Az instant porból kevert török almateát nem szeretem, ám mégsem tudok ellenállni neki. Tíz euróért öt dobozzal is vehetsz, de ha ügyes vagy, egy-két eurót ebből is le tudsz alkudni.. Édes, itatja magát, azonnal szomjas leszel tőle és rögtön nyúlsz is a következő pohárért. De ha nem kérsz, akkor is rád tukmálják, gyere barát, igyál, és már be is kaptad a horgot. Az almatea a török bazárok vevőszerző csalija. Férfiak kínálják, tálcán, ingyen, sokat sejtető mosollyal kísérve. Minden mozdulat tudatos. Az üzlet az üzlet.
A török férfit amúgy már a járásáról megismerem. A fiatalabbat nem mindig, az ötveneseket és az annál idősebbeket szinte biztosan. A húszas, harmincas török férfi jól ápolt, lenyalt, fénylő fekete haja van, divatosan öltözik, önbizalma határtalan, és folyamatosan dugni akar. Legalábbis a legtöbbje ezt sugallja. Az idősödő török férfi (a többségről beszélek, nem a kivételekről) azonban leamortizálódott, öregesen, erdogáni módon mozog, és ha elindul feléd, úgy érzed magad, mintha éppen most akarna meggyanúsítani valamivel, loptál, tüntettél, politikai napilapot szerkesztettél, aminek automatikusan börtön a vége. Húsz év, minimum.
Őt nem tudtam hova tenni. Unott volt és közönyös, azt is mondhatom, kellemetlen ember benyomását keltette, de amikor tökéletes magyarsággal almateával kínált, felélénkültem. Kíváncsi lettem. Elfogadtam az újabb teát, pedig aznap már vagy harminc pohárral ittam, és állandóan vécék után kajtattam
Hűtőmágnesekkel csencselt. Saját boltja nem volt, a portékát az izmiri bazár előtt egy pokrócon kiterítve kínálta. A forróság ellenére sem izzadt, csak autisztikus monotonitással pakolgatta a mágneseket, majd egyenként mutogatta.
- Ha hármat visz, csak kettőt fizet - mondta, és már nyomta is a kezembe. Elég ócska kis mágnesek voltak, de láttam rajta, fontos neki ez az üzlet. Mintha a túlélése lenne a tét. Végül megadtam magam, és vettem hármat. Míg a pénztárcámban kotorásztam, kihasználtam az időt és próbáltam megtudni, hogy itt született-e Izmirben, és hol tanult meg ilyen jól magyarul. Legnagyobb meglepetésemre válasz helyett énekelni kezdett. Még fáj, fáj, fáj - dalolta, majd váltott, és jött a Ne gondold és a Sárika. Rákérdeztem. Igen. Ő az. Két éve ment el Magyarországról. Hogy miért lépett le arról nem akart beszélni, szűkszavúan csupán annyit közölt, jó itt neki ahol hűtőmágneseket árul, és a forró nyári hónapokban hűtött ásványvizet turistáknak.
A mágneseket apró zacskóba csomagolta. Megittam az almateáját majd búcsúzásképpen annyit kérdeztem, üzen-e valamit a volt rajongóinak. Semmit, mondta sértődötten, majd jó utat kívánt. A buszon ülve még láttam, amint a teáját kínálva újabb vevőket talált.
