Az ÁPISZ boltban hanyag munkát végeztek. A felszámolás, az azt követő bezárás, illetve a takarmánybolttá alakulás előtti utolsó leltárnál ott felejtettek a polcon egy üveg tintát. Nem vették észre, de ebben ne keressünk sandaságot, valójában senkinek sem hiányzott. Akkoriban már kevesen írtak töltőtollal, nem volt szükség tintára.
Tizenöt magányos, csendes és eseménytelen esztendő következett a sötét raktárban, szegény tinta pedig egyre bánatosabb lett. Mikor sok évvel korábban az üvegbe töltötték, még élénk kék színe volt, büszkén terült szét a kicsiny és csinos flaskában, így okkal reménykedett abban, hogy tintaként sokaknak szerez majd örömet. Szép és cirkalmas betűk, fontos iratok születnek majd meg a segítségével. Volt azonban egy ennél is merészebb álma.
Közjogi méltóság szeretett volna lenni, abból is a legtekintélyesebb. A kis ÁPISZ tinta, ott a raktár sötétjében, köztársasági elnökként képzelte el magát. És ahogy a szép és szívmelengető mesékben történni szokott, az álom valósággá vált. A tintát kinevezték, több ciklusra is, olyankor mindig esküt tett, ezt követően pedig minden papírra rácsöppent, csakhogy nyomot hagyjon maga után. És így folyt, folydogált, tintaként egy egész ország életére hatással lett.
Egy tragikusan sötét napon azonban az elnök macskája beosont a dolgozószobába, majd dorombolva addig dörgölőzött a tintás üveghez, vagyis a köztársasági elnökhöz, mígnem lelökte az íróasztalról. Apró szilánkokra tört az üveg, a maradék tinta pedig elfolyt, beszennyezve a drága türk szőnyeget.
A pacás, tintafoltos szőnyeget később lomisok vitték el, de már ők sem tudtak vele mit kezdeni, ezért egy hideg téli estén befűtöttek vele. A kályhacsőből kék füst szállt fel, a népek pedig tudták, új elnökük lesz megint.
