Funkcionális evő vagyok. Akkor táplálkozom, amikor megéhezek. Mindenevőnek számítok, de körömpörköltöt, pacalt, velőt és disznósajtot képtelen vagyok a számba venni. A pacallal kapcsolatban amúgy is van egy kibeszéletlen traumám, de nem szeretnék eltérni a tárgytól, ezért arról majd máskor írok.
Pechemre már délelőtt tizenegykor megéheztem. Küzdöttem ellene, ki akartam húzni legalább délig, de a parkolóban megláttam egy kebabos bodegát, az oldalán pedig egy művészien fotózott falafel-szendvicses reklámot. Megkívántam a csicseriborsós golyókat. Hezitáltam ugyan, egyek, ne egyek, végül az evés mellett döntöttem. Beálltam a sorba. Ketten voltak előttem, egy férfi, aki éppen leadta a rendelését, és egy nő. Mögöttük várakoztam, gondosan betartva a másfél, de inkább kétméteres távolságot. Természetesen maszkot is viseltem. Mivel a kebabos kifejezetten lassan dolgozott, közben sokat dumált, így nézelődni kezdtem hátha látok valahol egy ismerőst. Elfordultam, de csak pár másodpercre, majd amikor megint a menetiránynak megfelelő szögben álltam, már négyen voltak előttem. A nő és közém beállt két férfi. Szóltam nekik, hogy "uraim, én már itt álltam", mire flegmán azt válaszolta az egyik, hogy ő érkezett előbb, én csak utána. Megismételtem, hogy már régóta itt vagyok, de még lekezelőbb módon azt mondta, nem látott engem, tehát nem voltam ott. Maszkot nem tett a szája elé. Ronda fogai voltak, nagyok, töredezettek és barnák. Még egyszer megkíséreltem a tudomására hozni, hogy ő állt (pofátlankodott) be elém, de láttam, ez is csak újabb reménytelen eset, akivel nem érdemes vitatkozni.
Végül nem ettem falafelt. Leléptem. De legalább nem köhögött a szemembe a rohadt fogú.
Ha lesz időm és kedvem, valahol bekapok valamit.
