Már megint Okocsime Watanabe. A híres lélekgyógyász, nemzetünk nagy barátja, segítője. A Japán Tudományos Akadémia egykori elnöke, aki családja történetét látva dolgozta ki elméletét, majd alapította meg, először Tokasimában, néhány hónappal később pedig Budapest nyolcadik kerületében a Watanabe házat, ismertebb nevén a Politikus Hospice-t, azt a létfontosságú intézményt, amely a politikus léttől elszakadni képtelen embereknek teremtette meg a közszerepléstől való méltóságteljes elbúcsúzást. Ezt követően a Harcosok Klubja Veterán Kórházat hozta létre, benne a híres Trollok Termével, ahol hithű veteránok a gyógyulás érdekében mind a mai napig tépkedik a megmaradt választási plakátokat, és írják a gyalázkodó kommenteket.
És Watanabe úr, ez a szent ember, megint itt van. Mert látja, a zsigereiben érzi, csakis ő mentheti meg a bajba jutott embereket. Akikről mások már lemondtak.
Tegnap nyitotta meg égési sérülteket ellátó intézményét.
A helyzet súlyos, mondja Watanabe a kórház bejáratánál. Felkészít a legrosszabbra. Kérdezi, képes leszek-e elviselni a látványt, a megperzselt lelkű emberek jajveszékelését hallgatni. Megnyugtatom, edzett vagyok, sok mindent láttam az elmúlt tizenhat évben.
A mentőautók szirénája elnyomja a hangját, ezért a kezével mutatja merre menjek.
Az ambulancia sürgősségi osztályán rengetegen vannak, betegek és a mellettük síró rokonaik. Megszakad a szív.
Gyors léptekkel az első emeletre megyünk. A műtőbe éppen most tolnak be valakit. Felismerem, de diszkréten hallgatok erről.
A felsőbb szinten van az intenzív osztály. Hatan fekszenek bent, ők a legsúlyosabb esetek. Még altatásban vannak, és kérdés, mikor ébreszthetik fel őket. Watanabe szerint jobb ha egyelőre mesterséges kómában tartják őket.
A hetes kórteremben azokat pihentetik, akik már tudatában vannak azzal, mi történt velük. Watanabe igazgató úr engedélyezi, hogy néhány mondatot váltsak velük. Persze csakis akkor, ha vállalják a beszélgetést. Közelebb lépek az egyik ágyhoz, ahol egy ismert oligarcha fekszik. Autópályák, vasútvonalak építésével foglalkozik.
- Hogy van? - kérdezem halkan.
- Kapok gyógyszert, de így is szörnyű.
- Elmondaná, mi történt önnel?
- Nem is tudom. Olyan váratlanul jött ez az egész.
- Soha. De hadd kérdezzem meg, az MTVA-tól jött?
- Nem. A Magyar Rádiótól.
- Úristen! Már MTVA sincs?
Nem szeretném felzaklatni, ezért mielőbbi gyógyulást kívánok neki, majd a szomszédos ágyon fekvőhöz fordulok.
- Pokoli forróságot. Mintha megperzseltek volna
- Nem is tudom. Úgy emlékszem talán a kaszinóban.
- Nem, én vagyok a tulajdonos.
- Közölték, már nem az enyém a kaszinó. De képtelen vagyok elhinni.
- Semmit. Csak kivezettek.
- Fogalmam sincs. Valami vagyonvisszaszerzési hivatalt emlegettek.
- Az orvosok beszéltek önnel?
- Igen. Szerintük semmi jóra nem számíthatok.
Gombócot érzek a torkomban. Nem is faggatom tovább. Még egy rövid beszélgetésre van lehetőségem.
- Mennyire súlyos a sérülése?
- Nagyon súlyos. Hétszázötven milliárdot veszítettem el. Nem tudom, túl fogom-e ezt élni.
- Semmi. A fiam állítólag elásott pár milliót, de nem mondta meg, hogy hol. Kezdhetek mindent előlről.
- Ha kikerül innen, hol folytatja?
- Fogalmam sincs. Nincs értelme többé a létezésemnek.
Watanabe úr finoman jelzi, mára ennyi elég lesz. Még annyit tesz hozzá, a tisztítótűz áldozatainak rehabilitációja fájdalmas folyamat lesz. Éppen olyan szenvedésekkel teli, mint az országé, ahol betegei eddig gondtalanul, éltek
