2018. november 19., hétfő

HAJNAL

"Oh, csak a hajnal jönne már", dúdolja halkan Hajnal Gábor, majd könny szökik a szemébe, nem is egy csepp, hanem sok, ez már valóságos sírás, ami persze senkinek sem tűnik fel a zuglói kávézóban. Olyan ember próbálja elfojtani az érzelmeit, akinek az élete, saját bevallása szerint, egy vidám és rendkívül szórakoztató véget nem érő parti, minden percét élvezte, és még ma is csodálkozik mennyire szerencsés, szinte felfoghatatlan mi történt vele az elmúlt hetven évben. Nők jutnak eszébe, pikáns partik, különös, elmesélhetetlen éjszakák, hipnotikus erejű, vagy éppen hisztis, nehezen kezelhető rockbálványok, koncertek, turnék és persze az az este, mikor Komár László utoljára énekelte el neki az "Oh, csak a hajnal jönne már" című Presser dalt.


Hajnal Gábor a magyar könnyűzenei élet egykoron megkerülhetetlen alakja, koncertszervező, klubvezető, a Piramis, a P. Mobil és még sorolhatnám hány és hány zenekar menedzsere most éppen Komár Lászlóról mesél, akit imádott és a világ egyik legnagyobb "gengszterének" nevez, ő volt a kemény öklű bunyós, Zalatnay Cini testőre, és féltékeny gimnáziumi szerelme. Híres párost alkottak a beatkorszak hajnalán, majd annak rendje és módja szerint összebalhéztak, nem egyszer verekedtek (ezt Zalatnaytól tudom), és talán éppen ezért külön utakon kezdtek el járni.

Hajnal azt mondja, Komárt zavarta, mi több, fájt neki, hogy a saját édesanyja nem tartotta sokra amit csinál, a mama szerint énekesként nem viszi semmire, ezért menjen inkább vissza a gyárba dolgozni. Majd elkészült az a kislemez (filmzene), amely meghozta a valódi népszerűséget Komárnak, ez volt a már említett dal, "Oh csak a hajnal jönne már", azonban a mama már nem lehetett tanúja fia sikerének, mert egy héttel a lemez megjelenése meghalt.

Sok évvel később Komár azzal hívta fel Hajnal Gábort hogy szeretne a Petőfi csarnok kávézójában saját estet tartani. Pénz nem érdekli, nem kér semmit, csak azt, hogy ott énekelhessen. Érthetetlennek tűnt a kérés, de Komár végül felléphetett. Utóbb vált csak világossá, Komár ott és eképpen búcsúzott el a barátaitól. Ő ugyanis már akkor tudta, amit mások még nem, hogy gyógyíthatlan beteg, és csak hónapjai lehetnek hátra. Fél év múlva Komár László meghalt.

Hajnal Gábor még ma is siratja csibész barátját, aki állítólag mindenre képes volt. Koncert közben nőket csábított, lekéste a saját fellépését, mert focimeccsre ment és megvárta a hosszabbítást is, de volt benne valami különös charme, ami minden "bűnét" bocsánatossá tette.

Már készülődünk, hamarosan indulunk, mert végeztünk a kólával és a kávéval, azt hisszük mindent megbeszéltünk ami fontos volt, bár miként lehetne két óra alatt hetven évet apró részletességgel felidézni, sehogy, ezt persze magunk is tudjuk, de talán ezért is írta meg emlékeit Hajnal Gábor a Mindhalálig rock'n'roll című, nemrégiben megjelent könyvében. Végül annyit mond, úgy érzi ezzel a memoárral lezárta magában ezt a fejezetet. Szép volt, izgalmas, nem cserélné el az életét senkivel.

Hiszek neki.

A BÉRLŐ NEM FIZET, EMIGRÁL

Úgy terveztem, kihasználom az utolsó napfényes őszi napot. Munka után sétálok egyet, vagy kiülök az erkélyre levegőzni, meghallgatom Glenn Gould előadásában Bach Angol szvitjét, egyszóval élvezem a zenét és az édes semmittevést. Már a gondolattól lazább és nyugodtabb lettem, ám mielőtt még kiléptem volna az ajtón, utolsó pillantást vetettem a számítógépre. Rossz beidegződés ez, örökké figyelni, jön-e újabb e-mail.
Jött.
Azonnal leültem, és olvasni kezdtem. A levelet egy külföldön élő barátom írta. Ebből megtudtam, hogy állítólag van kint egy szeretőm, aki azt állítja, hogy korábban őt a saját újpesti lakásomban rejtegettem a gyerekével együtt, de a „nőm” bejelentette, hogy elhagy, mert új életet akar kezdeni Izraelben. Ekkor ingerülten közöltem vele, hogy nem megy sehova, vagy ha igen, akkor azonnal fizessen ki egymillió forintot közműdíjhátralék címen.
A hölgy – nevezzük talán Évának – valóban abban a távoli országban él 2013 augusztusa óta, és mint „szerencsétlen sorsú” egyedülálló anya ezzel a mesével próbál részvétet és szimpátiát kicsiholni a befogadóállomás emigráns magyarjaiból és az őt is segítő barátságos helybéliekből. De hát egy mese akkor jó, ha színes, fordulatos, vannak benne jók és gonoszok, a végén pedig mindenki elnyeri méltó jutalmát. Éva magára a jó szerepét, rám pedig a gonoszét osztotta. Hosszú, de nem tanulság nélküli mese ez.
Évát öt évvel ezelőtt ismertem meg. Üresen álló lakásomba kerestem bérlőt, ám a hirdetésre csupa kétes alak jelentkezett, aki a külföldön, a szórakoztatóiparban dolgozó unokahúgának keresett lakást. Mindegyik jelentkező külön bejáratú szobákat szeretett volna, mert az unokahúg a barátnőjével együtt költözne. Ebből tudtam, hogy az alvilág futárai mérik fel a következő masszázsszalon helyét, így letettem arról, hogy bárkinek is kiadjam a 67 négyzetméteres panelt. Már szinte el is temettem magamban a gondolatot, de végül az interneten „belebotlottam” Évibe, aki a gyerekét egyedül nevelő nőként keresett szerény rezsijű lakást. Mivel nem akartam sorozatos botrányokat, a szomszédok nyugalmát megzavaró párokat beengedni a kispolgári lakóközösségbe, ezért mélyen a megszokott bérleti díj alatt Évának adtam ki a felújított lakásomat. Kiderült, hogy sok közös ismerősünk van, és mindegyikük elismerően beszélt az új lakóról, vagyis Éviről. Nyugodt voltam, mert szemmel láthatóan jól döntöttem. A lakás tiszta volt, a lakók nem panaszkodtak. Új bérlőm két autóval parkolt a ház előtt, egy kopott olasz járgánnyal és egy vadonatúj zöld gyöngymetál színű Suzukival, ami arra utalt, jól mennek a dolgai. Amikor megismertem, éppen egy jól működő cégnél dolgozott, amely reklámanyagokat készített a megrendelőknek, majd ezt követően az ingatlanügynökségnél próbálkozott értékesítőként. Néha előfordult ugyan, hogy panaszkodott, mert sokba került a távhő, ezért nemegyszer felajánlottam, hogy decembertől májusig még azt a jelképes bérleti díjat se fizesse. A baráti gesztust mindig megköszönte és elfogadta.
2012 őszén Éva felhívott, hogy beszélni szeretne velem. Mi a baj? – kérdeztem, mire annyit válaszolt:
– Kicsit megcsúsztam a számlákkal.
– Mennyivel?
– Háromszázezerrel. De ha akarod, András, akkor még ma elköltözöm.
– Addig ne menj sehová, amíg ki nem fizeted a pénzt. Addig pedig ne fizess bérleti díjat, hanem abból az összegből törleszd az adósságot.
Négy hónappal később rákérdeztem, hol tart a törlesztésben.
– Levittem százötvenezerre.
– De hát az elengedett pénzből már rendezhetted volna.
– András, hidd el, igyekszem.
– Az igyekezet nem elég. Kérlek, fizesd ki a tartozást.
Az események és a sokkoló információk ezután szédítő tempóban követték egymást. Alig két hónappal az utolsó beszélgetésünk után kaptam egy rövid és tényszerű üzenetet a házban lakó egyik szomszédtól: „Leveled érkezett, hogy adhatom oda?”
„– Dobd be a levélszekrénybe.
– Az nem jó. Közvetlenül neked szeretném adni.
– Miért, milyen levél ez?
– Nem tudom. Az van ráírva, hogy DHK Adósságkezelő Zrt.
– Felhívhatlak?
– Fel.”
Azonnal tárcsáztam.
– Szia, kérlek, bontsd ki a borítékot.
A vonal végén először papírzörgés, majd csend. Ekkor már éreztem, hogy nagy baj van.
– Mennyi?
– Hatszázezer.
– Mi ez?
– Távhődíj-elmaradás.
– Mióta nincs befizetve?
– 2011 januárja óta.
Az idegességtől remegve hívtam Évit. Órákkal később vette csak fel a telefont.
– Kaptam egy levelet egy adósságbehajtó cégtől. Hatszázezer forint elmaradásod van. Mi ez?
– András, ez tévedés.
– Évi, ilyet nem szoktak tévedésből kiküldeni. Mi ez?
– Mondom, hogy tévedés.
– Ez nem tévedés, ezt holnap tisztázzuk. Megyünk a távfűtőművekhez.
Másnapra megszületett az egyes számú magyarázat.
– András, nézd, az történt, hogy a gyerekem apja nem fizette be a pénzt.
– De mi köze neki ehhez a lakáshoz?
– Hát, nem fizet gyerektartást, inkább azt vállalta, hogy a fűtést fizeti.
– És ellenőrizted egyszer is, hogy rendben vannak-e a számlák?
– Nem.
Persze önök joggal kérdezhetik: és a tulaj miért nem figyelt erre? Igazuk van. Kimondom önök helyett, hülye voltam, és betegesen naiv. De a történteken ez már nem változtat. Nekem csupán egy szempontom volt: a lakásom ne legyen üres, legyen rendben tartva, lakjon benne valaki, és legalább a közüzemi számlákat ne nekem kelljen fizetni. De azt is kérdezhetik: miért nem adtam el a lakást, ha amúgy sem laktam benne? A válasz: a nagyobbik fiam miatt tartottam meg, aki azonban ekkor még gimnazista volt.
Hétfő. Úton a távfűtőművek irodája felé. Ketten ültünk a kocsiban. A látszólag megszeppent, kifejezetten jó színészi képességekkel rendelkező Éva és én.
– Mi fog még kiderülni?
– Más semmi, a többi számla rendben van.
Semmi sem volt rendben. Negyedórával később az újpalotai irodában kiderült, hogy 144 ezer forintos vízdíjelmaradást regisztráltak, a Lakásfenntartó Szövetkezet irodájában pedig közölték, hogy 174 ezer forintot nem fizetett be Éva.
– Most mit csináljak veled? Jelentselek fel?
– Tégy, amit jónak látsz. Én megértelek, András. De azt is tudnod kell, hogy kivándorlok külföldre.
– Mikor?
– Augusztus végén. De addig rendezem a tartozást.
– Miből?
– A barátnőm vesz fel személyi kölcsönt.
Újabb egy hónapnyi hülyítési időszak következett.
– Kaptatok már hitelt?
– Még nem, de próbálkozunk.
– Vegyél fel gyorshitelt.
– Azt nem veszek fel, mert nagyon magas a kamata.
– Akkor inkább nekem nem fizetsz, csak nehogy magas kamatot kelljen fizetned?
– Nézd, András, egyet tudok ígérni: kimegyek külföldre, és amint ott munkát kapok, törleszteni fogok.
– Tudod mit, bemegyek a Szochnut irodájába, és elmondom, hogy valójában miért akarsz kivándorolni. Ezek után szerintem nem fogják a kiutazásodat segíteni.
– András, nagyon szépen kérlek, ne tedd ezt, ez az utolsó reményem. Ígérem, mindent rendezek.
Újabb végzetes hibát követtem el. Sokadszorra hittem neki, és sajnáltam is. Egyedül neveli a gyerekét, az ingatlanpiac pang – legalábbis ő ezzel magyarázta a pénzügyi gondjait –, lehet, hogy tényleg ez az utolsó esélye. Nem jelentettem a kiutaztató szervezetnél. Óvintézkedésként annyit azonban elértem, hogy közjegyző előtt elismerte a tartozását, és írásban vállalta, hogy részletekben visszafizeti az adósságát.
Felajánlottam neki azt is, hogy fizessen ki egy összegben hatszázezer forintot, és négyszázezret elengedek, de erre is csupán annyi volt a válasza, hogy „jó, megpróbálom”. A végeredményt, gondolom, kitalálták.
Pár nap múlva köszönés nélkül ment el a lakásból. Egy cetlit hagyott az asztalon, rajta egy e-mail címmel. Ezen érhetem el. Még sok megbeszélnivalóm lett volna Évával, de a telefonját már nem vette fel. A volt főnökét hívtam, aki értetlenkedve kérdezte:
– Hát, András, nem tudod? Évi ma reggel elrepült.
Éva ezt követően másfél hónapig a neki írt levelekre érdemben nem válaszolt, az első fizetési határidőre pedig egyetlen fillért sem utalt át. Fizetni azóta sem fizet. Mint a Pesten élő nagybátyjától megtudtam, Éva tizenöt-húsz éve ezt csinálja, senkinek sem fizet. Tetemes adósság halmozódik a T-Home-számláján, de a saját ügyvédjét sem fizette ki, aki megfogalmazta a tartozáselismerő iratot. Ezt a papírt is gondosan őrzöm, bár talán feleslegesen, mert egyre kevésbé hiszek abban – sőt egyáltalán nem –, hogy valaha is megkaphatom az immár kamatokkal terhelt összeget Évától. Édesapjának a testvére azt mondta, hogy a kerületi rendőrkapitányság egyenruhásai is keresték Évát, többször jártak már a bejelentett lakcímén, de nem találták. Egy budapesti bírósági végrehajtó iroda tizennégy különböző ügyben indított ellene eljárást, eddig mindhiába. A becsapott „hitelezők” jelzáloggal terhelték azt az agárdi ingatlant, amelyben egyharmad tulajdonrésze van az adóssághegyeket felhalmozó nőnek. A végrehajtók már megpróbálták elárverezni az egyharmadot, de senki sem vette meg, hiszen egyetlen fillért sem ér az egész.
Éva gyaníthatóan mindent előre kitervelt, tudta, hogy ha nem fizet, akkor sem kerül bajba, mert Magyarországon nem számít bűncselekménynek, ha valaki nem fizeti ki a tartozását, sőt még akkor sincs büntetőjogi következménye, ha ezt sorozatosan teszi.
Használja mások eszközeit, lakását, de nem fizet értük, a jogos anyagi követelésekre csak flegmán megrántja a vállát. Az őt jól ismerő egyik barátja szerint akkor pattanhatott el valami Évában, amikor a jómódú, pénzes partnere három évvel ezelőtt szakított vele. Lehet, hogy akkor döntötte el végleg, kihasználja azokat, akik az útjába kerülnek.
A horribilis tartozása talán sohasem derült volna ki, ha nem szedi le a nevemet a postaládáról. Mivel levette, így a postás a szomszédokat kérdezte meg, elköltöztem-e, vagy ott élek még, mert van egy levelem. Végül a lakótársaimra bízta a DHK Adósságkezelő felszólító levelét, ők juttatták el azt hozzám. A lakásszövetkezet munkatársai később azzal vigasztaltak, hogy én még szerencsés vagyok, mert van olyan lakástulajdonos, akit a környéken hasonló módszerrel kétmillió-hatszázezer forinttal károsítottak meg, ehhez képest az én egymillióm semmiség. Úgy látják, ez lett az egyik új bűnözési forma Magyarországon: kibérelnek egy lakást, nem fizetnek, majd amikor már ég a talpuk alatt a talaj, eltűnnek.
A lakást azóta sietve eladtam, abból rendeztem az adósságot. Éva pedig a nyomasztó gondok alól fellélegezve, immár felszabadultan kint él mint kettős állampolgár, és építi új életét, ismeretségeket köt, barátkozik, kapcsolatok után kutat.
Ha az előzményekre gondolok, biztosan ott is fordulatokban gazdag élete lesz. Én sem panaszkodhatok. Csaknem egymillió forintért lett egy élénk fantáziájú, „szeretőm”. Nem önszántamból ugyan, de fizettem az életre szóló leckéért, azért, hogy egy szélhámos színes meséjében én legyek a gonosz háziúr, aki fogva tart, majd megzsarol egy védtelen anyát.
Aki nem hiszi, járjon utána.

2018. november 15., csütörtök

ÁLMODOZOL SZÉPFIÚ?

- Na, még háromszáz méter, kétszáz, öt, és készen is vagyok - mondta lihegve Dr. Kremmer Péter urológus és patológus, a Szent Ferenc Kórház orvosa, majd leugrott a még mozgó futógépéről. A ruganyos és sportos férfi magában beszélt, hiszen az ötödik válása óta nem hozott tartós kapcsolatként értékelhető új nőt a házhoz, kalandjai gyorsak és változatosak voltak, irigylésre méltó sikerességgel csábította el az osztályos nővérkéket, beteglátogatásra érkező hozzátartozókat, esetleg tragikus hirtelenséggel özveggyé váló asszonyokat. Futógépének legnagyobb sebességfokozata jóval elmaradt a kipörgésre ítélt kapcsolatok tempójától. Így élt hát dr.Kremmer, a prosztata megnagyobbodás hazai specialistája, megkerülhetetlen szaktekintélye.
A mai napja is a szokott rutin szerint indult. Négykor ébredt, bekapott egy zöldes-sárgás banánt, nem szerette a puha gyümölcsöt, csak a kemény, éretlent, majd lefutotta a laza 15 kilométerét a gépen, utána fürdött, vécézett, egy gyors pillantást vetett az internet hátborzongató híreire és a hozzá óránként érkező, vágyakozással teli, és meztelen női testekkkel illusztrált szerelmes üzenetekre, majd várta az előző este megrendelt taxit. Ennyi luxus volt csupán az életében, hogy a műtéti napokon, és ha esetleg orvosi konferencián tartott előadást, akkor csakis taxival közlekedett. Pocsékul parkolt, a Saab 9000-es kocsija tele volt tolatáskor és beálláskor szerzettt sérülésekkel. Mivel ma nyolc műtét várt rá, korán indult a Szent Ferencbe.
Pontban hajnali 5 óra 10 perckor pittyegett a telefonja.. Bezárta maga mögött az ajtót, majd lerohant a lépcsőn. Az utcán, mint ilyenkor mindig, most is ott várta a kocsi, és az első ajtó mellett álldogáló sofőr.
- Mellényed van, öreg?
- Milyen mellény? - kérdezte meglepetten dr.Kremmer.
- Színvak vagy, vagy csak tetteted a hülyét? Narancssárga, és vannak benne foszforeszkáló csíkok. Na jó, adok egyet, de aztán induljunk! Ja, és kesztyűt hoztál magaddal?
- Gumikesztyűt használok, de azt a műtét előtt veszem fel.
- Figyeljél, erre most nincs időnk, és jobban teszed ha nem szórakozol velünk. Ugorj fel a vasra és ne okoskodj! De aztán kapaszkodj, mert nem fizetnek munkahelyi balesetért!
Az Iveco kukásautó megindult, a jobb hátsó vason (állóhely) szédelgő dr. Kremerrel. Alig tettek meg száz métert, a kocsi lefékezett, majd a bal oldalról azonnal leugrott a szemétszállító másik kukásembere.
- Mozogj már, azt hiszed egyedül fogom a kukákat tologatni?
- Még sosem csináltam ilyet - válaszolta ijedten dr.Kremmer, de újdonsült kollégája dühödten nekigurította a szeméttel megpakolt műanyag kukát.
- Húzod, beakasztod, emeled. Megrázod, leveszed, visszalököd! Érted, öreg?
Dr. Kremmer prosztataspecialista valójában semmit sem értett. Arra tudott csak gondolni, mi lesz a reggeli betegével, akiből hétkor már ki kellene metszeni a tumort, aztán szövettanra küldeni, de ő most itt van és szemetet gyűjt.
- Álmodozol szépfiú? - a kukásautó vezetője nem hagyta békén a doktort. - Dolgozzál, mert baj lesz ebből.
Délután kettőig járták az utcákat, és gyűjtötték a szemetet. dr.Kremmer alaposan megizzadt és elviselhetetlenül büdös lett. Elegáns öltönyét és ingét akár be is dobhatta volna a kukába. Végül megérkeztek a szeméttelepre, ahol az Iveco kihányta magából a város mocskát. Dr. Kremmer ekkor mert csak megszólalni, és a munkatársait is most ismerte meg, bár egyikük arcát mintha már látta volna valahol korábban. Nem tévedett, Szalvay Igor, az ígéretes, fiatal színész volt, akinek ma kezdődött volna egy filmforgatása, német-francia-amerikai koprodukcióban, Jonathan Blike és Ryan Gosling főszereplésével, Szalvay lett volna a harmadik legfontosabb alak a filmben, de a színészt, éppen úgy, mint dr.Kremmert behívták kötelező szemétszállításra. Az új rendelet, számukra is előírta ezt a munkát, így nem mondhattak nemet. A katasztrófavédelem természetesen igazolta a munkavégzésüket, és gyorsan beírták őket szerdára, csütörtökre és péntekre is.
Mivel a szemétszállításhoz nehezen találtak munkaerőt, így dr.Kremmer és Szalvay a cégnél maradtak. És hogy máshol se legyen megoldatlan helyzet, dr.Kremmer betegeit immár a katasztrófavédelem szakemberei műtötték, Szalvay szerepét pedig Tusér Pál őrnagy vette át.
Azóta Kremmer Péter eladta a futógépét, mondván, így is eleget mozog egész nap. És végre talált egy rendes asszonyt, a Szél utca 8-ban lakó özvegy házmesternét, aki igazi társa lett az életben. Mire Kremmer megérkezik a kocsival, addigra garantáltan a ház előtt vannak a kukák.

HOL ITT A GOND?

- Hol itt a gond? Nincs sehol! Nézzél má széjjel, bazmeg! Hogy is lehetne az? Aki ilyet állít, meg azt pofázza, hogy kataszrófahelyzet van, azt falhoz kellene állítani!
- Polgármester úr, kérlek....
- Ne ugass má' le, nem azért fizetlek, hogy a saját irodámban pofázzál. Itt minden rendben van. És holnap is rendben lesz. Mert rend van!
- De a kakasdűlőiek....meg a vadcserkeszombatiak....
- Mit óbégatnak azok is? Hogy hegyekben áll a szemét? Ki teszi oda azt a sok szart? Ők teszik. Mert vesznek mindent ész nélkül, aztán kidobják, ami nem kell nekik. Nézzél má bele a kukáikba, krumplihéjtól kezdve, a zacskós tej zacskóján át a száraz kukoricáig van ott minden. Hát ezért van tele minden kuka. Szerintem a közmunkát is le kellene állítani, akkor nem lenne miből dőzsölniük. És szemét sem lenne.
- El kellene vinnünk azért...
- Ne legyél má' te is ennyire nyughatatlan! Emlékeztetlek téged is, hogy két hónapja volt szállítás. A Karcsiék cégénél elfogyott a pénz, a Karesz most amúgy is Mexikóban nyaral, utána megy Nepálba, decemberig náluk biztosan nem lesz semmi mozgás. És még az sem biztos, hogy a Karesz visszajön. Majd a katasztófavédelem elviszi, ha tudja.
- Régen naponta volt szállítás.
- Az régen volt. A mocskos komcsik, meg szociálliberálbolsi haverjaik kényeztették el a népet. Nem kell naponta szállítgatni.
- De már patkányok vannak az utcákon...
- És? Mi van akkor? Na, lapozzunk má', mit kell még megbeszélnünk?
- Az iskolát.
- Bazmeg má', nincs jobb dolgom, mint hogy azzal a redvás iskolával töltsem az időmet. Mi a baj már megint? Nincs kréta?
- Nincs tanító.
- Miről beszélsz má' megint, Laci? Hol nincs tanár? Tegnap is találkoztam eggyel a Vidám restiben.
- Nyolc osztályra három tanító van csak.
- És?
- Így nem lehet tanítani.
- Mindent lehet.
- Polgármester úr, kérlek, tudom, hogy nálunk nem is olyan rossz a helyzet, mert az országban 1300 helyre nem találnak pedagógust, de azért mégis....
- Milyen tanár hiányzik? Mondjad gyorsan.
- Ének, matek, írás-olvasás, környezetismeret....
- Lásd, kivel van dolgotok, akkor szóljál má' a Bélának, hogy holnap jöjjön be a Tibivel és a Zsuzsával.
- A fodrász Zsuzsa, vagy a kocsmás Zsuzsa jöjjön?
- Mind a kettő. A fodrász tud énekelni, a kocsmás számolni, a falugondnok Tibi pedig jól ismeri a környezetet. Akkor mindent megbeszéltünk végre?

2018. november 2., péntek

MAGYAR TEJÚT

A templomokban éppen az esti miséhez harangoztak, zúgtak a sokmázsás fémtestek, mikor az országos hírhálózat megbízható médiumaiban először hangzott el az információ. Érdekes közlemény volt, bár akkoriban ilyen volt az életünk, minden napra jutott egy-egy ehhez hasonló bizsergetően optimista bejelentés.

Részleteket, ahogy akkor, úgy később sem tudhatunk meg. A pár mondatos információból csupán annyi jött át, hogy immár ilyet is kaptunk, kinevezték, dolgozik, hite van, tekintetét a csillagos ég felé veti, ennek köszönhetően pedig miénk az egész Tejút, sőt azon túl is minden, eltöröljük a határokat, na jó a pengés drótkerítés marad, de azért ez mégiscsak nagy kaland, a felfedezés dicsősége pedig neki lesz köszönhető, ennek az elszánt embernek, és persze annak, aki megbízta őt e fontos küldetéssel.
Már a kinevezése napján több ezer órányi munkát végzett el, de ne feledjük, a vallásos hit ugye csodákra képes. Mégis kevesen értették miként lehetséges ilyen intenzitású és koncentráltságú szervezés, de az ő pozíciójában semmi sem történik véletlenül, sőt valahol fentről sugallt elvárás a földöntúli teljesítmény. Ő pedig nem volt rest, a nemzeti együttműködés iskolapéldáját hozta a hivatalba, melynek eredményeként elmondhatta, "kis lépés egy magyarnak, de hatalmas a magyarságnak". Tegyük hozzá szerénytelenül, a Titánt már hónapokkal korábban privatizálta három magyar, így ott is ezernyi feladat vár nemzetünkre.
Tervek születtek, tornyokban oszlopokká rendeződtek a dossziék, Székesfehérváron, az egykori buszgyári csarnokban legyártották az első darabokat, majd a teszteredemények is befutottak a központba. Egyértelművé vált, a gigászi terv működni fog (talán éppen a Titánt népesítjük be?), nem hiába bízták meg éppen őt e galaktikus méretű és jelentőségű elképzelés megvalósításával.
Az első transzport alig egy hónappal később már úton is volt. A nagy utazást eufemisztikusan csak "lebegtetésként" nevezték, meg "csillagászati megoldásként", tehát nem mondták meg az utasoknak, hogy hova és miért mennek. Csak beterelték őket az előkészítőbe, ahol puha papucsokat, két deci almalevet, meg vajas teakekszet kaptak, majd rájuk zárták a kapszula ajtaját. A gyújtószerkezetet ezt követően hozták működésbe.
Az IKAROSZ 1. elnevezésű magyar gyártású űrhajókon először hajléktalanok utaztak (az utólagos közlemények szerint épp azért, hogy valahol végre otthonra leljenek), az IKAROSZ 2-n már értelmiségiek, tudományos kutatók, aztán jöttek az alternatívok, színészek, bírák, tanárok, egykori tévések, erről azonban már egyetlen óriásplakát sem adott hírt.
És mindez annyira egyszerűen történt. Megfelelő embert találtak a megfelelő helyre.
Ismét zúgtak a harangok, hálaadó misére készült az ország. Az IKAROSZ űrhajó fényes lángcsóvát húzva száguldott az égbolton. Repült egyre távolabb.

Egyenesen bele a semmibe.

2018. október 31., szerda

EMBERARCÚAK


Még kimondani is döbbenet, 7 millió 800 ezer négyzetkilométer. Pontosan ekkora területen, a méretében csak a Szaharához hasonlítható homoktengerben próbáltak a nyomára bukkanni brit tudósok, az úgynevezett "emberarcú sivataglakóknak". E ritka népcsoport azért vált érdekessé a kutatók számára, mert a hírek szerint  e zárt, és örök feszültségben élő populáció hagyományosan nagyon rossz minőségű vezetői réteget választ ki, immár évszázadok óta.

A SEV, vagyis a Sivatagi Együttműködés Rendszere az egyenlőtlenségre épül, továbbá a SEV hangzatos szólamainak ellentmondva senki nem működik együtt senkivel, ami azt jelenti, hogy a sivatag lakói egész életükben izoláltan homokot lapátolnak, de ezért jobb esetben is csak egy marék homokot kapnak fizetségül. A többség keservesen próbál túlélni, ám a kegyetlen időjárás (szárazság, homokviharok), valamint a SEV vezetői által naponta megalkotott újabb és újabb szabályok miatt aki tud elmenekül a területről, vagy érthetlen (birka)türelemmel vár, hogy mire azt maguk sem tudják, de sokan feladva a küzdelmet, beleássák magukat egy homokdűnébe, és ott várják megadóan az elkerülhetetlen véget.

A brit expedíció végül semmit sem tudott meg e parányi népcsoportról, mert nem állt velük szóba senki, így a kutatók összefoglaló jelentésében az is szerepel, hogy egyetlen emberarcú SEV vezetővel sem találkoztak. Végezetül azt javasolják, értelmetlen dolog a sivatagba több homokot küldeni, mert abból csak újabb és újabb homokvárak épülnek, amit úgyis elfúj majd a szél.

 



SUSKA AZ ÜLŐEMBER



Susó, vagy ahogy az osztályban nevezték Suska, kifejezetten lomha gyerek volt. Nem kövér, csak enyhén telt, megnyugtató jóllakottságot jelző úszógumival a hasán. Imponáló lassúsága, utánozhatatlan lustasága és bámulatos unottsága híressé tette a Szív utcai általánosban. Arra emlékszem, a testnevelés órán mindig undorodva fogta meg a mászórudat, néha úgy tett ugyan, mintha elrugaszkodna és elindulna felfelé, de nem, mert azonnal visszazuhant, a tigrisbukfencnél (repülő gurulóátfordulás) pedig elkerülhetlenül lefejelte a tornaszekrényt, még szerencse, hogy nem roppantotta meg a gerincét, bár lehet, hogy láthatatlan, ugyanakkor mégis egész életére szóló sérülést szenvedett, majd a becsapódást követően nagy robajjal kísérve ledöntötte azt.
Suska a legnagyobb örömét abban lelte, ha mozdulatlanul ülhetett. Orvosi papírokkal igazolta, a legnagyobb biztonságban csak a padon lehet. Ült hát és a tekintetével követte a többieket, bár leginkább csak bambán nézett maga elé.
Sok évnyi tornatermi semmittevés és aktív pihenés után azt vettük észre, hogy Suska immár minden iskolai ünnepségen az emelvényen foglalt helyet, mintha ő maga is a tanári karhoz tartozna. Senki sem értette mit keres ott, mi pedig már akkor sem kérdeztünk semmit. Suska állandó biodíszlete lett hát a november hetedikéknek és ballagásoknak. Nem csinált semmit, csak ült rendkívüli tehetséggel és nyugalommal a székén.
Nem tanult tovább, erre az esélye amúgy is minimális lett volna, de hogy merre járt, mivel teltek ifúkora évei, homályban maradt.
Bő húsz évvel később, immár terebélyes férfiként bukkant fel ismét a zászlókkal túldekorált dísztribünön, a tévés közvetítésnél a kamera közelről mutatta Suskát, de akkor sem csinált semmi értelmeset, csupán ült egy széken, jó ütemérzékkel lelkesen tapsolt és a rá jellemző sejtelmes arckifejezéssel mosolygott. Ezt követően minden ünnepségen láthattuk őt, sőt, egyre előrébb került a sorban. Az utolsó nyilvános szereplésénél immár kiemelt helyen foglalhatott helyett és ott lelkendezett.
Suska nem sokkal ezt követően már a hírekben szerepelt, mint a turmixgépeket, szifonokat, és hűtőszekrényeket előállító legnagyobb állami konszern frissen kinevezett vezérigazgatója. Pár hónap múlva pedig arról olvashattunk, hogy Suska parlamenti képviselő, bizottsági elnök lett, majd karrierjét megkorononázta, hogy egy vagyonkezelő holding elnöki székébe emelték (illetve süllyedt), ahol elődei áldozatos, odaadó módszereivel kezelte a vagyont. Születésnapján az ország első embere köszöntötte, terjedelmes levél formájában.
Bámulatos karrierjét egyértelműen ennek az utánozhatatlanul egyedi képességének, a jó helyen, megfelelő időben történő üldögélésének köszönheti. Ennek ellenére a sok évnyi dicsőséges és jól fizető tevékenységét immár zárt helyen kénytelen gyakorolni. Ha jól viselkedik, nyugodtan üldögél, akkor tíz év múlva szabadulhat.
Feltételesen.

HAJNAL

"Oh, csak a hajnal jönne már", dúdolja halkan Hajnal Gábor, majd könny szökik a szemébe, nem is egy csepp, hanem sok, ez már való...