ott a levegő.

- Klári néni, megvan még a személyije?

- Hogyne, azt mindig magamnál tartom.

- Nem ment tönkre? Olvasható rajta a cím?

- Kicsit rongyos, de csoda, hogy ennyi idő elteltével is még egyben van. 

- Csináljunk újat?

- Miért kellene új? És pont nekem?

- Azért, hogy még véletlenül se legyen gond.

- Velem már 1976. óta semmi gond.

- Tudom Klári néni, de ma nem szabad hibáznunk.

- Mi is pontosan a dolgom?

- Elmegyünk oda, tudja, korábban kapott erről tájékoztatást, Klári néni bemegy, leszavaz, és jövünk is vissza ide.

- Nem fognak kérdezni tőlem? A ruhám is dohos, át kellene öltöznöm.

- Erre valóban gondolnunk kellett volna, de higgye el, nem fognak akadékoskodni. Azt ígérték, ha mi megyünk be, akkor úgy tesznek, mintha ott sem lennénk.

- Azért van bennem izgalom.

- Ne legyen. Amit tudunk megteszünk. Ezren vagyunk, vagyis most már ezertizenketten, és ki tudja hányan csatlakoznak még hozzánk a nap folyamán. Lehet, hogy éppen rajtunk múlik majd a győzelem.

- Imádkozom, hogy győzzünk. Mondtam a férjemnek, jöjjön velem ő is, de hallani sem akart erről. Mindig ilyen volt, passzív.

- A legfontosabb az, hogy Klári nénire számíthatnak. És persze rám is. Egyébként azt ígérték, ha győzünk, akkor a mi sírkertünket biztosan felújítják, és járda is lesz a sírunkig.

- És leveszik a rám dőlt fát is?

- Mindent megcsinálnak.

- Rendes fiúk ezek.

- Nagyon. Akkor, indulhatunk?

- Indulhatunk. De hogy is hívják magát fiatalember?

ÜVÖLTÉS

T. Sándor egykori vájárt, NB2-es középpályást majd cserekapust, később trafikos-dohánykiskereskedőt már nem lenne szabad egyedül kiengedni az utcára, mégis kimegy, egyedül kószál naphosszat, lekötözni ugye mégsem lehet, a hatóság is megtiltaná, a felesége tehetetlen, ő egész nap keményen dolgozik, az iskolai menzán szakács és takarítónő, Sándor pedig otthon van magában, ápolónőre még csak gondolni sem lehet, miből fizetnék a  napi12 órás felügyeletet, egyszóval  T. Sándor ma már nyűg,  súlyos és megoldhatatlan csődtömeg, olyan, mint egy időzített bomba, amely biztosan robbanni fog, csak még nem tudni mikor, a helyszín sem biztos, mert egész nap úton van, csavarog, és amerre jár hangosan kiabál, hogy "mikor takarodsz már el a büdös picsába?" de az utcán, villamoson, a piacon senki sem érti kiről óbégat tébolyult hangon, olyankor többbnyire ráküldik a közterületeseket, a mentőszolgálatot, de vitte már el szirénázó rendőrautó is a kerületi őrsre, ahonnan persze negyvennyolc óra múlva kiengedték, de olyankor még hangosabban üvöltötte hogy "mikor takarodsz már el a büdös picsába?" vajon mi dúlhat e sebzett ember lelkében, mily tomboló wagneri vihar,  de válasz nincs, mint ahogy megoldás sincs, a gyógyírt hiába keresnénk, T. Sándor  Odüsszeuszként addig bolyong megborult elmével az utcán mígnem társakat talál majd, akik maguk is ezt üvöltik hajnalonta, és amikor már elegen lesznek, a kórusuk miatt a lehúzott redőnyök mögött sem lehet majd már aludni, akkor talán végre megteszi ezt a szívességet és eltakarodik az, aki miatt félőrülten üvöltenek a tömegek, akkor gyógyulhat T. Sándor, nem kell többé  aggódni érte egész nap, na az lesz majd a boldogság és szabadság.

PENGE CSEMBERLEN

Az önmagát a béke apostolának tekintő, antialkoholista, lisztérzékeny, kutyabarát, brit felsőházi felmenőkkel rendelkező közéleti ember, Penge Csemberlen Garibald magyarázatot adott sajátos viselkedésére, meg nem alkuvó, következetes, kemény, mondhatni tökös szembenállására, melynek lényege, nincs megállapodás, a kiegyezés, a békekötés csakis az alaptalanul démonizált másik oldal vezetőjével lehetséges, aki P. Csemberlen megállapítása szerint, minden eddigi tette ellenére sem akarja leigázni teljesen az országot, ezért egy vele megkötendő okos szerződés békét teremtene, nem úgy mint a szövetségesdinek nevezett igen kockázatos próbálkozás.

ERŐSEK LESZÜNK

Alaptalan félelemnek bizonyult az a feltételezés, miszerint az ellenzéki erők képtelenek lennének választási együttműködést kötni. Képesek voltak rá. Feleslegesen aggódtak hát sokan, mert végül az utolsó utáni pillanatban az ellenzék valamennyi pártja felismerte felelősségét, így kivétel nélkül mindegyik pártvezető megjelent az április 9-i történelmi jelentőségű találkozón.

A választási eredmények véglegessé válása és azok ismertetése után nem sokkal, aláírták a megállapodást. Ennek értelmében vállalták, hogy a fontosabb kérdésekben rendszeresen egyeztetnek majd és arról is döntöttek, hogy a jövőben minden választáson közös jelölteteket indítanak. Mint megfogalmazták, helyzetüket ugyan nehezíti a Parlamentből történő kiszorulásuk, de ez csak erősebbé teszi őket és nem mondanak le arról, hogy húsz-huszonöt éven belül ismét tagjai legyenek a törvényhozásnak.

FÜSTBEN ÜLVE

Sir Winston Churchill felismerve a veszélyt, tárgyalóasztalhoz hívja a bajszos magyart. Fenyegetően közeledik a front, a beígért elszámoltatás, nem szükséges merész fantázia ahhoz, hogy mindketten tudják mire lehet majd számítani. A nagyon okos, intelligens és taktikai érzékéről híressé vált magyar kijön a miniszterelnökkel folytatott megbeszélésről, majd a jelenlévő újságíróknak elmondja, Winston Churchill whisky-t ivott, közben folyamatosan szivarozott, de ez biztosan nem kubai szivar volt, hanem valami gyenge hamisítvány, mert erős savanyú szaga volt és csípte a szemét, ezért ő maga nem is gyújtott rá, pedig Churchill megkínálta. Volt juhtúrós pogácsa is, de látszott, hogy száraz, nem ma sütötték a Daubnerék, ki akar ilyet rágni, ő biztosan nem. A történtek után nagyon csalódott, nem tudja van-e értelme annak, hogy áporodott szivarfüstben tovább tárgyaljon, inkább lesz ami lesz.

KÖPNI A VENDÉG UTÁN

Szállodaiparban dolgozik. Vidéki nagyvárosban, jó hírű motelben. Főiskolát végzett, recepciós. Van egyenruhája. Sötétkék, lila rojtos pántokkal, aranyszínű gombokkal. Ezt a munkaadó biztosítja a számára, minden műszakra kitisztítják, kivasalják neki, egész jól néz ki benne. A vendégek többsége rokonszenvesnek tartja, mosolyognak rá, az itt töltött napok alatt/után jattot kap tőlük, ő pedig programot ajánl nekik, taxit rendel, kinyitja előttük az ajtót, olykor segít bepakolni a csomagtartóba, majd enyhén meghajolva jó utat kíván a távozóknak.

Ezt szereti a legjobban. Amikor a vendég elmegy. Amikor a taxis egyesbe teszi a sebességváltót, majd gázt ad, és elindul az ismeretlen turistákkal a pályaudvarra, vagy a közeli reptérre, akkor ő már fordul is el, legszívesebben köpne, de a motel bejárata fölött lévő kamera a nap 24 órájában mindent rögzít, egy köpés pedig az egész karrierjét tönkretenné, így nem teszi meg, de azért visszafojtottan egy kemény kurva anyátokat elsziszeg, abból nem lehet baj, nem hallja senki, a kamera csak képet vesz fel, hangot nem, szájról olvasni pedig kevesen tudnak. A recepció pihenőjében már többet enged meg magának. Jöhet a felszabadult,  migránsmentes övezetről szóló  mantra.

Nem tudja mióta érez undort.  Tíz éve? Vagy csak nyolc? Három? Régóta. Miért? Nem  mindegy? Csak. Azért. Mert. Szinte minden külföldit gyűlöl. Micsoda pech. Éppen azokat utálja, akikből él. Ha majd nem jönnek, mehet a földekre napszámba. Közmunka is biztosan akad a vízelvezetők mellett. Persze ahhoz is kontakt kell, atyai jóbarát az elöljáróságon. Ha nincs, ott a nyugat, nyitott a határ. Még. Hasad a tudat. Vagy nem. Régóta nem gondolkodik, csak szitkozódik és tartja a markát.

Legutóbb menetelt egy nagyot. A reggeli vonattal jött, nehogy késsen. Kezében A4-es kartonlapot szorongatott, amelyre ő maga rajzolt és írt.  "Nem leszünk gyarmat". A haverok dicsérték, tetszett nekik  a plakát.

Legközelebb hétfőn hajnalban lesz a recepción, Az a legjobb műszak. Sokan mennek, sokat fizetnek.

Lehet, hogy mégis köpni fog.