Nem emlékszem a tojás ízére. Napok óta próbálom felidézni, hogy milyen, de akárhogy igyekszem, nem sikerül. A feleségemet is kérdezem, de ő sem tudja. Valamit persze mindig mond, de szerintem csak azért, hogy megnyugtasson. Ügyesen tereli el a szót, általában a palacsintáról beszél, mert azon a vasárnapon is azt sütött. Az utolsó, szomorú vasárnapon.
Az ebédnél persze nem tudtuk, hogy utoljára lesz ilyen finomság az asztalon. Az állandó fogyókúrám miatt persze nem ehettem sokat, hármat engedélyezett csupán, emlékeztetve arra, hogy mit mondott M. a híres szívgyógyász, aki minden vizitnél ugyanazt ismételgette: tíz kilót, de inkább tizenötöt le kell adnom. Feltéve, ha még élni szeretnék.
Ha M. most látna, bizonyára elégedett lenne. Csont és bőr vagyok, alig negyvenkét kiló. De lehet, hogy már annyi sem. Szinte már semmit sem eszem. Nincs is mit. Némán ülünk egész nap, és az esélyeket latolgatjuk. Hogy meddig lehet ezt még bírni. Szerintem nem sokáig, de legalább már a súlyommal nincs gond.
A történtek váratlanul értek, bár, ha őszinte akarok lenni, és miért is ne lennék az, lehetett rá számítani. Az őrület évek óta fokozódott. Este még színházba mentünk, pár órával később pedig bevégeztetett. Mert őrültek a határ másik oldalán is vannak. A naplómba, amely a nagy kavarodásban azóta elveszett, ezt írtam:
"Félbeszakadt a Nemzeti Szent Színteátrum tegnap esti bemutatója. A Harcunk című előadás premierjét már az első felvonás hatodik percében meg kellett szakítani, mert az úgynevezett "tank és lövészárok jelenetben", mikor is a hitelesség érdekében éleslőszert használó szuronyos statiszták az alapjogokért küzdve, a tankok fedezékében támadást indítanak a rovásírásos falutábla megszerzéséért, a fémlemezről visszapattanó 9 milliméteres lövedékek súlyosan megsebesítették a darab főszereplőjét. A színész-katonák, akik elveszítették vezérüket, megzavarodva mindenre tüzet nyitottak, a páncélos harckocsik pedig a színpadról elindultak a nézőtér felé. Az áldozatok száma még nem ismert. Az előadásról készült kép és hangfelvételek a robbanást követő tűzben megsemmisültek."
Igen, valósággal belém égtek ezek a mondatok. Másnap már az ország égett. A szomszédaink üzenetként értékelték a bemutatót, elegük lett a hergelésből, az uszításból, bár az is lehet, hogy csak félreértették a színdarabot, és hajnalban lerohantak minket.
Ennek immár négy éve. Azóta a légópincében élünk, szerényen, csendesen, félelemben.
2020 szeptember 8.
