Ha apámék nem visznek el megkeresztelni Géza atyához, aki Sebes nagyanyám emlékei szerint nem sajnálta a szenteltvizet tőlem, én pedig állítólag, némán, vagyis a szokásos hiszti és zokogás nélkül tűrtem, hogy a homlokomról indulva a szemembe csorogjon a lé, nem úgy, mint az előttem megkereszteltetett gyerek, aki apró talpával megrúgta az atyát, szóval, ha azon a vasárnapon apám templom helyett inkább meccsre ment volna,, a Dorog-Esztergom örökrangadóra, akkor harmincöt évvel később talán soha nem találkozom Taksony atyával, aki jelen pillanatban legalább annyira részeg, mint én. Ez persze így, ebben a formában nem teljesen igaz, mert ugyan mindig együtt piálunk, és cseppre ugyanannyit vedelünk, de vele ellentétben én soha nem balhézom, csak veszettül röhögök, fejhangon, olykor ugatva és a fejemet rángatva, mint Tom Hulce az Amadeusban. Most is vinnyogok, hogy min azt nem tudom, szerintem Taksony atya arcán, amely legalább olyan ronda, mint a vén Salierit alakító Abraham F. Murray pofája a Forman filmben. Milyen érdekes, így beállva, totál részegen, két üveg tömény és hat sör után mindig eszembe jutnak a nevek. Józanul soha.
Tulajdonképpen sírnom kellene, mert fogalmam nincs mit csináljak Taksony atyával, ezzel a gorillajárású, talpig bőrbe öltözött 100 kilós óriással, a klérus fekete bárányával, a kocsmák nehézsúlyú pankrátorával. Mostanában egyetlen ivászatunk sem végződött békés és felszabadító hatású hányással, mert előtte mindig átrendezte a teret, székeket, asztalokat aprított fel és persze orrokat lapított össze.
Bűntudatom van, oly mély és nem múló, lelket mardosó bánatom, amin a sok gyónás sem segítene. Én tehetek mindenről.
Én, a megkeresztelt, mégis bigottan ateista, pénzt csókolgató, puncikat hajszoló, élvhajhász menedzser.
Pár évvel ezelőtt, kivételes és máig érthetetlen módon, két hónapig jártam egy kispesti bigével, aki mesterien főzött, az ágyban istentelen dolgokat művelt velem, leste minden kívánságomat, miközben ő csak egyet kért tőlem viszonzásul. Kísérjem el a vasárnapi misére, majd a délutáni egyházi könnyűzenei koncertre. A Te Deum avagy a Bíborszívek Bárányai koncertjére. A gyermekkorban rám locsolt szenteltvíz miatt engedékenynek bizonyultam.
Nem ájultam el a Bíborszívektől, az pedig egyenesen dühített, amikor a zárószámot felállva, közösen kellett elénekelni a zenekarral, A csajom odavolt értük és mindenáron dedikációt akart kérni az együttes friss cédéjére. A koncert után megvártuk hát őket a templom előtt. Végtelen szelídséggel, áldással kísérve minket aláírták a borítót, majd Taksony atya meghívott a plébánia melletti szállására. Ott teával és keksszel kínált, közben elpanaszolta, hogy mennyire kezdetleges gitárokon, dobokon, szintetizátorokon kénytelenek játszani. Eszembe jutott, a kormány éppen akkor írt ki többszáz milliós pályázatot egyházi zenekarok és előadók számára, új hangszerek vásárlására. Taksony atya szerényen annyit mondott, szegény az ország, máshol nagyobb szükség van a támogatásra, nem érdemlik meg ezt az adományt. Végül lyukat beszéltem a hasába. Mire éjfélkor búcsúzkodni kezdtünk, megígértettem vele, hogy minden rosszérzése ellenére pályázni fog.
Isteni csodaként, valóban horribilis pénzeket utaltak ki nekik, így Taksony atya is hozzájutott egy lakkfekete, dögös Gibsonhoz. Ezt követően lejártam a próbáikra és hamarosan eretnek gondolatom támadt. Sztár csinálok Taksonyból. Ellenkezett ugyan, de nálam erőszakosabb és rámenősebb menedzser nem lézeng a pályán. Bőrszerkóba öltöztettem Taksonyt és új zenészeket szerveztem mellé. Taksony atya, immár trash metált kezdett játszani. Kurva jól. Keményen, bátran, gátlástalanul. És hogy tud hörögni a szólók után!! Megkértem, növesszen vikingszakállt, mert úgy állatiasabban mutat a színpadon. Megtette. Vadítóan nézett ki, lehetetlen volt nem őt bámulni. Nem is értettem, egy ilyen gitáros fenomén, mint ő, miért és miként rejtőzött a papi revendába bújva. Egy idő múlva már ő is élvezte az újfajta hangzást, a keményebb stílust, kiváltképpen azt követően, hogy egy nyilvános próba szünetében, a férfivécében boldoggá tette őt egy huszonéves lányrajongója. Most három nője van, az egyiktől gyereke is született, Terézke.
Mondanom sem kell, Taksony atya hűtlen lett az anyaegyházához, és immár rockerként, Death Frank Jonathan néven járta a vidéki művházakat, fesztiválokat. Két nagylemez után úgy tűnt, végre megnyílik előttünk a világ, nemzetközi rocktalálkozókra is mehetünk, de beütött a krach, ezzel a nyavalyás járvánnyal. Fuck, és még egyszer fuck. Dühös vagyok.
Hónapok óta egyetlen bulink sincs. és már lóvénk se sok. Ami maradt azt piára költjük. Death Frank, azaz Taksony atya múlt héten bement a plébániára, de közölték vele, nincs bűnbocsánat, az egyház nem fogadja vissza. Ők is hallottak Taksony atya balhéiról, a körülötte lebzselő, szexre éhes nőkről, a bal kézről született gyerekéről. Mégis, hogy képzeli?
Egyetlen reményünk, a tegnapi hír: arra ösztönzik a szervezőket, vagyis arra adnak majd pénzt, hogy a járvány miatt elmaradozó külföldi sztárzenekarok helyett hazai előadók részvételével rendezzenek fesztiválokat. Na, talán majd most.
Taksony alig áll már a lábán, holtrészegen támolyog, képtelen mindezt felfogni., Alkoholtól szedáltan mégis képes újabb kört rendelni, én pedig vele iszom végkimerülésig, a teljes tompultságba. Mielőtt kimennénk a szokásos, kocsmázás utáni közös hányásra, röhögve annyit mondok neki, Isten útjai kifürkészhetetlenek.
