POLITIKUS HOSPICE

Okocsime Watanabe pszichológus, a Japán Tudományos Akadémia elnöke, számos tudományos mű szerzője a családja történetét látva dolgozta ki elméletét, majd alapította meg, először Tokasimában, néhány hónappal ezelőtt pedig Budapest nyolcadik kerületében a Watanabe házat.

Okocsime Watanabe nagyapja a néhai Wazumi Watanebe tábornok az amerikai invázió és az elkerülhetetlen vereség elől menekült a halálba. Egy a hasához szorított kézigránáttal vetett véget életének. Nagybátyja Sabato Watanebe önként jelentkezett kamikazénak. Édesapja Tanaka Watanabe építésügyi miniszter volt, majd amikor leváltották pozíciójából harakirit követett el. A kis Okocsime akkor még csak 14 éves volt, de a virágzó cseresznyefa alatt fekvő, felvágott hasú apja látványa örökre megpecsételte a sorsát. Okocsime attól a naptól kezdve azon gondolkodott, miként segíthetné azokat a politikusokat, akiknek a pályája véget ért. Erre a kutatására tett fel mindent, majd hozta létre a PHH, azaz Politics Hospice House hálózatot, ismertebb nevén a Watanabe házakat.

Ezekben az intézményekben azokat a politikusokat, egykori államtitkárokat, intézményvezetőket helyezik el, akik politikai értelmben már nem léteznek, de képtelenek az elmúlás tényét elfogadni. A józsefvárosi Watanebe házban jelenleg egyetlen szabad ágy sincs, amint elmegy valaki, azonnal új lakó érkezik a helyére.

A hat kórtermes házban maga az alapító vezet körbe, de lehetőséget kapok arra is, hogy a betegekkel, hozzátartozókkal és a segítőkkel is beszélhessek. Elsőként egy önkéntest szólítok meg, aki egy bontatlan üveg skót whiskyt visz tálcán.

- Számomra szokatlan, hogy egy egészségügyi intézményben szeszes italt kapnak az ápoltak.
- Itt semmi sem tilos, sőt, azon vagyunk, hogy mindenki a legjobban érezze magát az utolsó napokban.
- A legtöbbször mit kérnek Önöktől?
- A múlt héten eltávozott páciensünk azt kérte, hogy a legemlékezetesebb parlamenti beszédeit olvassam fel neki.
Láttam rajta, hogy, újra átélte a múltat, szinte megkönnyeztem magam is, annyira megható volt.
- Utána mi történt?
- Együtt elénekeltük az Internacionálét. Hoztam be neki limomádét, hagymás-zsíros kenyeret, azt megette, majd csendesen elaludt.

Az önkéntes képeket mutat az utolsó együtt töltött napokról, majd sietve távozik. Közben új páciens költözik be a négyes szobába. Amíg elrendezi a személyes tárgyait, az őt kísérő hozzátartozóval beszélgetek.

- Kinek a döntése volt, hogy a felesége beköltözzön a Watanabe házba?
- Közösen határoztuk el, mert úgy láttuk ez a legjobb megoldás. A nejem mindössze 3 százalékot kapott az időközin, és ezt képtelen volt elfogadni, valósággal belerokkant. Sajnos én nem tudom már otthon ápolni őt, itt pedig szakemberek segítenek neki.
- Mit mondtak, mennyi ideje lehet hátra a feleségének?
- Politikusként már csak néhány órája lehet sajnos. A Választási Iroda délelőtt hirdeti ki a végleges eredményt, de azzal tisztában vagyunk mindketten, hogy nincs remény.

A nővérszobánál ismerős arcok tűnnek fel, a Függetlenség és Szabadság Egyedül párt képviselői. Nem akarnak nyilatkozni.
Mielőtt bemennének a kórterembe, megelőzöm őket. Az ablaknál fekvő egykori intézményvezetőt kérdezem, a politikai élet korábbi ászát. Őt az egyik sajtótermék támadta meg, majd pár nappal ezelőtt leváltották állásából.

- Mivel telnek az utolsó napjai?
- Sokat olvasok és meditálok, leginkább azon, hogy elrontottam-e valamit. Ilyesmivel.
- Mire jutott?
- Lojális voltam a végtelenségig, talán vak is, de most már ezen nem lehet változtatni. El kell mennem.

Nyílik az ajtó, belépnek a pártdelegáció tagjai. Ölelkeznek, vicceket mesélnek, majd együtt sírnak a negyvenes éveiben járó társukkal. Nem zavarom őket. Végül Okocsime Watanabe irodájában fejezem be a látogatást.

- Watanabe úr! Miért alapított Magyarországon is politikus hospice házat?
- Nézze, úgy vélem az Önök kultúrájában különösen nehéz elszakadni az aktív politikai létezéstől. A legtöbben erre képtelenek. Nálunk ugye ott volt a harakiri, de bebizonyosodott, ez sem megoldás. Az önök politikusai az örök politikusi élet ideájában élnek, de ez egyenes út a halálba. Mi itt a Watanabe házban segítünk lezárni ezt az életszakaszt. Olyannyira, hogy a végén megrendezzük a pácienseink temetését is, ahol kívülről láthatják magukat, megtapasztalhatják, kik vettek részt a búcsúztatójukon. Igyekszünk ezekekre az eseményekre a legtöbb embert elhívni, hiszen ezzel azt az illúziót keltjük, mintha lett volna bármi értelme ennek az egésznek.. A temetési ceremónia után a Watanabe ház lakó nagy eséllyel térhetnek vissza a való életbe és kezdhetnek végre valami értelmes tevékenységbe.

Watanabe azt tervezi,  a következő választásokig öt újabb politikus hospice házat épít. Végül kissé ingerülten és csalódottan elárulja azt is, nálunk nemegyszer érték már kudarcok. Egyik páciense, ismert pártelnök, három hónapig feküdt az osztályukon, már az út végén tartott, ezen idő alatt mindenki leste a kívánságait csakhogy boldogan menjen el, a temetés időpontját is kitűzték, meghívták a vendégeket, mikor váratlanul közölte, meggondolta magát, nem megy el a saját búcsúztatójára, hanem folytatja, jelölteti magát, sőt az ország vezetésére is készen áll.

Elindulok Okocsime Watanabe irodájából. A folyosón hallom, amint az egyik kórteremben többen is sírva a Himnuszt éneklik.