Anyukánk, a rokonok által is tisztelt, imádott Emese mama, Vitéz Boldogváry Hörghő-Havas Bertalan egykori alispán dédunokája, szereti a mozit. Kedvence az Elbasztuk, de nagyon, és a Good bye, Lenin! Az Elbasztukért talán jobban rajong, de ez érthető is, klasszisokkal nagyobb, erősebb alkotás, mint a a Honeckeres, berlini falas, szögesdrótos, kommunista romantikával átitatott Lenin-film. Moziban kilencszer, tévében pedig amikor csak adták mindig megnézte az Elbasztukat, nagybátyánk, Károm-Lista Gábriel bácsi művét, utoljára március 15-én. A szívében akkor is ünnep volt. A vetítés végén sokadjára ismét könnyes szemmel olvasta végig a stáblistát és jól hallhatóan azért imádkozott, hogy az ellenzéki Alient alakító sztár végre Oscar díjat kapjon.
Édesanyánk három héttel később, április harmadikán agyvérzést kapott, majd kómába esett.
Semmi előjele nem volt a tragédiának. Reggel elment a választási szentmisére, majd a prédikáció után áldást kért mind magára, mind pedig a hatalmon lévőkre. Ott találkozott Csíki-Damm Roland bácsival és Ciki nénivel, velük együtt indult a közeli választási körzetbe. Biztos volt az újabb győzelemben. Az elvárt kétharmadban. Roló bá is, de pasaréti mélyhitűként úgy gondolta, szükség lehet segítő imára, ezért a 24-es válaszókörzet előterében, az óvoda folyosóján zenés imádsággal könyörgött. Egy Négyfarkú delegált mesélte, ezt követően anyánk bevonult a szavazófülkébe, maga mögött pedánsan megigazította a függönyt, ne lássa senki a történelmi küldetés utolsó, ugyanakkor legfontosabb nemzetformáló aktusát, az X behúzását a megfelelő helyre, "Ó, mondd, te kit választanál?", hülye kérdés, hát persze, hogy csak őt, mindig őt, anyám persze tudta mit kíván tőle a nemzettest, a borítékot bedobta a gyűjtődobozba, majd hang nélkül, mosolyogva összeesett, épp rá az urnára. A mentők eszméletlen állapotban vitték kórházba, de nem sok jóval biztattak, szinte semmivel. Azt mondták, bele kell törődnünk, hogy anyánk kómában marad. Elfogadtuk az elfogadhatatlant. Mindez két évvel ezelőtt történt.
Anyánk, ki kell mondanom, nem kicsit volt szektás. Hitt az isteni csodákban. Még a pelyhedző, fészekben cseperedő, rovarokat nyeldeklő, növendék Turulban is. Talán ennek és persze a rendszeres miselátogatásoknak köszönhetően, mamánk tegnap kinyitotta a szemét. Csak nézett maga elé, majd percek múlva végre megszólalt. Engem hívott. Az ágyához rohantam Megöleltem, és azonnal értesítettem a nővéremet. Boldogok voltunk, hogy anyánk visszatért közénk.
Kezelőorvosa korábban arra figyelmeztetett, ha anyánk netán visszanyeri valaha a tudatát, kíméljük meg a rossz hírektől, óvjuk őt, ügyeljünk a nyugalmára. Hát, ez az. Ki mondja meg neki? Mikor? És hogyan?
Az sem biztos, hogy felfogná, de akkor legalább életben marad. Szerintem ha megtudja, meghal. Ilyen fájdalmat nem lenne képes elviselni. Mindig is azt vallotta, a Nemzeti Együtt Rezgés nélkül nincs értelme az életnek. Döntenem kellett. Soha sem tudhatja meg, hogy nincs már Rezgés, és a miniszterelnököt Kovács Józsefnek hívják, aki korábban színész volt, azt hiszem a Keresztanyuban, vagy a másik leszedálós katasztrófa sorozatban, a Hotel Margaretben kapott imádnivalóan ostoba szerepeket. Miniszterelnökként azonban rácáfolt ripacs múltjára. Ezt sem mondhatjuk el neki. A háborút sem. Azt, hogy a törpék megtámadták a melegszívű, kedves, brummogó nagy medvét. Anyámat álomvilágba kell ringatni. Legyen nyugodt, minden rendben, imádott rendszere örök és megbonthatatlan. Pedig dehogy. Semmi nem az.
Nem volt nehéz dolgom. A Good bye, Lenin!, anyám másik kedvenc filmje adta az ötletet: úgy kell csinálni, azt kell neki mutatni, mintha szilárdan állna a rendszer, még mindig a boldog és rendkívül sikeres Rezgő galaxisban élnénk.
Késő délután a volt tanítványai, az Ismeretlen Arcok nemzeti cserkészkórus tagjai jöttek látogatóba, a tetovált, szőke cukiság, Matyó Gabika is velük tartott, fizettem érte természetesen, ha nem fizetsz akkor itt nincs semmi, ők adták elő édesanyám kedvenc munkásmozgalmi dalait. Ült az ágyában és hallgatta őket. Mindenki sírt a meghatottságtól.
A gyerekek szívszorítóan szép előadása után tévéztünk. Először Boyler Zsolt korábbi nevetős showműsorát játszottuk be anyámnak. Zsolti, szokása szerint megint be akarta verni valakinek a pofáját, a fenyegetőzés az ő speedje, majd az Esti Srácok különkiadása következett Yesy-vel, aki szerint a narancsos lányok tudnak a legjobban...Telemann és Mozart fuvolaműveket interpretálni. Fél hétkor természetesen híradó következett. Nyüzsögtek benne a fertőző betegségeket behurcoló sötét bőrű migránsok, anyánk kommentált megint, "tessék, itt vannak a nyakunkon", de a rezsicsökkentésről szóló riportot már elégedetten nézte, aztán komolyabb anyagok következtek, kisfiúvá műtött kislányok és fordítva, fekete báránnyá minősített lelkipásztor+nála tartott indokolt házkutatás, Sörös trükkök, az elsőszámú nemzeti nagyvállalkozó Forbes-listán való sikeres szereplése, olcsó orosz gázimport, látogatás a Kreml tálalójában, a legnagyobb, az "egyetlen igazi valóságshow" sztárja, Gárdás Őzike feszülettel a kezében békésen menetel, egyúttal hitet tesz, majd belép, végül pedig Ferenc Kossuth díjáról adtunk hírt. Ez utóbbinak anyám nagyon örült, mert Feri bátyót is igazi patriótának, szakszervezeti ikonnak (Nyolc óra szabadlábon című dala az összetartozás himnusza) egyúttal korszakos zeneszerzőnek tartja. Az ereszcsatornás és tengeri pillangós (kokós) anyagokat nem tartottam időszerűnek, ezért anyám érdekében cenzúráztam. A negyvenötezer Covid halottról is hallgattam, mert anyám nem hitte volna el, szerinte a magyar egészségügy a világon a legjobb.
Tévézés közben borozgattunk, bár a lefoglalások miatt nem volt könnyű megszerezni anyám kedvencét, a Vár Dűlő-Sárapály lankáiról származó száraz fehéret. Töltöttem, közben pedig bejátszottam a legutolsó évértékelőt, Brüsszellel, ellenségekkel, a nem múló, örök harccal. Ez nagyon tetszett neki. Jókedve lett a rekedtes, karcos, harcos hangtól, a szöveg pedig rég eltemetett emlékeket ásott ki elméje legmélyéről.
Vacsora után anyám a rokonok felől érdeklődött. Megnyugtattuk, hogy Ádámka szépen halad, továbbra is szépen gyarapszik, már nem csak Porschék, bútorgyárak és kastélyok, hanem három megye is a nevén van, bár állítólag hosszú ideje egy meg nem nevezett afrikai államban él, de Pistiék is okosan gazdálkodnak spanyolban.
Az ország előre megy, nem hátra, az oltás működik, Magyarország működik, ez volt anyánk számára a lényeg. Éjfél körül azt kérte, nézzük meg együtt az Elbasztuk, de nagyont. Dedikált deluxe DVD kiadást kaptam Gábriel nagybátyámtól, mutattam is anyukámnak, simogatta kezével a főszereplőnő aláírását, nézte közben a filmet, majd szép csendben, békésen, elégedetten, igazi hazafiként, örökre elaludt.
Nővérem intézte a halottszállítást, én pedig másnap hajnalban bevonultam a börtönbe korrupció és uniós pénzek állítólagos elsikkasztása miatt. Nyugodt vagyok, mindent elrendeztem.
Ennyi. Filmtervnek azt hiszem nem is rossz. Egyszer talán majd megveszik.
