NEM

Nyolc óra alatt megtörtént minden. Tényleg minden. Este tíztől reggel hatig.

K. Zsombor megszületett, majd négyéves korában beadták az oviba. Aranyos kislánynak nézték, hosszú, szőkés tincseit örömmel simogatták az óvónők. Babáztak vele. Hatévesen már ő kérte, hogy rózsaszínű lányruhát hordhasson. Anyja engedte volna, katonatiszt apja azonban ordított vele. Az anyjával is. Az általános iskola hetedik osztályában lett először szerelmes. Egy fiúba. Nem értette, miért. Pocsékul érezte magát. A gimnáziumban már sejtette, hogy baj van vele. Szenvedett.

Homoszexuális lenne? A puszta gondolat is rémülettel töltötte el. Menekült maga  elől. Megnősült, két gyereke született. De nem lett jobb. Sőt, egyre jobban gyötrődött.

Aztán találkozott egy felvilágosult, lelkiismeretes orvossal. Ő mondta el neki. Nem homoszexuális. Transznemű. Férfi testbe született nő.

Két út állt előtte: élete végéig titkolózni fog, vagy vállalja saját magát és belevág a kínokkal teli folyamatba. Utóbbi mellett döntött.

Pszichológusok, pszichiáterek vizsgálták, majd amikor az orvosi konzíliumok meggyőzödtek a diagnózis helyességéről, annak megkérdőjelezhetetlen hitelességéről, engedélyezték számára a nemváltást. Hónapokig tartó hormonkezelések következtek, utána pedig a fájdalmas műtétek sora. Eltávolították a nemiszerveit. Herét, péniszt. Aztán kialakították a női nemiszerveket.

A hormonkezelések következtében mellrákja lett. Újabb műtétek, és rettegéssel teli évek következtek. Meggyógyult. A sebei begyógyultak. A lelke is. Végre önmaga lehetett. A nevét is megváltoztatta. Már nem Zsombor, hanem Zsófia.

K. Zsombor ekkor ébredt fel. Amikor az álomban először nevezték Zsófinak. Ez többé nem történhet meg, sem vele, sem mással, gondolta Zsombor, majd a munkahelyén törvényt iratott, amit azonnal elfogadtak.

Nyolc óra alatt megtörtént minden. Tényleg minden.

A HALÁL TORKÁBÓL

Eltűnhet-e valaki nyomtalanul, egyik pillanatról a másikra? Csak úgy, minden előzmény nélkül? A kérdés indokolt, hiszen a totális nyilvánosság előtt éljük pokolbéli víg napjainkat (© Faludy Gy.). Lépéseinket kamerák követik az utcákon, a lépcsőházakban, digitális mozgásainkat, kapcsolatainkat precíz és fegyelmezett szakemberek ellenőrzik . Ha indokolt, de csakis akkor, beleolvashatnak titkos feljegyzéseinkbe, levelezéseinkbe. Bárhova megyünk, bármit teszünk, tudnak rólunk. Nem bújhatunk el.

Maracskó Sándor nyugalmazott dandárparancsnoknak azonban mégis sikerült.  Eltűnése hetekig izgalomban tartotta az Emberi Erőforrás Központot, valamint egykori egységét, a monorkevélyi 22-es számú honvédségi laktanya tűzszer-vegyész századát, ahol Maracskó parancsnok haditetteit a díszteremben lévő üvegvitrinben összegyűjtött relikviák őrzik az utókor számára.

A kalandos életű katonatiszt korábban a szolnokgerendási légibázison teljesített szolgálatot oktató és berepülő vadászpilótaként. Bizonyára sokan emlékeznek arra, mikor 1982-ben ő hiúsította meg az albán légierő légtérsértését. A riasztást követően MIG-21es harci gépével azonnal felszállt, majd Vecsés légterében mind az öt gépet lelőtte. Akkor kapta meg a Légierő Hőse kitüntetést. Repülőbalesete után helyezték át Monorkevélyre, ahol évekkel később egy vegyibomba hatástalanítása közben súlyosan megsérült. A robbanásban 17 aknász vesztette életét, Maracskó parancsnok megvakult és elveszítette mind a négy végtagját.

A hadirokkant katonatiszt egészsége a közelmúltban drámai módon romlani kezdett. Kórházba szállították, ahol azonnal szívműtétet hajtottak végre rajta, majd ezt követően kivették a fél veséjét. Orvosai tüdőtranszplantációra is előjegyezték, katonai múltja miatt pedig a várólista legelejére tették. Maracskó már nem akart semmit, csak békés elmúlást, de orvosai valósággal könyörögtek neki, ne dobja el magtól az életet. A miniszter is levelet írt neki, csak hogy meggyőzze, élnie kell még. Maracskónak óriási szerencséje volt, mert két nappal később Szerbia jelezte, tud donorszervet küldeni. A koronavírus okozta veszélyhelyzet sem jelentett akadályt, hiszen az agyhalott szerb hegymászó tüdeje gyorsan megérkezett a nyugat-pesti szuperkórházba. 

Az intézmény igazgatója, személyes jó barátja Maracskónak, maga szerette volna közölni a jó hírt, de az egyszemélyes, makulátlanul tiszta kórterembe lépve csak az üres ágyat találta. A közvetlen életveszélyben lévő egykori berepülőpilóta, a vak, végtagcsonkolt, komplikált transzplantációra váró, 96 éves beteg eltűnt.

Mindez nem maradhatott titokban, a sajtó azonnal tudomást szerzett az esetről. Az újságírók szokásukhoz híven megint hazudtak, azt írták, az idős férfit a kórházi ágyak központilag elrendelt azonnali kiürítése (felszabadítása) miatt tették ki a szuperintézményből. Ebből azonban egyetlen szó sem igaz. Senkit sem tettek ki a kórházakból, legkevésbé az élet és halál között lebegő Maracskó Sándort.

A katonatiszt maga szervezte meg a szökését. Sok pénzébe került, lefizetett mindenkit, de megérte, mert mindenképpen menni akart. Hihetetlen történet, de igaz.

A tervezett nagyműtét előtti éjszakán K.Sándorné ügyeletes nővér egy nagyméretű Budmil sporttáskát helyezett el a kórteremben. Pár perccel később T.Károly betegszállító érkezett, aki becsomagolta a 45 kilóra fogyott nyugalmazott katonatisztet a táskába, majd azt a vállára helyezve kivitte a szennyesruhák és használt ágyneműk raktárába. Ott felnyitotta a mosodához vezető csőrendszer tetejét, és ledobta a táskát. Három emeletnyi zuhanás után  F.Nándor kórházi futár a furgonjába tette a beteggel teli sportszatyrot, majd Fót közelében, egy kiserdő szélén kitette. Ezt követően Maracskó Sándor kimászott a táskából, majd kúszva megközelítette a hetvenes évek végén vásárolt kiskertjét. Öt napot töltött ott magányosan. Száraz szőlőszárat és apró rovarokat evett, vizet a pocsolyából ivott. A hatodik napon a felesége talált rá, aki locsolni ment az apró birtokra. 

Maracskó Sándor ma délelőtt sajtótájékoztatón tárja a nyilvánosság elé túlélésének történetét. Mert az igazságnál nincs fontosabb.