Midőn a víz lassan elárasztotta a medret, a kivezényelt, tapsoló sokaság ostoba módon nem tudott másra gondolni, csak arra, mennyibe fog ez majd kerülni nekik. A birodalom sem juttat már semmit, mert amit korábban bőkezűen adott, azt az uraságék ellopták.
A víz drága kincs, be kell osztani minden cseppjét, most pedig megállíthatatlanul folyik bele a gödörbe. A nép ilyen, egyszerűen gondolkodik, számára fekete-fehér minden, s nem lát tovább a hídnál. Pedig a híd is ott volt előttük, súlyos betonágyon feküdt, ívelt testén át vezetett az út a szigetre. Oda, ahova a parasztok nem mehettek, csak az urak, a méltóságosok. De most már ez is egyetlen emberé lesz. Örökre.
Azon a napon, két évvel és négy hónappal a meder feltöltését követően, nyugodt volt a víz, szinte mozdulatlan. Szellő sem borzolta, tükörsima volt a felszín. A mélyben a cápák is békésnek tűntek, talán maguk is érezték, még nem jött el az ő idejük.
A hajót (ladikot) óvatosan engedték le. Ketten ültek benne, az evezős valamint az egykori felséges úr. A fedélzetre csak a legszükségesebb használati eszközöket vitték fel. Ennyit engedtek. Borotvát, fogkefét, bőrbe kötött emlékkönyvet. És egy labdát.
A ladikot ellökték parttól. Mindezt a televíziók élőben közvetítették világszerte. A facebook is alapos marketingmunkával fokozta a közérdeklődést, így mindenki láthatta, amint a csónak kikötött a senki földjének nevezett szigeten az egykori uralkodóval. A pengés drótkerítéssel körbevett mesterséges képződményen nem volt térerő, így a száműzött soha többé nem létesíthetett kapcsolatot a külvilággal. Látogatókat nem fogadhatott, igaz, nem is is jelentkezett senki, hogy látni szeretné. A mesterséges szigeten csak egykapuzni lehetett.
Pattogott időnként a bőr, aztán abból is kiszökött a levegő.
