- Van még esélye?
- Hogy a fenébe ne lenne!
- De komoly tiszthátránya van.
- Ez nem jelent semmit.
- Szerintem szarrá verik.
- A Pistát? Kizárt. Ötven éve járok ide, de még sosem kapott ki. Na, jó, egyszer, de akkor szakadt az eső.
A végjáték közeledtével a feszültség szinte elviselhetetlenné válik a medencében. A két sakkozó, Panka Béla és Hontházi István között a fagyos idő ellenére is izzik a levegő. Fél évszázada itt játszanak minden kedden és pénteken, a medence szélére épített beton sakkasztalon. A szokás nagy úr, ezúttal is fecskében vannak, fejükön pedig a kötelező úszósapka. Lépéseiket alaposan megfontolják, és csak hosszas töprengés után nyúlnak a bábuk után. A körülöttük álldogáló törzsszurkolók is egyre izgatottabbak. Ők nagykabátot viselnek. Egyik lábukról állnak a másikra, kezüket pedig folyamatosan egymáshoz dörzsölik. A hideg így is csontig hatol, ezt a legnehezebb elviselni. Korábban nem volt gond, a meleg termálvíz óvta őket, melegítette a testüket, derékfájásra is jó volt, egész nap a vízben lehettek. Bezzeg most! Az első év még elviselhető volt valahogy, akkor még derékig ért a víz, de most már teljesen száraz a medence. De ezzel sincs gond, meg lehet szokni ezt is mint mindent, máshol kell a termálvíz. El is szívták az utolsó cseppig, de nagy szerencse, áldja meg az isten azokat a jó embereket hogy a Széchenyibe így is beengedik féláras jeggyel Bélát és Pistát játszani. Nincs felemelőbb érzés egy kidolgozott sakk mattnál.
