Úgy terveztem, kihasználom az utolsó napfényes őszi napot. Munka után sétálok egyet, vagy kiülök az erkélyre levegőzni, meghallgatom Glenn Gould előadásában Bach Angol szvitjét, egyszóval élvezem a zenét és az édes semmittevést. Már a gondolattól lazább és nyugodtabb lettem, ám mielőtt még kiléptem volna az ajtón, utolsó pillantást vetettem a számítógépre. Rossz beidegződés ez, örökké figyelni, jön-e újabb e-mail.
Jött.
Azonnal leültem, és olvasni kezdtem. A levelet egy külföldön élő barátom írta. Ebből megtudtam, hogy állítólag van kint egy szeretőm, aki azt állítja, hogy korábban őt a saját újpesti lakásomban rejtegettem a gyerekével együtt, de a „nőm” bejelentette, hogy elhagy, mert új életet akar kezdeni Izraelben. Ekkor ingerülten közöltem vele, hogy nem megy sehova, vagy ha igen, akkor azonnal fizessen ki egymillió forintot közműdíjhátralék címen.
A hölgy – nevezzük talán Évának – valóban abban a távoli országban él 2013 augusztusa óta, és mint „szerencsétlen sorsú” egyedülálló anya ezzel a mesével próbál részvétet és szimpátiát kicsiholni a befogadóállomás emigráns magyarjaiból és az őt is segítő barátságos helybéliekből. De hát egy mese akkor jó, ha színes, fordulatos, vannak benne jók és gonoszok, a végén pedig mindenki elnyeri méltó jutalmát. Éva magára a jó szerepét, rám pedig a gonoszét osztotta. Hosszú, de nem tanulság nélküli mese ez.
Évát öt évvel ezelőtt ismertem meg. Üresen álló lakásomba kerestem bérlőt, ám a hirdetésre csupa kétes alak jelentkezett, aki a külföldön, a szórakoztatóiparban dolgozó unokahúgának keresett lakást. Mindegyik jelentkező külön bejáratú szobákat szeretett volna, mert az unokahúg a barátnőjével együtt költözne. Ebből tudtam, hogy az alvilág futárai mérik fel a következő masszázsszalon helyét, így letettem arról, hogy bárkinek is kiadjam a 67 négyzetméteres panelt. Már szinte el is temettem magamban a gondolatot, de végül az interneten „belebotlottam” Évibe, aki a gyerekét egyedül nevelő nőként keresett szerény rezsijű lakást. Mivel nem akartam sorozatos botrányokat, a szomszédok nyugalmát megzavaró párokat beengedni a kispolgári lakóközösségbe, ezért mélyen a megszokott bérleti díj alatt Évának adtam ki a felújított lakásomat. Kiderült, hogy sok közös ismerősünk van, és mindegyikük elismerően beszélt az új lakóról, vagyis Éviről. Nyugodt voltam, mert szemmel láthatóan jól döntöttem. A lakás tiszta volt, a lakók nem panaszkodtak. Új bérlőm két autóval parkolt a ház előtt, egy kopott olasz járgánnyal és egy vadonatúj zöld gyöngymetál színű Suzukival, ami arra utalt, jól mennek a dolgai. Amikor megismertem, éppen egy jól működő cégnél dolgozott, amely reklámanyagokat készített a megrendelőknek, majd ezt követően az ingatlanügynökségnél próbálkozott értékesítőként. Néha előfordult ugyan, hogy panaszkodott, mert sokba került a távhő, ezért nemegyszer felajánlottam, hogy decembertől májusig még azt a jelképes bérleti díjat se fizesse. A baráti gesztust mindig megköszönte és elfogadta.
2012 őszén Éva felhívott, hogy beszélni szeretne velem. Mi a baj? – kérdeztem, mire annyit válaszolt:
– Kicsit megcsúsztam a számlákkal.
– Mennyivel?
– Háromszázezerrel. De ha akarod, András, akkor még ma elköltözöm.
– Addig ne menj sehová, amíg ki nem fizeted a pénzt. Addig pedig ne fizess bérleti díjat, hanem abból az összegből törleszd az adósságot.
Négy hónappal később rákérdeztem, hol tart a törlesztésben.
– Levittem százötvenezerre.
– De hát az elengedett pénzből már rendezhetted volna.
– András, hidd el, igyekszem.
– Az igyekezet nem elég. Kérlek, fizesd ki a tartozást.
Az események és a sokkoló információk ezután szédítő tempóban követték egymást. Alig két hónappal az utolsó beszélgetésünk után kaptam egy rövid és tényszerű üzenetet a házban lakó egyik szomszédtól: „Leveled érkezett, hogy adhatom oda?”
„– Dobd be a levélszekrénybe.
– Az nem jó. Közvetlenül neked szeretném adni.
– Miért, milyen levél ez?
– Nem tudom. Az van ráírva, hogy DHK Adósságkezelő Zrt.
– Felhívhatlak?
– Fel.”
Azonnal tárcsáztam.
– Szia, kérlek, bontsd ki a borítékot.
A vonal végén először papírzörgés, majd csend. Ekkor már éreztem, hogy nagy baj van.
– Mennyi?
– Hatszázezer.
– Mi ez?
– Távhődíj-elmaradás.
– Mióta nincs befizetve?
– 2011 januárja óta.
Az idegességtől remegve hívtam Évit. Órákkal később vette csak fel a telefont.
– Kaptam egy levelet egy adósságbehajtó cégtől. Hatszázezer forint elmaradásod van. Mi ez?
– András, ez tévedés.
– Évi, ilyet nem szoktak tévedésből kiküldeni. Mi ez?
– Mondom, hogy tévedés.
– Ez nem tévedés, ezt holnap tisztázzuk. Megyünk a távfűtőművekhez.
Másnapra megszületett az egyes számú magyarázat.
– András, nézd, az történt, hogy a gyerekem apja nem fizette be a pénzt.
– De mi köze neki ehhez a lakáshoz?
– Hát, nem fizet gyerektartást, inkább azt vállalta, hogy a fűtést fizeti.
– És ellenőrizted egyszer is, hogy rendben vannak-e a számlák?
– Nem.
Persze önök joggal kérdezhetik: és a tulaj miért nem figyelt erre? Igazuk van. Kimondom önök helyett, hülye voltam, és betegesen naiv. De a történteken ez már nem változtat. Nekem csupán egy szempontom volt: a lakásom ne legyen üres, legyen rendben tartva, lakjon benne valaki, és legalább a közüzemi számlákat ne nekem kelljen fizetni. De azt is kérdezhetik: miért nem adtam el a lakást, ha amúgy sem laktam benne? A válasz: a nagyobbik fiam miatt tartottam meg, aki azonban ekkor még gimnazista volt.
Hétfő. Úton a távfűtőművek irodája felé. Ketten ültünk a kocsiban. A látszólag megszeppent, kifejezetten jó színészi képességekkel rendelkező Éva és én.
– Mi fog még kiderülni?
– Más semmi, a többi számla rendben van.
Semmi sem volt rendben. Negyedórával később az újpalotai irodában kiderült, hogy 144 ezer forintos vízdíjelmaradást regisztráltak, a Lakásfenntartó Szövetkezet irodájában pedig közölték, hogy 174 ezer forintot nem fizetett be Éva.
– Most mit csináljak veled? Jelentselek fel?
– Tégy, amit jónak látsz. Én megértelek, András. De azt is tudnod kell, hogy kivándorlok külföldre.
– Mikor?
– Augusztus végén. De addig rendezem a tartozást.
– Miből?
– A barátnőm vesz fel személyi kölcsönt.
Újabb egy hónapnyi hülyítési időszak következett.
– Kaptatok már hitelt?
– Még nem, de próbálkozunk.
– Vegyél fel gyorshitelt.
– Azt nem veszek fel, mert nagyon magas a kamata.
– Akkor inkább nekem nem fizetsz, csak nehogy magas kamatot kelljen fizetned?
– Nézd, András, egyet tudok ígérni: kimegyek külföldre, és amint ott munkát kapok, törleszteni fogok.
– Tudod mit, bemegyek a Szochnut irodájába, és elmondom, hogy valójában miért akarsz kivándorolni. Ezek után szerintem nem fogják a kiutazásodat segíteni.
– András, nagyon szépen kérlek, ne tedd ezt, ez az utolsó reményem. Ígérem, mindent rendezek.
Újabb végzetes hibát követtem el. Sokadszorra hittem neki, és sajnáltam is. Egyedül neveli a gyerekét, az ingatlanpiac pang – legalábbis ő ezzel magyarázta a pénzügyi gondjait –, lehet, hogy tényleg ez az utolsó esélye. Nem jelentettem a kiutaztató szervezetnél. Óvintézkedésként annyit azonban elértem, hogy közjegyző előtt elismerte a tartozását, és írásban vállalta, hogy részletekben visszafizeti az adósságát.
Felajánlottam neki azt is, hogy fizessen ki egy összegben hatszázezer forintot, és négyszázezret elengedek, de erre is csupán annyi volt a válasza, hogy „jó, megpróbálom”. A végeredményt, gondolom, kitalálták.
Pár nap múlva köszönés nélkül ment el a lakásból. Egy cetlit hagyott az asztalon, rajta egy e-mail címmel. Ezen érhetem el. Még sok megbeszélnivalóm lett volna Évával, de a telefonját már nem vette fel. A volt főnökét hívtam, aki értetlenkedve kérdezte:
– Hát, András, nem tudod? Évi ma reggel elrepült.
Éva ezt követően másfél hónapig a neki írt levelekre érdemben nem válaszolt, az első fizetési határidőre pedig egyetlen fillért sem utalt át. Fizetni azóta sem fizet. Mint a Pesten élő nagybátyjától megtudtam, Éva tizenöt-húsz éve ezt csinálja, senkinek sem fizet. Tetemes adósság halmozódik a T-Home-számláján, de a saját ügyvédjét sem fizette ki, aki megfogalmazta a tartozáselismerő iratot. Ezt a papírt is gondosan őrzöm, bár talán feleslegesen, mert egyre kevésbé hiszek abban – sőt egyáltalán nem –, hogy valaha is megkaphatom az immár kamatokkal terhelt összeget Évától. Édesapjának a testvére azt mondta, hogy a kerületi rendőrkapitányság egyenruhásai is keresték Évát, többször jártak már a bejelentett lakcímén, de nem találták. Egy budapesti bírósági végrehajtó iroda tizennégy különböző ügyben indított ellene eljárást, eddig mindhiába. A becsapott „hitelezők” jelzáloggal terhelték azt az agárdi ingatlant, amelyben egyharmad tulajdonrésze van az adóssághegyeket felhalmozó nőnek. A végrehajtók már megpróbálták elárverezni az egyharmadot, de senki sem vette meg, hiszen egyetlen fillért sem ér az egész.
Éva gyaníthatóan mindent előre kitervelt, tudta, hogy ha nem fizet, akkor sem kerül bajba, mert Magyarországon nem számít bűncselekménynek, ha valaki nem fizeti ki a tartozását, sőt még akkor sincs büntetőjogi következménye, ha ezt sorozatosan teszi.
Használja mások eszközeit, lakását, de nem fizet értük, a jogos anyagi követelésekre csak flegmán megrántja a vállát. Az őt jól ismerő egyik barátja szerint akkor pattanhatott el valami Évában, amikor a jómódú, pénzes partnere három évvel ezelőtt szakított vele. Lehet, hogy akkor döntötte el végleg, kihasználja azokat, akik az útjába kerülnek.
A horribilis tartozása talán sohasem derült volna ki, ha nem szedi le a nevemet a postaládáról. Mivel levette, így a postás a szomszédokat kérdezte meg, elköltöztem-e, vagy ott élek még, mert van egy levelem. Végül a lakótársaimra bízta a DHK Adósságkezelő felszólító levelét, ők juttatták el azt hozzám. A lakásszövetkezet munkatársai később azzal vigasztaltak, hogy én még szerencsés vagyok, mert van olyan lakástulajdonos, akit a környéken hasonló módszerrel kétmillió-hatszázezer forinttal károsítottak meg, ehhez képest az én egymillióm semmiség. Úgy látják, ez lett az egyik új bűnözési forma Magyarországon: kibérelnek egy lakást, nem fizetnek, majd amikor már ég a talpuk alatt a talaj, eltűnnek.
A lakást azóta sietve eladtam, abból rendeztem az adósságot. Éva pedig a nyomasztó gondok alól fellélegezve, immár felszabadultan kint él mint kettős állampolgár, és építi új életét, ismeretségeket köt, barátkozik, kapcsolatok után kutat.
Ha az előzményekre gondolok, biztosan ott is fordulatokban gazdag élete lesz. Én sem panaszkodhatok. Csaknem egymillió forintért lett egy élénk fantáziájú, „szeretőm”. Nem önszántamból ugyan, de fizettem az életre szóló leckéért, azért, hogy egy szélhámos színes meséjében én legyek a gonosz háziúr, aki fogva tart, majd megzsarol egy védtelen anyát.
Aki nem hiszi, járjon utána.
