Harminchét év, kilenc hónap, és három nap. Ennyi telt el szerelemben, békében, boldogságban. Józsi imádta Elvirát, aki maga is rajongott az emberéért. Többször elmondta neki, ha netán Józsi előbb menne el mint ő, akkor a temetés másnapján követni fogja a túlvilágra. Ilyenkor Józsi dühös lett, leteremtette szerelmes asszonyát, ne beszéljen butaságot, neki élnie kell, és azt is megbocsájtja, sőt, támogatja, ha Elvira ismét szerelmes lesz. Elvira ilyenkor még ingerültebbé vált, mégis mit képzel róla, mert ránézni sem tudna másra. Na, na, dünnyögte Józsi, majd megint megkívánta Elvirát.
De Józsi, hiába a szívet, lelket tápláló sok gyönyör, mégis elment.
Egy hét múlva temették.
A beszéd szép volt, sokan is voltak, de Elvira figyelmét az egyik sírásó kötötte le, aki a szertartás végén a kezébe csúsztatott egy apró papírdarabot. Telefonszám volt rajta.
Azóta együtt vannak.
Józsi megmondta: na, na.
