Nagy a respektje a különböző túlélőversenyeknek. Futás sivatagban, jégmezőn, magányos evezés az óceánon, úszás az aligátoroktól hemzsegő, őserdők között kanyargó gyilkos folyóban. A hősies versenyzőket imádják a hirdetők, gigamega cégek állnak mögéjük, csakhogy az ő citromlevüket igyák a száraz homokban, az ő fűthető cipőikben fussanak a jégen, az ő vízhatlan overáljukat viseljék a húsz méteres hullámok tetején, az ő általuk gyártott, forgalmazott cápa és krokodilriasztójukkal védjék magukat. A média is rajong a túlélőkért, főleg akkor, ha tényleg túlélnek és a nagy kaland végén apró részletek felidézésével egyenes adásban mesélik el, mégis hogyan maradtak életben.
Vannak azonban olyan versenyszámok, amelyek senkit sem érdekelnek, nincsenek szponzorok a háttérben, a média teljességgel közönyös iránta, pedig ezen is sok versenyző indul naponta és próbál élve célba jutni.
Az egyik ilyen túlélőverseny helyszíne Tapolca, ahol a minap egy idős házaspár adta be a nevezési papírjait. Egyikük Marika, akinek a nyugdíja nem éri a havi 147 ezer forintot, így kompenzációként múlt évben még kérhetett ötezer forintos Erzsébet utalványt. Ez jogosította fel a helyi szállodában eltöltendő három éjszakára. Férje, Gábor teljes árat fizetett. Egyikük sem sejtette azonban, hogy érkezésük után mi vár majd rájuk, ők is részt vesznek a szépkorúak versenyén.
A vonatról még mosolyogva szálltak le, ám nem sokkal később máris megkezdődött számukra a különlegesen rafinált erőpróba. Vajon hogyan jutnak el az állomástól a kb. ötven percnyi gyalogútra lévő szállodába?
Hát persze, gyalog. Buszjárat nincs, taxi sehol. Nem lett volna ezzel semmi baj, ha edzetten vágnak neki a távnak, de leromlott fizikumuk, rossz egészségi állapotuk, továbbá a májusi tél, eső, szél, valamint a bőröndök cipelése csak tovább nehezítette számukra a pályát. Végül félholtan beestek a recepcióra, ahol megtudták, a városban nincs buszjárat a pályaudvar és a szálloda között, a hotel pedig régóta nem üzemeltet transzfert a már említett célállomások között. Taxis is csak egy van, mert az összes magánfuvarozó lelépett a városból, vagy visszaadta a vállalkozását.
A házaspár, okulva az erőpróbából, azonnal hívta Tapolca egyetlen taxisát, csakhogy a visszaútra még időben felkérjék, ám az unott gépjárművezető a telefonban közölte, ő csak délután dolgozik, és nincs az a pénz, amiért ezen szokásán változtatna.
Végül Marika és Gábor élve megúszta, mert közvetítő segítségével szerencsére találtak egy kedves és segítőkész helybéli fiatalembert, aki értük ment és kocsival elvitte őket a pályaudvarra. Ha ő nem jön, akkor Marika és Gábor talán még mindig ott húzná zihálva a bőröndöt a tapolcai betonon.
