2018. január 23., kedd

NAPPALI


Amikor már az összes politológus, történész, aktív és inaktív politikai szereplő megpróbált épkézláb választ adni a kérdésre, persze nem tudott, mind csak verejtékezett és vakarta a fejét, vajon miért nem lett a lázadó ifjú egyetemistából, a jövő reménységéből államférfi, népek jótevője, akkor Woody Allen letette a klarinétját, majd megadta a választ. "Nem az emberek emlékezetében, hanem a saját nappalijában akart élni."

HETVENHÁROM ÉV


Négyévesen menekül. Anyjával bújkál. Álnév. Igazoltatás. Majdnem lebukás. Nyilas suhancok és gyilkosok kezében a sorsa. Utolsó előtti állomás. Beterelés. Gettó. A vagon készen áll. Akár őt is feltuszkolhatják. Jönnek az oroszok. Felszabadulás.

Hetvenhárom évvel később az egykori gettólakó, holokauszt túlélő, gyerekeknek meséli el a múltat. Utána interjút kér tőle a tévé, rádió.

Húsz másodpercnyi nyilvánosságot kap. Sokan látják. Másnap megszólítja valaki az utcán. Nem a rémségekekről kérdezi, nem a szenvedésről, nem a pokolról. Más érdekli.

"És mondja, mennyit kapott a szereplésért? 

Hetvenhárom év csupán egy villanás. Megállt az idő.




KÉSSEL A KEZÉBEN JÁRKÁLT

Mikor máskor, mint éppen most húsvétkor estem ágynak, megállás nélkül töltöm a zsebkendőket, miként politikus a kolbászt tiktozott közösségi...