Még kimondani is
döbbenet, 7 millió 800 ezer négyzetkilométer. Pontosan ekkora területen, a
méretében csak a Szaharához hasonlítható homoktengerben próbáltak a nyomára bukkanni
brit tudósok, az úgynevezett "emberarcú sivataglakóknak". E ritka
népcsoport azért vált érdekessé a kutatók számára, mert a hírek szerint e zárt, és örök feszültségben élő populáció
hagyományosan nagyon rossz minőségű vezetői réteget választ ki, immár
évszázadok óta.
A SEV, vagyis a
Sivatagi Együttműködés Rendszere az egyenlőtlenségre épül, továbbá a SEV
hangzatos szólamainak ellentmondva senki nem működik együtt senkivel, ami azt
jelenti, hogy a sivatag lakói egész életükben izoláltan homokot lapátolnak, de
ezért jobb esetben is csak egy marék homokot kapnak fizetségül. A többség
keservesen próbál túlélni, ám a kegyetlen időjárás (szárazság, homokviharok),
valamint a SEV vezetői által naponta megalkotott újabb és újabb szabályok miatt
aki tud elmenekül a területről, vagy érthetlen (birka)türelemmel vár, hogy mire
azt maguk sem tudják, de sokan feladva a küzdelmet, beleássák magukat egy
homokdűnébe, és ott várják megadóan az elkerülhetetlen véget.
A brit expedíció
végül semmit sem tudott meg e parányi népcsoportról, mert nem állt velük szóba
senki, így a kutatók összefoglaló jelentésében az is szerepel, hogy egyetlen
emberarcú SEV vezetővel sem találkoztak. Végezetül azt javasolják, értelmetlen
dolog a sivatagba több homokot küldeni, mert abból csak újabb és újabb homokvárak
épülnek, amit úgyis elfúj majd a szél.
