ROHANUNK A SEMMIBE, DE AZT LEGALÁBB VIDÁMAN
Gellért András hiperrealista könyvéről
Valamikor a történelem előtti időkben, s az Óperencia tengeren túl, volt egy mokány fiú, aki elhatározta, hogy újságíró lesz. Ilyesmire manapság tisztességes ember valószínűleg nem is gondol, de akkor, a múlt évezredben még többen bíztatóan hümmögtek, hogy nagyon derék ötlet fiacskám. Hát csak próbálkoz
Az élet és a szerencse úgy hozta, hogy ezekben az években átmenetileg szünetelt a hazugság kora – mi akkoriban azt hittük: véget ért a hazugság kora – aki tehát tényleg újságíró volt, egyre közelebb férkőzhetett az igazsághoz, mi több, meg is oszthatta információit a közönséggel, amelynek kétségtelenül élt még egy érdeklődő része.
Hogy a lámpagyár üzemi lapjában – amely azért akkor sem volt egy New York Times – vagy a történetünk idején még létező Magyar Rádióban tehette mindezt az persze nem mindegy. Az elsőre azt lehet mondani némi kegyes nagyvonalúsággal, hogy jó iskola – mert itt lehet zsákba kötve megtanulni táncolni, ami a „nagy öregek” kisstílű megjegyzése szerint az újságírószakma alapja K- Európában.
Node a Magyar Rádió – hogy egy szép zsurnalizmusal éljünk – a változás szele jelentős részt onnan fújt. (Csak később vált ez a hely bolond lyukká.)
Vagyis, nemcsak közelebb férhettünk a valósághoz, de azt jó irányba terelni is alkalmunk lehetett és ezzel együtt megjelent ott egy új, nevezzük nevén, emberi hang. A műsorok, különösen a Petőfin és az ifjúsági osztályon valóban arról szóltak, ami akkor fontos volt. S eltűnt az a korábbi kioktató, tornatanáros stílben fogant hangnem, amiről még mindig a napközik finomfőzelék szaga jut eszembe a kopott, nedves viaszkosvászon asztal fölött, miközben Manyi néni hangja tölti be a levegőt.
Szóval, lehetett rádiót hallgatni, és rádióműsort csinálni, mert ez már más volt, jó volt, fontos volt. Mutatta, hogy másként is megy ezt – bár azt talán senki sem sejtette, hogy nagyon más lesz rövidesen.
És határozottan emlékszem, hogy ott kuksoltam a Videoton táskarádió előtt, amikor először vezette talán az Ötödik sebességet tárgyalt kötetünk jeles szerzője – kultikus műsor volt, ritkán hagytam ki és akkor is fájt érte a szívem – és nagyon büszke voltam rá, hogy az én barátom bent van a tutiban, s ráadásul, milyen jól csinálja. Most mondjam azt, hogy magunkra voltam büszke? Hogy mi vagyunk az új időknek új dalai? A nyolcvanas évek második felének elején járunk. S minden reggel úgy ébredtünk, hogy nem sejtettük, az a nap miben lesz nekünk más, mint az előző, de üzembiztosan más volt, szebb, jobb, naposabb.
Más volt, és ha akadtak ingadozások is, tehát egyre jobb lett – vagy legalábbis mi annak láttuk, miközben a fényes jövő feltartóztathatatlanul robogott a maga évszázados útján, ahol mi csak porszemek lehettünk, miközben álló nap kiskanállal hordtuk a vizet a tengerbe.
Beh jó is volt.
Tényleg.
És Andrásban azt szerettem a leginkább, hogy milyen kedvvel és lelkesedéssel csinálja mindezt. Az öröm a hangjában rezgett miközben valami, azóta kisiklott elme azt énekelte „Kapcsold az ötödik sebességeeet.”
És itt egy úgynevezett polgári szóra álljunk is meg egy pillanatra, hogy érzékeltessük e két kor az akkori és a mai - különbségét. A Trabantok, Wartburgok és Zsigulik világában az „ötödik sebesség” igencsak vicces volt. Nem létezett. Az „ötödik sebesség” volt az, ami nem volt. Nem lehetett. Maga a lehetetlenség. Max a negyedik és jól tudjuk, hogy a Trabant útfekvése kitűnő, gyorsulása nagyszerű, de ez nem szabad, hogy bárkit is könnyelműségre csábítson. Négy és kész.
Most meg az ötödik vagy a hatodik sebesség is ott virít bármelyik Németországból a múlt héten behozott szlovák rendszámú gépkocsiban. Az „ötödik sebesség” ma már, mint metafóra, értelmezhetetlen. Mert van. Mert nem szimbolizálja azt, amit akkor, hogy akarj és merj többet. Hogy lépd át az eddigi valóságot, azokat a szabályokat és körülményeket, amelyek szürkévé is unalmassá tették az életünket, de mi elhatároztuk, hogy kiszínezzük.
András a hangjával.
Azzal, hogy tudta, mivel kell foglalkozni. A skinhead-ekről készített műsorát – és az abból írt cikkét, amely talán a Kritikában jelent meg – évekig tanítottam azoknak, akiknek már én mutathattam meg valamit abból, mi is az újságírás.
A bátorság, a tudás és a tisztesség.
A valóság, amit látnunk kell.
És ahogy ezt a könyvet most kézbevettem – mit kézbevettem, hiszen nagyrészét az interneten olvastam, amit nem lehet kézbevenni, úgy a szó szoros értelmében, mert ez már a hetedik sebesség – akkor arra jutottam, hogy András barátom megintcsak megtalálta korunk műfaját, amiben a valóságról beszámolhatunk.
Mert korunk valósága a túlzásra épülő irónia.
Igen T. olvasó! ma ez a valóság, ez a reális élet.
Ma már nem lehet interjúkkal, riportokkal az életünket megmutatni, mert annyi a manipuláció, a csalás, és annyi az áruló ún. újságíró, a bértollnok és a béren kívüli szerencsétlen ritter, hogy reménytelen.
Egyetlenegy út maradt, ha a valóság érdekel minket – és mi a fene érdekelne még egy Gellért Andrást – ha kifigurázzuk ezt világot. Egyrészt, ez kis erkölcsi elégtétel nekünk azért, amit a mindennapokban mérnek ránk legújabb zsarnokaink, másrészt mert a legvadabb túlzás is maga a rögvalóság itt e Kárpátok bércétől körbevett kis hűbéruradalomban.
Mondhatnám azt is – tehát ha mondhatom még, akkor mondom is-, hogy ez a könyv egy felemelt ujjú figyelmeztetés. Hogy ebben élünk, ez vár ránk. Ne áltassuk már magunkat azzal, hogy nem lesz rosszabb, meg jó ez, meg nem lopnak el mindent és legalább nem csinálnak háborút.
De. Minden rosszra tessék felkészülni, mert bekövetkezik – erről szól ez a vidám kis könyvecske, amit lapozgatva sokkal jobb kedvűen hullunk a semmibe.
Jó szórakozást hozzá.
Dési János
https://szubkult.blog.hu/2018/10/24/rohanunk_a_semmibe_de_azt_legalabb_vidaman?fbclid=IwAR17Av0zxtfzz7S3Hjl8Vz8ilTUDSOJ4mQok70bkhwKjUVK_V9JJ2-gz_eQ
