"Kedves István! Bizonyára meglepődik, hogy levelet írtam önnek, de nem volt más lehetőségem. Sok éve ismerjük egymást, igaz, szinte soha nem beszéltünk. Udvariasan köszöntünk egymásnak, néha megkérdeztem, hogy vannak a gyerekek, jól tanulnak-e, de ennél többre sosem volt idő. Szokásos, rövid lépcsőházi beszélgetések voltak ezek. Nem akartam zavarni. Láttam, mindig siet, ön persze dolgozó ember, mi pedig a feleségemmel együtt nyugdíjasok vagyunk. Két héttel ezelőtt összeszorult a szívem, amikor megláttam az ajtójukon azt a piros feliratot. Karantén. A feleségemmel együtt aggódva gondoltunk önökre és szorítottunk azért, hogy meggyógyuljanak.
Talán ön is emlékszik rá, legutóbb pár nappal ezelőtt a lépcsőházban találkoztunk. A szemetet vittem le. Örültem, hogy látom, ugyanakkor nem értettem, miért nincs magán szájmaszk, de nem akartam okvetetlenkedni, mert szokása szerint nagyon sietett. Az feltűnt, hogy köhögött.
Ezt a pár sort a kórházból írom önnek. Ha szerencsém van, még kijövök innen. A feleségemmel azt beszéltük meg, ezt a levelet ő fogja önhöz eljuttatni. De csak akkor, ha rosszabbra fordul az állapotom. Ha nem élem túl.
Nincs bennem harag.
Kívánok önöknek sikeres és boldog életet! Vigyázzon a családjára! Baráti üdvözlettel, Békés Zoltán, 4. emelet 3-as ajtó.
István fellélegzett. A szomszéd nem buktatta le. Zsebébe gyűrte a levelet, Kiment, megitta a kávét, majd e-mailt írt a régi nőnek. Tíz perc múlva megérkezett a válasz.
Újrakezdik.
2020 április 6.
