Olyan lettem, mint a néhai Sir David Frost. Megszállottan akartam az interjút. Pénzt is ajánlottam, igaz nem annyit, mint amennyit Richard Nixon kapott Frosttól, a nagymenő brit tévés újságírótól. Egyébként is, honnan szereztem volna kétmillió dolcsit? Frost, a Watergate-botrány után évekig üldözte a Nixon stábot, mire a bukott elnök végre leült a kamera elé és vallott. Kellett a pénz az állástalan és dörzsölt ex-elnöknek. Ez volt Frost mázlija.
Én csakis a kitartásomnak, na jó, az erőszakosságomnak köszönhetem, hogy végül kaptam egy halovány ígéretet, hogy talán szóba áll majd velem. Nem sok, de több a semminél. Egyszer már pofára estem, egy Bécsben élő magyar zenész csinált belőlem hülyét, beígérte az interjút, ha kimegyek hozzá akkor nyilatkozik. Már Bécs belvárosban jártam, de hiába hívtam folyamatosan, nem vette fel a telefont Később csak annyit mondott, aznap nem volt kedve beszélni.
John Z. Toth nem Bécsben él, kicsit messzebb, Detroit lepukkant külvárosában, ezért nagyobb rizikót vállaltam az utazással. Hajtott a bizonyítási vágy és a hiúságom. Én leszek az egyetlen magyar médiamunkás, aki megtalálja és szóra bírja a hírhedt 52-es légió szökött katonáját, a testőrgárda sokat tudó harcosát.
A Flat Rocknál haladtam északi irányba, elértem a Dearborn Height-t, majd a Redford Charter környékén nyugatra fordultam, és a Livonia közelében megtaláltam a Farmington Hills keresett utcáját. Lehangoló, koszlott egy hely, rozsdásodó autók tucatjai parkolnak mindenfelé, a gyanús alakok miatt egy ideig nem is mertem kiszállni a bérelt kocsimból. Itt lakik hát John Z. Toth, vagyis Tóth Zoltán János egykori testőr. Ma targoncás egy közeli hulladéktelepen. Hosszú percekig kopogtam, mire végre ajtót nyitott. Nem köszönt, csak intett, hogy gyorsan húzzak be a házba.
- What do you want? - szegezte nekem a kérdést, majd hirtelen magyarra váltott. - Kér egy sört?
- Nem a sörért jöttem, de azért kösz.
- Nem a sörért jöttem, de azért kösz.
Szótlanul leküldtük az első Detroit Penauts Beer-t, majd unottan bámult az arcomba. A háttérben ment a tévé, nem néztem oda, de a hangokból ítélve, valami helyi kosármeccset közvetítettek. János idősebbnek tűnt a koránál, alig múlt negyven, de sokkal inkább egy hetvenéves ember benyomását keltette. Nyilván a sok szenvedés, a rettenetes munkahelyi stressz emésztette fel.
- Hogyan került a légióba?
- Muszáj erről beszélnünk?
- Ezért jöttem.
- Kit érdekel ez?
- Engem. És a magyarokat.
- Ja, azok a kurva magyarok.
- Ön is az.
- Csak voltam. De ha kérdezik, ezt is letagadom.
- Szóval....
- Maga olyan, mint egy vérszívó. Öt percet szánok erre, nem többet.
- Hallgatom.
- Kaptam egy levelet, hogy másnap a minisztériumban lesz jelenésem. Így mondják ezt ? Már elég rosszul beszélem a nyelvet.
- Még csak három éve él Detroitban...
- Yeah. Na, szóval beosztottak a miniszter mellé testőrnek. Rajtam kívül még 51 kollégát soroztak be az egységbe. Nem értettük mire kell ez, de a parancs, az parancs.
- Nyilván veszélyben volt a miniszter. Sokszor kellett megvédenie?
- Három esetre emlékszem. A tornateremben a pálya szélén figyeltem őt, ez előrás volt, edzés közben is védenem kellett a miniszter urat, szóval látom, amint az egyik futsal játékos páros lábbal beleszállt a tárcavezető úrba. Azonnal berohantam a pályára, sokkolóval semlegesítettem a támadót, a hetes számú mezt viselő játékost, majd a célszemélyt kimenekítettem a teremből. Nem is öltözhetett át, azonnal a páncélozott harci jármű felé tereltem. Belöktem és amilyen gyorsan csak tudtunk, a konvojjal elhajtottunk a helyszínről.
- Ez tényleg nagyon kemény szituáció lehetett. Csodálom a lélekjelenlétét.
- Nem volt idő mérlegelni. Ki tudja mi történhetett volna még a pályán. Esetleg labdával fejbelövik.
- Melyik volt a következő eset, amikor meg kellett védenie?
- Ez a szolgálati időm harmadik hetében történt külföldön, azt hiszem a Kaukázusban. A tárgyalás után a delegációnkat elvitték az ottani elnök privát állatkertjébe, ahol a miniszter úr szeretett volna szelfit készíttetni, amint éppen egy medvét simogat.
- Idáig kedves történet.
- Igen, de a medve váratlanul megharapta a minisztert.
- Testőrként mit tett ekkor?
- Azonnal lelőttem az állatot, majd társaimmal körbevettük a miniszter urat és a testünkkel védtük őt. Életveszélyes helyzet alakult ki, mert az elnök testőrei lőni kezdtek ránk.
- Megint a lélekjelenléte. És melyik volt az utolsó eset?
- Tudja, a miniszter urat csak az előzetesen kiállított írásbeli engedély birtokában lehet megközelíteni. Ha nincs papír, minden eszköz megengedett.
- Megint tüzet nyitott?
- Sajnos igen. Még szerencse, hogy csak térdre céloztam.
- Kit lőtt meg?
- A miniszter úr édesanyját, aki nem akart persze semmi rosszat, csak friss sütit hozott a fiának. De nem törődött a kordonnal, hiába szólítottuk fel, álljon meg azonnal, de nem reagált, szinte futva ment a miniszter úrhoz . Azt hittem bomba van a kezében.
- És lelőtte. Utána pedig menekülnie kellett az országból.
- Nem volt más választásom.
- Hogyan került a légióba?
- Muszáj erről beszélnünk?
- Ezért jöttem.
- Kit érdekel ez?
- Engem. És a magyarokat.
- Ja, azok a kurva magyarok.
- Ön is az.
- Csak voltam. De ha kérdezik, ezt is letagadom.
- Szóval....
- Maga olyan, mint egy vérszívó. Öt percet szánok erre, nem többet.
- Hallgatom.
- Kaptam egy levelet, hogy másnap a minisztériumban lesz jelenésem. Így mondják ezt ? Már elég rosszul beszélem a nyelvet.
- Még csak három éve él Detroitban...
- Yeah. Na, szóval beosztottak a miniszter mellé testőrnek. Rajtam kívül még 51 kollégát soroztak be az egységbe. Nem értettük mire kell ez, de a parancs, az parancs.
- Nyilván veszélyben volt a miniszter. Sokszor kellett megvédenie?
- Három esetre emlékszem. A tornateremben a pálya szélén figyeltem őt, ez előrás volt, edzés közben is védenem kellett a miniszter urat, szóval látom, amint az egyik futsal játékos páros lábbal beleszállt a tárcavezető úrba. Azonnal berohantam a pályára, sokkolóval semlegesítettem a támadót, a hetes számú mezt viselő játékost, majd a célszemélyt kimenekítettem a teremből. Nem is öltözhetett át, azonnal a páncélozott harci jármű felé tereltem. Belöktem és amilyen gyorsan csak tudtunk, a konvojjal elhajtottunk a helyszínről.
- Ez tényleg nagyon kemény szituáció lehetett. Csodálom a lélekjelenlétét.
- Nem volt idő mérlegelni. Ki tudja mi történhetett volna még a pályán. Esetleg labdával fejbelövik.
- Melyik volt a következő eset, amikor meg kellett védenie?
- Ez a szolgálati időm harmadik hetében történt külföldön, azt hiszem a Kaukázusban. A tárgyalás után a delegációnkat elvitték az ottani elnök privát állatkertjébe, ahol a miniszter úr szeretett volna szelfit készíttetni, amint éppen egy medvét simogat.
- Idáig kedves történet.
- Igen, de a medve váratlanul megharapta a minisztert.
- Testőrként mit tett ekkor?
- Azonnal lelőttem az állatot, majd társaimmal körbevettük a miniszter urat és a testünkkel védtük őt. Életveszélyes helyzet alakult ki, mert az elnök testőrei lőni kezdtek ránk.
- Megint a lélekjelenléte. És melyik volt az utolsó eset?
- Tudja, a miniszter urat csak az előzetesen kiállított írásbeli engedély birtokában lehet megközelíteni. Ha nincs papír, minden eszköz megengedett.
- Megint tüzet nyitott?
- Sajnos igen. Még szerencse, hogy csak térdre céloztam.
- Kit lőtt meg?
- A miniszter úr édesanyját, aki nem akart persze semmi rosszat, csak friss sütit hozott a fiának. De nem törődött a kordonnal, hiába szólítottuk fel, álljon meg azonnal, de nem reagált, szinte futva ment a miniszter úrhoz . Azt hittem bomba van a kezében.
- És lelőtte. Utána pedig menekülnie kellett az országból.
- Nem volt más választásom.
Tóth Zoltán János megtört ember. A hírhedt 52-es légió egykori testőreként, Detroit végtelenül lehangoló külvárosában él elfeledve, távol a szeretett óhazától. Nem kívánt többet elmondani. Felpattintott még egy sört, majd csupán annyit kérdezett: ugye nélkülem is kitalál?
