MTVA

 Szénási Sándor a Klubrádió szombat délutáni politikai magazinjában rendkívül korrekt és tisztességes módon beszélt a közmédiában lévőkről, azon belül a Magyar Rádió egykori munkatársairól. Elmondta, 2010-től folyamatosan küldte el a Fidesz el a régi rádiósokat az MTVA-ból, köztük őt is, de Szénási szerint azért maradtak még a szakmájukhoz és a közszolgálatiság alapelveihez ragaszkodó emberek, bár az évek alatt lassan ők is kikoptak. Helyesbítek, kikoptatták, eltüntették, a pálya legszélére lökték vagy éppenséggel elhallgattatták őket. A stúdió egyik vendége a Gulyáságyú főszerkesztője Gulyás Balázs azonban kitartott azon véleménye mellett, hogy nincs bocsánat, ezeknek az embereknek nem lehet helyük többé a médiában, és szerinte éppen azok tapsoltak az MTVA-ban interjút adó Magyar Péternek, akik korábban pocskondiázták, lejáratták, folyamatosan hazudoztak a Tisza Pártról és annak vezetőjéről, a következő miniszterelnökről.

Nos, magam is ott voltam a tapsolók között, sőt, átadtam Magyar Péternek a könyveimet, melyek a NER elmúlt 16 évének abszurditásairól (gazságairól) szólnak. Egy tiszás ismerősöm szerint ezzel sok ott dolgozó becsületét adtam vissza, hiszen íme, itt a kézzelfogható bizonyíték, hogy vannak, akik valóban megszólaltak, tiltakoztak, és nem csupán most, a rendszerváltozás pillanatában, hanem sok-sok évvel ezelőtt, amikor a remény szikrája még csak nem is pislákolt. Akik ismernek, tudják, soha nem hazudoztam, és nem vettem részt semmiféle lejáratásban, mint ahogy a szintén jelen lévő kollégák sem. Politikai műsort utoljára 2009-ben vezettem, a 180 perc című adást, melyben Baló György, Szénási Sándor, Szente László és Rábai Balázs is dolgozott. Tehát Gulyás Balázsnak az az állítása sem állja meg a helyét, hogy látványos pálfordulásnak lehettek tanúi.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba. A régi rádiósok, mint ahogy a tévések, volt MTI-s kollégák nem maguk jelentkeztek, hogy az MTVA-ban szeretnének dolgozni. Az állítólagos kétharmados hatalom foglalta el az intézményt, majd alakította át azt kénye-kedve szerint. Hogy milyen volt ez a kedv, nem szorul magyarázatra.

A "maradék" rádiós csapat legtöbb tagja nem a hírterületen dolgozik, ők ismeretterjesztő műsorokat készítenek, gyerekeknek szóló programokat, a "vidéknek szóló" magazinokat. Ez cáfolhatatlanul a köz szolgálata.

Gulyás, és persze a mostanában kétely nélkül megszólaló egyre hangosabb és indulatosabb véleményvezérek szerint akkor is bűnösök vagyunk, mert ott maradtunk és jelenlétünkkel legitimáltuk a rendszert, így mennünk kell. Kérdezem, akkor a Nemzeti Színház színészei is takarodjanak, mert társulati tagságukkal igazolták Vidnyánszky hitványságait? Vagy a rendőrjárőrök, akik Pintér alatt szolgáltak? Az útépítő munkások, akik Mészáros cégeiben aszfaltoztak? Ugyan már.

Igen, elmehettek, elmehettünk volna. Persze. De nem tud mindenki elmenni, egyrészt az elmúlt 16 évben már egy portás álláshoz is protekció kellett, a rendszer pedig nem a gátlásosságáról volt híres, bárkit tönkre tudtak tenni, utánuk nyúlva lehetetlenné téve a későbbi pályamódosítást is. Akadályt jelent az is, hogy többségükben nem huszonéves fiatalokról van szó, és ugye a hétköznapi valóság kiábrándító, bizonyos kor felett szinte lehetetlen állást találni. Velem is történt ilyen, próbálkoztam, de megfogadtam, a saját történeteimmel nem hozakodom elő. Az erről szóló összes levelet, dokumentumot mindenesetre gondosan eltettem, és lehet, hogy majd egyszer előveszem.

De beszéljünk a képmutatásról is. Igen, mert azt érzem, egyesek úgy tesznek, mintha nem itt éltek volna. Mit értek a képmutatáson? Azt, hogy minimális szolidaritást sem vállaltak azokkal, akik ki akartak lépni ebből a lelket pusztító helyzetből, tenni szerettek volna a rendszer lebontása érdekében. Ehhez semmiféle segítséget nem kaptak. Erről is sokat tudnék mesélni. Csupán egyetlen mondat a sok közül, amellyel szembesülnöm kellett: "András, Noé bárkája megtelt."

A most háborgók között szép számmal vannak olyanok is, akik sokáig lelkesen támogatták Orbán rendszerét, most viszont ők a bátor szókimondók, a forradalmárok. Gulyás Balázs - elismerem az utóbbi években nyújtott teljesítményét, vitathatatlan érdemeit, fontos riportjait -, az első Orbán kormány alatt a MOKÉP vezérigazgatója volt, és példának okáért Tarr Bélával is komoly vitába keveredett, mert akkor Orbánt védte Tarr Béla határozott véleményével szemben. Sőt, kezdeményezte a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok alatti MOKÉP-vezetés által kötött előnytelen szerződések felülvizsgálatát, mely ügyet később Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos is vizsgált, és végül feljelentés is született.

Mielőtt még előkerülnének a kések és borotvák, a hajvágó ollók és megkezdődne a megalázó büntetés, kopaszra nyírni a bűnösök, az együttműködők, az állítólagos kollaboránsok fejét, azt kérem, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk józanul, közösen. A leendő miniszterelnök szerencsére empátiával és megértéssel kezeli ezt a helyzetet. Ott, a stúdió előterében szó szerint a következőket mondta: "Szeretném megköszönni mindenkinek, aki kitartott így sok év alatt. És aki nem jókedvében tette azt, amit tett. Tudom, hogy nagyon sokan vannak ilyenek. Sajnálom is néha önöket, hogy ilyen nehéz helyzetben kell lenniük, azt tudom mondani, ennek hamarosan vége lesz. Addig is tartsanak ki, és vigyázzanak magukra."

Köszönöm, hogy elolvastátok a soraimat.

ILLA TESÓK

Szebb igen, de cukibb nem született a Földön a két Illa gyereknél. Zabálnivalóan édes pofák voltak, különösen kétéves korukig, de utána is érthető lelkesedéssel és már-már megszállottsággal rajongtak értük a rokonok.

Illa Ádámka és Illa Bálintka ikrekként jöttek a világra, néhány percnyi különbséggel csupán. Bálintka bújt ki először, aztán Ádámka, aki nyugtalanítóan hatalmas méreteivel már akkor meglepte, mi több, sokkolta a boldog szülőket. A két fiúcska, a szülők szemefényei beragyogták a hétköznapokat. Mert a két gyermek hamar megmutatta mi rejtőzik bennük.

Elképesztő verbális tehetség. Ezzel indultak a földi élet rögös útján. Valójában már hathónapos korukban tökéletesen beszéltek magyarul, alany, állítmány precízen a helyén, hanglejtés is rendben, szebben beszéltek, mint Básti Lajos a színpadon. A Kazinczy-versenyek szervezője, Illa apuka atyai jóbarátja szinte könyörgött Sándornak, hogy induljanak el a fiúk, de a megfontolt és józan gondolkodás nem engedte a korai megmutatkozást. Pedig félévesen Kazinczy versenyt nyerni, biztosan Guinnes elsőséget is hozott volna.

De most ugorjunk egy hatalmasat, és nagyvonalúan lépjünk túl a kamaszkor csodáin, az első szerelmeken, a teremfoci bajnokság gólkirályi címén, a kitűnő iskolai teljesítményeken, a jogosítvány megszerzésén.

Az Illa fiúk útja egyértelmű volt. Szórakoztatóipar és média. Igen, mindketten, és vitathatatlanul oda valók.

Ádám, ez a jóképű, megnyerő és izgatóan sármos jelenség a kereskedelmi televíziózás csatahajójára került, amely egyszerre hordozza fedélzetén a mocskot, a politikai propagandát, a szennyes bulvárt és a minőségi szórakoztatást, míg Bálint a szolidabb, a rendszerváltás időszakában korrekt és kiegyenlített tájékoztatást nyújtó, majd azt szándékosan a mélybe vető közmédiumnál dolgozott. A rádióban.

Ádám sikert sikerre halmozott, ő a csatorna jolly jokere, táncol, dumál, szórakoztat egyszerre, hiba nincs a szerepléseiben, csak hát az a csatahajó, maga a szégyen.

Bálint nevét riporterként etalonként emlegetik, de csak szűk szakmai körben. Mondjuk ki, kutya sem tudja, ki az az Illa Bálint. Pechére sosem mutogatta a meztelen fenekét egyetlen táncos-revüben, vagy ostoba valóságshowban sem, ahol a tükör előtt meztelenül végzett szeánsz, a pattanások látványos kinyomkodása nézői rekordokat eredményez, pedig szó szerint ezt javasolta neki egy könyvkiadós ember.

Bálint csak készítette rendíthetetlenül a riportokat, kezdetben művészekkel, írókkal, miniszterekkel, később pedig, a sokadik rendszerváltás után juhtenyésztő sajtkészítőkkel, tyúkszépségversenyt szervezőkkel, csiga- és hangyagyűjtőkkel valamint a hozzájuk hasonló csodabogarakkal. Csupán ennyit engedtek neki NER-fanatikus főnökei.

Aztán jött a várva várt Armageddon. A szenny eltakarításának estéje. A nép joggal kívánta, remélte ezt, majd a győzelem másnapján máris hangosan zúgta, a bűnösök takarodjanak.

Kik a bűnösök? Hát például Bálint, mert rossz helyen készítette a senkinek sem ártó hangfelvételeit a vályogházakat felújító mesterrel, a bölényeket tartó egykori íjkészítővel, a lábait elveszítő kertésszel. Írt persze könyveket is, melyekben alaposan lehúzta a vizet a hatalomról, de ezeknek sem volt semmilyen hatása, hisz ahogyan őt, úgy az írásait sem ismerték.

Ádám távozását nem követeli senki. Persze nem is kell, hiszen azon kívül, hogy informál és szórakoztat, nem dicsérte a dicséretre nem méltókat. Tette, teszi a dolgát és kész. Táncol, dumál, vicceskedik. Hogy rossz helyen, az ő esetében érdektelen tény.

Bálintot azonban elsöpörte a bosszú angyalainak haragja. Manapság pesti aluljárókban lehet látni, amint szakadt, mocskos ruhában, térdre ereszkedve, kezében kartonlapot szorongatva, melyre ennyit írt: "éhes vagyok, segíts pár forinttal" - próbál empátiát kicsiholni az arra járókból. Nem sok sikerrel. Egy volt kollégája, akit már korábban kirúgtak arról a helyről ahol valamikor még Bálinttal együtt dolgozott, elégedetten és gyűlölettel telve nézte a földönfutóvá vált férfit. Az egykori gyerekszépség immár megcsúnyulva, koldusként tengeti napjait. Ettől a látványtól a kolléga elégedett lett, és boldogan mesélt erről a megfelelő helyeken. Megértésről nincs szó, csupán leereszkedő és megvető tudomásul vételről.

Ádámnak jelenleg négy műsora fut egyszerre, ősszel pedig övé lesz a csatorna legnézettebb showműsora is, közvetlenül a híradó után.

A nép imádja a cirkuszt.

KEDV

Szénási Sándor a Klubrádió szombat délutáni politikai magazinjában végtelenül korrekt és tisztességes módon beszélt a közmédiában lévőkről, azon belül a Magyar Rádió egykori munkatársairól. Elmondta, 2010-től folyamatosan küldte el a Fidesz el a régi rádiósokat az MTVA-ból, köztük őt is, de Szénási szerint azért maradtak még a szakmájukhoz és a közszolgálatiság alapelveihez ragaszkodó emberek, bár az évek alatt lassan ők is kikoptak. Helyesbítek, kikoptatták, eltüntették, a pálya legszélére lökték vagy éppenséggel elhallgattatták őket. A stúdió egyik vendége a Gulyáságyú főszerkesztője Gulyás Balázs azonban kitartott azon véleménye mellett, hogy nincs bocsánat, ezeknek az embereknek nem lehet helyük többé a médiában, és szerinte éppen azok tapsoltak az MTVA-ban interjút adó Magyar Péternek, akik korábban pocskondiázták, lejáratták, folyamatosan hazudoztak a Tisza Pártról és annak vezetőjéről, a következő miniszterelnökről.

Nos, magam is ott voltam a tapsolók között, sőt, átadtam Magyar Péternek a könyveimet, melyek a NER elmúlt 16 évének abszurditásairól (gazságairól) szólnak. Egy tiszás ismerősöm szerint ezzel sok ott dolgozó becsületét adtam vissza, hiszen  íme, itt a kézzel fogható bizonyíték, hogy vannak, akik valóban megszólaltak, tiltakoztak, és nem csupán most, a rendszerváltozás pillanatában, hanem sok-sok évvel ezelőtt, amikor a remény szikrája még csak nem is pislákolt. Akik ismernek, tudják, soha nem hazudoztam, és nem vettem részt semmiféle lejáratásban, mint ahogy a szintén jelen lévő kollégák sem. Politikai műsort utoljára 2009-ben vezettem, a 180 perc című adást, melyben Baló György, Szénási Sándor és Rábai Balázs is dolgozott. Tehát Gulyás Balázsnak az az állítása sem állja meg a helyét, hogy látványos pálfordulásnak lehettek tanúi. 

Öntsünk tiszta vizet a pohárba. A régi rádiósok nem maguk jelentkeztek, hogy az MTVA-ban szeretnének dolgozni. Az állítólagos kétharmados hatalom foglalta el az intézményt, majd alakította át azt kénye-kedve szerint. Hogy milyen volt ez a kedv, nem szorul magyarázatra. 

A "maradék" rádiós csapat legtöbb tagja nem a hírterületen dolgozik, ők ismeretterjesztő műsorokat készítenek, gyerekeknek szóló programokat, a "vidéknek szóló" magazinokat. Ez cáfolhatatlanul a köz szolgálata.

Gulyás, és persze a mostanában kétely nélkül megszólaló egyre hangosabb és indulatosabb véleményvezérek szerint akkor is bűnösök vagyunk, mert ott maradtunk és jelenlétünkkel legitimáltuk a rendszert, így mennünk kell. Kérdezem, akkor a Nemzeti Színház színészei is takarodjanak, mert társulati tagságukkal igazolták Vidnyánszky hitványságait? Vagy a rendőrjárőrök, akik Pintér alatt szolgáltak? Az útépítő munkások, akik Mészáros cégeiben aszfaltoztak? Ugyan már.

Igen, elmehettek, elmehettünk volna. Persze. De nem tud mindenki elmenni, egyrészt az elmúlt 16 évben már egy portás álláshoz is protekció kellett, a rendszer pedig nem a gátlásosságáról volt híres, bárkit tönkre tudtak tenni, utánuk nyúlva lehetetlenné téve a későbbi pályamódosítást is. Akadályt jelent az is, hogy többségükben nem huszonéves fiatalokról van szó, és ugye a hétköznapi valóság kiábrándító, bizonyos kor felett szinte lehetetlen állást találni. Velem is történt ilyen, próbálkoztam, de megfogadtam, a saját történeteimmel nem hozakodom elő. Az erről szóló összes levelet, dokumentumot mindenesetre gondosan eltettem, és lehet, hogy majd egyszer előveszem.

De beszéljünk a képmutatásról is. Igen, mert azt érzem, egyesek úgy tesznek, mintha nem itt éltek volna. Mit értek a képmutatáson? Azt, hogy semmiféle szolidaritást nem vállaltak azokkal, akik ki akartak lépni ebből a lelket pusztító helyzetből, tenni szerettek volna a rendszer lebontása érdekében. Ehhez semmiféle segítséget nem kaptak. Erről is sokat tudnék mesélni. Csupán egyetlen mondat a sok közül, amellyel szembesülnöm kellett: "András, Noé bárkája megtelt."

A most háborgók között szép számmal vannak olyanok is, akik sokáig lelkesen támogatták Orbán rendszerét, most viszont ők a bátor szókimondók, a forradalmárok. Gulyás Balázs - elismerem az utóbbi években nyújtott teljesítményét, vitathatatlan érdemeit, fontos és bátor riportjait -, az első Orbán kormány alatt a MOKÉP vezérigazgatója volt, és példának okáért Tarr Bélával is komoly vitába keveredett, mert akkor Orbánt védte Tarr Béla határozott véleményével szemben. Sőt, kezdeményezte a Gyurcsány- és Bajnai-kormányok alatti MOKÉP-vezetés által kötött előnytelen szerződések felülvizsgálatát,[mely ügyet később Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos is vizsgált, és végül feljelentés is született. 

Mielőtt még előkerülnének a kések és borotvák, a hajvágó ollók és megkezdődne a megalázó büntetés, kopaszra nyírni a bűnösök, az együttműködők, az állítólagos kollaboránsok fejét, azt kérem, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk józanul, közösen. A leendő miniszterelnök szerencsére empátiával és megértéssel kezeli ezt a helyzetet. Ott, a stúdió előterében szó szerint a következőket mondta: "Szeretném megköszönni mindenkinek, aki kitartott így sok év alatt. És aki nem jókedvében tette azt, amit tett. Tudom, hogy nagyon sokan vannak ilyenek. Sajnálom is néha önöket, hogy ilyen nehéz helyzetben kell lenniük, azt tudom mondani, ennek hamarosan vége lesz. Addig is tartsanak ki, és vigyázzanak magukra."

Köszönöm, hogy elolvastátok a soraimat. 

MTVA UTÁN

Polyák Gábor médiajogászt kérdezik a Klubrádióban arról, miként kellene, mi módon lehetne rendbe tenni a közmédiát, hány csatornára lenne szükség, kell-e oda sportcsatorna például, miként térhetne vissza a valódi közszolgálathoz, csak néhány kérdés a sok közül, amelyre a következő időszakban választ kell majd találni.

Szerintem ez nem annyira bonyolult, mint amilyennek tűnik. Volt ugyanis igazi közszolgálati médium, csak aztán "átalakították", vagyis összevonták a Magyar Rádiót olyan intézményekkel, melyekkel semmiféle kapcsolat nem volt indokolt. Így olvadt össze a Bródy Sándor utca 5-7 a Mészáros utcában lévő Duna TV-vel, a Nap hegyen lévő MTI-vel, és a Szabadság téri Magyar Televízióval. Magyarázat persze született, így minden olcsóbb lesz. Nem lett az, viszont egyetlen kézben összpontosulhatott az irányítás. A vidéki stúdiókkal, egyúttal az országos tudósítói hálózattal még brutálisabban végeztek.

Ha engem kérdeznek, akkor azzal kezdeném: visszaállítanám a Magyar Rádió önállóságát. És persze visszaadnám a nevét. Mert a Magyar Rádió fogalom volt, 1989-1994 között kétségtelenül. Abban az időben a leghitelesebb közintézmények egyike volt.

A Bródy Sándor utcába, végtelen fájdalom, már nem költözhet vissza a rádió, mivel porig rombolták. De a rádió nagy eséllyel akkor találhatna ismét magára, ha leválasztanák a hírügynökségről és a televízióról. Ezt az is indokolná, hogy valódi szakmai kapocs, kötődés, szolidaritás nem alakult ki az egy "fedél" alá terelt, más és más képességeket igénylő szakmai műhelyekből érkezettek között.

A rádiósoknak erős és büszke identitásuk volt. Mint ahogy a helynek szelleme.

A 2006-tól több hullámban elbocsájtott rádiósok közül többen örömmel jönnének vissza, köztük igazi mesterek, akiktől a fiatal, akár pályakezdő újságírók sokat tanulhatnának. Nyilván az idősebbek is tanulhatnának az újaktól, hiszen a modern kommunikációt őt jobban ismerik.

A rádióval elfogult vagyok, mivel 1984-ben léptem be először a Bródy Sándor utca 5-7-be, ezért mindennél fontosabbnak tartom, hogy az elvesztett bizalmat visszanyerje a történelmi múltú Magyar Rádió.

MÉGIS MOZOG A FÖLD

Megmozdult a Föld és a korábban soha nem tapasztalt erejű rengés maga alá temetett páratlan életműveket, csodálatra méltó karriereket. Emberek, kik annyi szépet, hasznosat és jót cselekedtek, angyali létezésükkel beragyogták az életünket, maguk sem hitték, hogy mindez megtörténhet. Velük. A modern kor fénylően ravasz agitátoraival, a bárhol és bármire bevethető várvédőkkel. Szorgalmuk és édes lojalitásuk határtalan volt, mely szerencsésen párosult a kognitív disszonanciával, segítve őket kegyetlenül kemény küldetésük teljesítése közben. Okkal remélték, imádott rendszerük, melynek szorgos katonái voltak, örök és elpusztíthatatlan. Mint a rock'n'roll.

Mi lesz velük így? Hova sodorja őket az élet? Nem veszhetnek el nyomtalanul a létezés viharos és örvényekkel teli óceánjában, ezt nem hagyhatjuk. Miközben a győztes többség tudomást sem véve a bukott bátrakról, a hűséges lovagokról, önfeledten és boldogan ünnepel, addig ők megtört szívvel és lélekkel bolyonganak az éjszakában, keresve a remény legapróbb jeleit. Többekkel sikerült beszélnünk a drámai éjszakát követően. A lelkiismeretünk békére lelt. Megtalálták a helyüket.

Dávid továbbra is kopasz, bár a rehabilitációs szakember azt javasolta neki, növessze meg a haját, festesse majd daueroltassa be nehogy felismerjék, és Ramir Ahmed Jaber Mehina útmutatása alapján tetováltasson magának dús arab szakállt. Igaz magyar emberként nem kért ebből, így továbbra is kopasz. Ilyen fizimiskával és ezzel a névvel, Kopasz oszt, hamar talált magának állást, igaz nincs bejelentve, de az illegális kártyaszalonok biztos kezű, nélkülözhetetlen osztója.

Balázs, protekcióval ugyan, de közterületi segéd asszisztensi állást kapott, feladata a kutyagumik lokalizálása és semlegesítése. A filmezés továbbra is a szenvedélye, legutóbb sikerült telefonjával azt is megörökítenie, amint szolgálati kerékpárját összerondították, miközben azt ordították felé, hogy utálják, mint a szart. Szerencsére a jó mikrofonnak köszönhetően a hangot is fel tudta venni. És dacára annak, hogy élvezte e kiélezett szitut, szokásához híven természetesen azonnal feljelentést tett. A cégnél ő legeredményesebb kolléga, havonta átlagosan nyolcvan kilogramm kutyaürüléket gyűjt be.

János a kommunális hulladék újrahasznosítás, vagyis a papírfeldolgozás terén talált új identitást magának. Korábban, még országgyűlési képviselőként azzal szerzett nevet magának, hogy egyik falusi alkalmazottját a gáztüzelésű kazánba parancsolta, majd viccesen azzal fenyegette, játékból persze, hogy élve elégeti. Ezt követően fordult érdeklődése a papírból készült Magyar Péter bábuk irányába. Ezekkel játszott, jeleneteket adott elő, majd politikusi pályája vége után a Papundekli Panoptikum című stand up estjeivel kezdte el járni a vidéki italkiméréseket. Saját bevallása szerint a panoptikum nagy siker, estjein rendszeresen 8-10 néző nevet vele együtt.

Bence, a szilaj és agresszív tekintetű, ugyanakkor legendásan jóságos megafonos művész, részben visszatalált eredeti szakmájához, és immár kutyás biztonsági őröknek tart táncórákat. Vágyik természetesen korábbi baráti közösségére, a patrióta lányok és asszonyok alkotta hangos akciócsoportra, az elveszett verbális erőtérre, de ennek hiányában megtanulta elfojtani magában a szépségesen romantikus, költői gondolatokat.

Kálmán, a ló és lóerők szerelmese, immár egy autófóliázó cégnél dolgozik heti kétszer négy órában. Nagy vágya, hogy egyszer lecserélhesse az 1.2-es, négyszázezret futott Skoda Fabia-ját.

Feró bátya a Tisza tónál kabinos. Nyit, zár, SUP-ot tisztogat, mikor mit éppen, közben pedig, ha még véletlenül sincs nincs a közelben vendég, önfeledten dörmögi kedvenc sanzonját a Nyolc óra munka, nyolc óra...címűt. Alkoholt már nem iszik, csak és kizárólag Tisza vízzel palackozott buborékost.

Szilárd, aki saját bevallása szerint cigi és kávé nélkül is jobb novellát képes írni, mint Hemingway, ez ugyan még sosem történt meg, de már a fejében van az Öreg király és a trónkövetelő című regény. Már csak le kell gépelni. Mivel azonban nem lát esélyt arra, hogy valaha is talál kiadót erre, ezért nem fél a kétkezi munkától sem.

Kristóf, ez a gyönyörűen tetovált, nagyhangú édes gyermek, a leggátlástalanabb tündér mind között, már a rendszerváltás (felszabadulás) másnapján, a hajnali órákban, a maga szokásos finom stílusában nekiment korábbi eszmetársainak, a legfőbb pénzügyi eltüntetőnek és csöpp fiacskájának, akik előrelátó módon kimenekítették a vagyonukat a messzi Dubajba. Kristóf azt is elárulta, börtönben látná őket de azonnal. Alighogy kimondta eddig mélyen titkolt vágyát, azonnal szerződést kapott Büntetésvégrehajtási Országos Parancsnokságától, így Kristi immár smasszerként dolgozik Szegeden. és nagyon várja, hogy Ádámkára és a drága papára rácsukja a zárka ajtaját.

Végül ejtsünk szót Tamásról, aki egy ideig bukmékerként tartotta fenn magát, de téves tippjei miatt elzavarták a loviról, majd az NB III-as focibajnokság meccseiről. Mostanában a saját fejlesztésű, Kicsi elnevezésű ragacsos rágópasztilláját árusítja falusi piacokon. Aki csak egyszer is kipróbálta, szájába vette a Kicsit, órákig nem tudott beszélni, mert a pasztilla szájzárként ragasztotta össze az alsó és felső fogsort, valamint a nyelvet.

A körkép nem teljes, és mivel belőlünk a bosszúvágy legapróbb szikrája is hiányzik, ígérjük, nyomon követjük egykori kedvenceinket. Nekünk is fontos, hogy ismét hasznos tagjai legyenek társadalmunknak. Egyben biztosak lehetünk: ők már bizonyítottak.

ÁPRILIS 12.

2010 tavaszán, néhány héttel az országgyűlési választások előtt egy kávézóban ültem és beszélgettem a Németországban élő kettős (magyar-német) állampolgárságú barátommal. Feldobott hangulatban volt, lelkendezve beszélt a várható ellenzéki győzelemről, Orbán miniszterelnökké választásáról, de leginkább arról, milyen hasznos lesz hogy az új erők végre korlátlan hatalmat kapnak, mert így módjuk lesz rendbe tenni az országot. Nagyon nem értettem egyet vele és figyelmeztettem arra, hogy katasztrófa lesz a vége.

Tanult barátom kétszer is rájuk szavazott, majd 2018 márciusában, ismét egy kávé mellett immár azt kérdezte tőlem, honnan tudtam, hogy ez lesz. Ami lett. És akkor elmeséltem neki egy régi történetet.

1989-ben a romániai forradalom első napjaiban az egykori Ötödik sebesség című rádióműsor szerkesztői úgy döntöttek, tudósítóként kiküldenek Aradra vagy Nagyváradra, hogy minden adásban beszámoljak a kint történtekről. Romániába egy egészségügyi eszközöket, gyógyszereket, kötszereket szállító konvojjal mentem volna ki, amit a Fidesz indított útnak. Annak érdekében, hogy megbeszéljük az utazás részleteit, be kellett mennem a Fidesz Molnár utcai irodájába, ahol Frajna Imre a párt akkori egészségpolitikusa várt rám.

A megbeszélt időben ott voltam. Az iroda nyüzsgött a velem egyidős fiataloktól. Beszélgettek, pakoltak, hangoskodtak, készültek az útra. Ám ekkor elfogott egy különös érzés: nem akarok menni velük. Nem értettem magam, sőt, szégyelltem is, miért vagyok ennyire bizalmatlan. Frajna Imre rokonszenves volt, kedves és együttműködő, de ez a fojtogató érzés nem enyhült.

Amikor kimentem az utcára, már biztos voltam benne, hogy nem csatlakozom a konvojhoz. Kollégám Sipos Juli az adásban be is mondta, hogy kollégánk már úton van Románia felé. Emlékszem, egy Üllői úton lévő telefonfülkéből felhívtam a stúdiót és közöltem a döntésemet. Érdekes, soha, senki nem kérdezte miért nem indultam el.

Éveken keresztül mardosott a lelkiismeret furdalás, hogy tehettem ezt, miért voltam elutasító a kortársaimmal szemben, miért voltam ennyire lehetetlen alak.

És aztán megértettem. A Molnár utcai irodájukban megéreztem valamit a habitusukból. A jövőből.

Tanulság? Talán csak annyi, hogy hallgass a szívedre, mert a megérzés, az intuíció sok esetben fontosabb a konkrét ismeretnél. És ahogy 2010-ben nem kértem a barátomat semmire, úgy most sem teszem ezt. Csupán annyit mondok, érdemes a belső hangokra figyelni.