2019. november 7., csütörtök

CSŐGÖRÉNY SZERINT A VILÁG - FEDÉL NÉLKÜL INTERJÚ

Csőgörény szerint a világ -Interjú Gellért Andrással
Amikor Olvasóink belelapoznak a most megvásárolt Fedél Nélkül című újságba,talán már találkoztak Gellért András különös könyvével, amely az igazán nem mindennapi „Befalazott csőgörény” címet kapta. Ha viszont még nem ismerős ez a kötet, de ennek az interjúnak a hatására esetleg úgy döntenek, hogy megvásárolják, bátran keressék terjesztőinknél...
A szerzőt, Gellért Andrást sokan rádiós újságíróként ismerik, évtizedeken át dolgozott riporterként, de
műsorvezetőként, szerkesztőként is sok-sok feladatot
vállalt. Most azonban nem ő kérdez, hanem mi kérdezzük őt a kötetben olvasható furcsa történetek születéséről.
- Ha figyelemfelkeltő címet kerestél, remekül sikerült. Honnan az ötlet?
- Van egy blogom, a „Befalazott lélek”, melynek az elnevezése, nem is titkoltan azt sugallja, kissé mizantróp lettem az utóbbi években, kerülöm a társasági életet, és ha lehetséges, igyekszem kivonni magam belőle.
A Befalazott lélek viszont kötetcímként nem tetszett, mert érzésem szerint sok olvasót elriasztott volna. A Csőgörény írásom szólóban, könyvcímként szintén nem az igazi,
holott azt is éreztem, hogy ennek a szónak szerepelnie kellene a címben. Elmondtam kétségeimet Müller Péter Sziáminak, mire ő azonnal rávágta, hogy Befalazott csőgörény. Ez az! – kiáltottam fel boldogan. Annyira jónak tűnt, hogy nem is keresgéltünk tovább.
- Hogyan születtek ezek az írások? Hirtelen felindulásból vagy lassan, komótosan?
- Ott kell kezdenem, hogy azt vettem észre, elkezdett rettenetesen untatni, másrészt módfelett idegesíteni mindaz, amiben élünk. Sok jelenség dühített, egy életen át
viszont nem szabad dühöngeni, nem is lehet. Sokat beszélgettem ezekről a hozzám hasonlóan gondolkodó ismerőseimmel, de egyre kevésbé érdekeltek ezek az eszmecserék, hiszen folyton ugyanazt mondtuk. És mire jutottunk ezzel? Semmire. Régen nagy újságolvasó voltam. Minden hétvége úgy kezdődött a számomra, hogy lerohantam megvenni a lapokat, de fogytak az újságjaim, egyre kevesebb olyan maradt, amit szívesen vettem a kezembe, a többségét már átlapozni is felesleges volt. Maradt az internet, hiszen ha az interneten bóklászunk,
ott is számtalan politikai témájú írásba belebotlunk, köztük remek elemzésekbe is. A nagy publicistáktól mindig szívesen tanultam, de lassan rájöttem, hogy engem már
ez sem érdekel. Így aztán, talán azért, hogy ne unatkozzak annyira, minden hírt, történetet elkezdtem gondolatban kifordítani. Ez viszont már szórakoztató volt a számomra,
elűzte a közönyömet, a fásultságomat.
-Emlékszel az első ilyen írásod születésére?
-Talán a Mohács 26 Tv története volt az első, amit írni kezdtem a Facebook-on. Ez a Gyepű utcában működő televízió volt, csupa elfuserált figurával, ahol a nagyhatalmú
elnöktől a rettenetes producerekig minden rémisztő szereplője jelen volt a média világának. Ezt kezdtem el írni, ami ugyan nem volt jó írás, de engem roppantmód szórakoztatott. Háy János később azt tanácsolta, ne ragaszkodjak ennyire karakterformáló (rossz) nevekhez. Ebben a képzeletbeli tévében diktátorkodott egy Emerkényi Amadeus nevű producer, körülötte forgott a világ. Ez azonban hosszú és lassan kibontakozó történet volt, inkább elődje a mostaniaknak. Rájöttem, tömörebben kell
írni.
- És melyik volt a kötetből az első?
-Talán a Tibor szart szippant. Tibor magányos kisvállalkozó, aki rutinosan végzi a szippantósok szokásos tevékenységét, napról napra szippant, ürít, kifizetik, elmegy. Ám egy napon, amikor az egyik vidéki vendégház tulajdonosa nem akarja kifizetni a munkáját, ráadásul arrogáns módon beszél
vele és figyelmezteti, hogy ő ott milyen nagy ember, az egész megye a kezében van, és az összes vezető a barátja, Tibor agya eldurran. Dühében és tehetetlenségében először
kifröccsenti a verandára a kocsi tartalmát, majd ezt követően a goromba és nagyképű főnököt szippantja be a csőbe. És ekkor hirtelen csönd, béke és nyugalom lett. Híre is megy az országban, hogy itt van Tibor, a szippantós, aki be tudja szipppantani a helyi kiskirályokat, pártvezetőket. Egyre több meghívást kap, az ország pedig szép lassan
megtisztul. Ilyen egyszerűen.
-Hogyan jutottál el az olvasókhoz?
-Először csak föltettem ezeket a kis írásokat a Facebook oldalamra, azután lett a blog, „A befalazott lélek”. Mivel már két helyen is lehetett olvasni, szépen gyűlni kezdtek a pozitív visszajelzések, voltak, akik minden nap megnézték a neten, kaptak-e tőlem valami friss olvasmányt. Sokan biztattak, szeretnék ezeket az írásokat könyvben is olvasni. Végül 2018-ban jött a nagy elhatározás: valóban össze lehetne, össze kellene ezekből egy könyvet állítani. Bedő J. István határozott és kemény szerkesztőként azt tanácsolta,
feszesnek kell lenni, így aztán az eredetileg kicsit bő lére eresztett írások sokkal tömörebbek lettek.
-Én vigyorogva és bólogatva olvastam a
könyvet. Gyakran eszembe jutottak konkrét események, esetek, emberek… Pedig tudom, hogy nem ők voltak modelljei az írásaidnak.
- A legtöbbje valóban reflektál arra, amiben élünk. A napi hírek, események, az egyes emberek butasága vagy gyarlósága természetesen engem is inspirál egy-egy
történet megírásakor, de arra mindig ügyelek, hogy sohase azonosítható esetet vagy embereket figurázzak ki. Hozzám is eljutegyes családok különös meggazdagodásának a története, de hogy például a Barbika karácsonya című kis írás melyikről szólhat, azt még én se tudom pontosan. Ebben a szülők visszaemlékeznek, hogy régen, amikor a hátukon cipelt karácsonyfával hóban-fagyban gyalogolva megérkeztek a Hortobágyon a kilenclyukú hídhoz és felállították a madaraknak a fát magvakkal, eleségekkel, milyen boldogok is voltak... Bezzeg ma tiszta ideg mindenki, mert például a Ferikének már tavaly vettek egy fuvarozó céget ezerkétszáz kamionnal… mi a csudát vegyenek idén ajándékba. De aztán mindenki kap valamit… bankot, tengeri
vitorlást, tévétársaságot, repülőteret… Ezek mind kicsavart, ugyanakkor mégis a médiából ismerősnek tűnő ügyek. Vagy például a minden minisztériumba kiszállított homo
roboticusok, amelyeknek a mozgását és a beszédét az agyukba ültetett vezérlőkártya irányítja, szintén emlékeket idézhetnek fel a napi hírek követőinek, pedig én konkrétan nem gondoltam senkire, amikor írtam. Egyébként pedig a nevek amúgy is érdektelenek a számomra és úgy gondolom, ha vannak is nevek, az utókor elfelejti majd
ezeket.
- Az irónia képes rá, hogy új felismerésekre vezessen. Te is ezt tapasztalod?
- Gondolatformáló, véleményformáló ereje is van, nem csak szórakoztat. Tudok olyan munkahelyekről, ahol elvileg csupa konzervatív, öniróniára kevésbé hajlamos ember
dolgozik, mégis előfordul, hogy egymásnak küldözgetik e-mailben az írásaimat, ha egy kis derűre vágynak. Sándor Zsuzsanna a 168 óra című hetilapban úgy fogalmazott a
Befalazott csőgörénnyel kapcsolatban, hogy
gyógyító irodalom. Úgy gondolom, nagyon szomorú, amiben élünk, pedig lehetne egy nagyon vidám, kellemesen élhető hely is Magyarország. Én ezt az utóbbi időben már
csak úgy tudom elviselni, hogy kiírom magamból a feszültségemet. Ilyen értelemben ez egy terápiás gyógymód is nekem. Másrészt, ha így kicsavarja az ember a dolgokat, ennyire kifordítja vagy felnagyítja, talán
azok is elkezdenek gondolkodni, akiknek
eddig nem ez volt erősségük.
- Sok hír már önmagában olyan, mintha szatíra lenne…
- Például az iskolákra vonatkozó honvédelmi intézkedési tervre milyen jelzőket lehetne mondani? Azonnal megjelent
előttem egy olyan iskolai esemény, ahol a militáns szülői munkaközösség tagjai találkoznak az iskola vezetőivel, köztük a testnevelő tanárral, aki helyi szinten kidolgozta a HIT-et, vagyis a Honvédelmi Intézkedési Tervet, melynek az is része, hogy a portásfülkét Brezsnyev típusú golyóálló üveggel szerelik fel, hiszen a páncéltörőket is oda telepítik. Természetesen ha Zámbó Sándor portás úgy ítéli meg, hogy terrorista közeledik diáknak álcázva, akkor
a gyanús alakot saját hatáskörben azonnal likvidálhatja. Olykor az élet a legképtelenebb kitalációt is követi és utoléri. Volt már olyan írásom, amelyik egy-két évvel megelőzte azt az újságcikket, amiben kísértetiesen hasonló abszurditásról volt szó. Például a gyerekek közé vitt politikai agitációt is csak jóval később fedeztem fel a hírek között. Vagy egy másik írásom arról szól, hogy a magyar pusztában építik fel a világ legmagasabb szánkódombját, majd a kétezer méter magas vadászati centrumot, amelyben
van erdő, szavanna, luxus szálloda, és olyan
magas, hogy helikopterről akár bombát is lehet dobni a kiszemelt állatra vagy ki lehet lőni Amirát, az Afrikából hozatott nyolcéves elefántbikát. A legbátrabbak sportja itt a
bungee jumping, melynél a becsapódáskor vadásztőrrel megszúrhatod az állatot, azután visszaránt a kötél. Teljesen abszurd, de nagyon meglepődnénk manapság, ha valóban megépülne egy ilyen? Nem biztos.
- Kik az első kritikusaid?
- Feleségemnek mindig megmutatom az új
szösszenetet, ő elég éles bírálatokat is megfogalmaz. Aztán két kedves barátom Szegeden, illetve Miskolcon, és természetesen az új írásokat mindig elküldöm a szerkesztőmnek is, akivel a kötet végleges szerkezetét
kialakítottuk. Ha ők látták, utána kerül ki a
Facebook-ra.
- A könyvnek vannak ajánlásai, de nem minden név lehet ismerős az olvasónak…
- A Befalazott csőgörényt a gyerekeimnek ajánlottam, de azt is olvashatod, hogy „in memoriam dr. Gaál Krisztina és Kovalik Márta”. Utóbbi, általam nagyon tisztelt rádiós szerkesztő volt, az ő neve sokaknak ismerősen csenghet, Gaál Krisztina pedig egy debreceni orvos volt, akivel másfél évi, Facebook-on indult levelezés után csak egyetlen alkalommal, a halála előtt két nappal találkozhattam. Ő volt az a barátom, aki folyamatosan írogatta, hogy „tiszta hülye vagy, ha ebből nem adsz ki könyvet”. Ez egy szomorú történet, akit érdekel, elolvashatja, benne van a kötetben. Az Emberkert című fejezetben néhány komolyabb írásom is helyet kapott, ezekben kevesebb az irónia.
- Az előszó és a fedélterv országosan ismert művészek munkái. Miért éppen őket kérted fel?
- Müller Péter Sziámiról hajdanán nyolcrészes műsort készítettem a „Metró Klubtól a szigetig” című műsoromban. Jól ismerjük egymást, az adássorozat közben, után összebarátkoztunk, és tudom róla, hogy ő szemtől szembe megmondaná, ha ezek az írások nem tetszenének neki, ha rossznak tartaná. Kértem, ha vállalja, írjon hozzá előszót,
megtisztelve érezném magam. Wahorn Andrással szinte ugyanez a helyzet, róla is a rádióban készítettem sorozatot, és eszembe jutott, hogy az ő amorf alakjai, amikor nem
is mindig tudod, mit látsz a képen, szóval az
ő képi világa mennyire illene az én kötetemhez. Így került a címlapra a „Zoli azon rágódik, hogy Mari megérti-e őt” című munkája.
- Manapság nem könnyű nyereségesen kiadni egy könyvet. Miben bízol?
- Ez a könyv, ami most a Fedél Nélkül újság
terjesztőinél megvásárolható, már napvilágot látott 300 példányban, magánkiadásban. Akkor sem üzleti vállalkozásnak szántam, és most sem az a célom, hogy nyereségem legyen belőle. A magánkiadás sokszor csak
arra elég, hogy a barátaimat megajándékozzam egy-egy kötettel. A Befalazott csőgörény valójában a névjegykártyát is helyettesíti. Viszont most nagyon boldog lennék, és
izgulok is érte, hogy az utcai árusok közreműködésével ezek a kis írások minél több emberhez eljussanak, és a hajléktalan terjesztőknek fontos anyagi segítséget is jelentsen a sikeres értékesítés. Aki megveszi a könyvet, nem csak önmagának szerez derűs perceket, hanem a rászoruló, nehéz sorsú emberek megélhetését is
segíti vele.
(– odorik –)
fotó: Csanádi Gábor


ELLA

Jó ember volt. Ebben egészen biztos vagyok. Ez persze önmagában senkit sem érdekel, amúgy is a jó embereket általában unalmasnak tartják, és talán csak a haláluk után kezdik el értékelni őket, amikor már távol vannak, ám mégis szükség lenne egy kis jóságra. Egyébként nem volt unalmas, sőt, választott műfajában királynőként létezett, bár Picassoval azért nem akart találkozni, mert aznap este zoknit stoppolt.
Már régen elment, egy forró júniusi napon 1996-ban, nem titok, elvitte a cukorbetegség. Szenvedéssel telt az utolsó éve, nem mintha az előtte lévő hetvennyolc felhőtlenül könnyed és boldog lett volna. A nyomorral teli gyermekkorát, a súlya miatti állandó gúnyolódást, a faji megkülönböztetést, a soha meg nem talált szerelmet, csakis a közönség nem múló rajongása tudta feledtetni vele. Imádták, bárhova is repült a nagyvilágban. Szinte örökké úton volt. Menekült az üres los angelesi házból.
Nem fogom felmondani a kötelező életrajzot az Apollo színházbeli debütálástól a nagy amerikai daloskönyvig, pusztán azt említem, amit eddig én sem tudtam róla. 1960-ban, a berlini koncertjén elfelejtette a Mack the knife szövegét, ám ekkor, közel hat percen keresztül improvizált, negyvenkét örökzöldből gyúrt össze egy csodás egyveleget, amely később Grammy díjat hozott neki.
A szegregáció elleni bátor küzdelmében olyan harcostársakra talált, mint Marilyn Monroe, aki megfenyegette a nagyhatalmú klubigazgatókat, soha többé be nem teszi a lábát a mulatójukba, ha a barátját nem engedik ott fellépni. Ha pedig Marilyn bojkottál, akkor lehúzhatják a rolót. Ugyanígy tett Frank Sinatra, és persze Norman Granz a konok menedzser is.
Akit érdekel ez a rendkívüli pálya, szeretné megtudni, hogy mit mondanak róla, a scat mesteréről az egykori zenésztársai, pl. Tony Bennett, Smokey Robinson, André Previn, vagy a mai generáció ünnepelt sztárja Jamie Cullum, hogyan emlékezik rá a fia Ray Brown Jr., az feltétlenül nézze meg a hazai mozikba kerülő dokumentumfilmet. A címe: Just one of those things.
Ella Fitzgerald tényleg jó ember volt. És persze a legnagyobb jazzénekesnő, aki nem mellesleg, zoknit stoppolni is tudott.

KÉSSEL A KEZÉBEN JÁRKÁLT

Mikor máskor, mint éppen most húsvétkor estem ágynak, megállás nélkül töltöm a zsebkendőket, miként politikus a kolbászt tiktozott közösségi...