- Kényelmesen ülsz?
- Ja. Jó ez a lakókocsi. Saját?
- Á, nem telik nekem ilyenre.
- Egy Mercivel.
- Nem rossz cucc az sem.
- Indulhatunk?
- Persze, nyomjad. Hova is megyünk?
- Nem tudom. Majd visz az út. Közben dumálunk.
- Nem lehet, hogy csak megyünk, nem szólunk egymáshoz, és közben bambán nézünk ki az ablakon?
- Nekem sincs kedvem már beszélgetni, de ez egy tévéműsor, muszáj kérdezősködnöm.
- Jól van, akkor kérdezz. Már megy a kamera?
- Amióta beszálltál mellém, megy.
- Jól van, akkor ezt majd úgyis kivágjátok.
- Nem vágunk ki semmit. Ez reality. Imádom amikor beszélsz.
- Köszike.
- Emlékszel a legutóbbi találkozásunkra, amikor én voltam a te vendéged?
- Persze, minden szavadra emlékszem. Jó alany voltál.
- Nagyon profin kérdeztél.
- Igyekeztem.
- Rendesen odatetted magad. Az a kérdésed nagyot ütött, máig bennem van, amikor azt kérdezted, tudok-e halászlét főzni.
- Tudsz. A következő alkalommal, már egy másik adásban, nem is tudom kinek voltunk a vendégei, melyik beszélgetős műsorban, ettem is belőle.
- És ott is milyen jó kis interjú készült. Azt mondtad, mindig sírsz, amikor főzöl, mert csípi a hagyma a szemedet.
- Ja. Jut eszembe, ne álljunk meg egyet bográcsozni?
- Jó ötlet. Már húsz perce úton vagyunk. Megéheztem. Te nem?
- De, de, én is baromi kajás lettem. Pakoljuk ki a cuccot a főzéshez, és folytassuk ott a beszélgetést.
- Beszéljek arról, hogy imádok krumplit hámozni?
- Arról már szó volt a tavalyi közös műsorunkban. Legyen valami személyesebb emlék.
- Jó, akkor elmondom, hogy egyszer szalonnasütés közben rácsöppent a forró zsír a lábfejemre.
- Fájt?
- Nagyon. És el is fertőződött.
- Majdnem meghaltál?
- Ja. Fél lábbal a túlvilágon jártam. De aztán visszahoztak.
- Ez jó lesz. Jöjjön a rövid reklám, utána mesélj a szalonnázásról.
