KIPCSAK VÉR

Drága törzsem! Büszke vagyok rátok, mint ahogy arra is, hogy immár nyíltan vállalhatjuk törzsi hovatartozásunkat! Ezen a dicső napon azonban máris a segítségeteket szeretném kérni! Törzsünk egyik tagjának, aki az M7-en leesett a lováról, majd a saját mérgezett nyila belefúródott a lábába, azonnal vérátömlesztésre lenne szüksége. Természetesen csakis fajtiszta kipcsak vérrel végezhető mindez. Bízom benne, hogy a szükséges kipcsak vért sikerül ma estig begyűjtenünk! Köszönöm.

NE LÁSS, NE HALLJ, NE BESZÉLJ!

Örvendetes hír, hogy újabb rendkívül logikus szabályokkal, rendeletekkel, helyi törvényekkel könnyítik meg a Parlamentben dolgozó újságírók munkáját. Már korábban is ideális körülményeket teremtettek a számukra, de most még inkább odafigyelnek rájuk, nehogy a képviselők, államtitkárok, miniszterek megzavarják őket az alapvető tájékoztatási feladatuk végzése közben. Éppen ezért a nevezett tisztségviselőknek szigorúan tilos az újságírók közelébe menniük. A tudósítók munkája elé nem gördíthetnek akadályokat meggondolatlanul odavetett információkkal, interjúknak álcázott folyosón történő megállással és locsogással. Hogy ez még véletlenül se történhessen meg, ezért a médiamunkásokat a Parlament kazamatáin keresztül engedik be a szigorúan őrzött, politikusoktól megtisztított részlegekbe. Előtte elveszik tőlük a hang és képrögzítő eszközeiket, de még a jegyzetfüzeteket is. A fegyveres őrök, puha, 100 százalékos pamutból szőtt textíliával gondosan, ugyanakkor finom mozdulatokkal bekötik a tévés, rádiós, illetve írott sajtó munkatársainak a szemét, majd a belépés előtti pillanatokban füldugókkal ajándékozzák meg őket. A titoktartási szerződés aláírására a kilépéskor kerül sor. Ezek után nem mondhatunk mást, mint hogy ilyen helyen öröm dolgozni. Az igazi nyertes azonban maga a nyilvánosság, a mindenre nyitott és érdeklődő publikum.

BALLÁÉK

Nem néztem az órámat, így csak feltételezem, hogy egyetlen órát töltöttem az aluljáróban. Sokkal többnek tűnt. Végtelennek.

A Balla házaspár minden nap ott van, délelőtt tizenegytől este hétig. Árulják a Fedél nélkült, a Röhrig Géza verseskötetet és immár a Befalazott csőgörényt. Némán teszik ezt, mert ha megszólítanák a vevőket, az már koldulásnak számítana és azonnal elvihetné őket a rendőr.

Péter, kezében tartva az árut, hang nélkül áll a falnál. Az emberek kerülgetik, elmennek mellette, a többség rá sem néz, mintha ott sem lenne, nem létezne, felesége pedig a kerekesszékében ülve próbálja eladni az újságot. Szombat délután van, a többség a plázába siet, vagy a Nyugatiba, valamelyik vonathoz.

- Rossz lehet magának - mondja nekem Viki. - Borzasztó lehet egy szerzőnek ezt megélni, hogy az emberek ennyire közönyösek.

Szíven üt Viktória mély empátiája. Velem foglalkozik, miközben az igazi kérdés az, ők hogyan bírják ezt? Nem csupán egy órán keresztül, hanem évek óta, minden nap. Kosz, közöny, kegyetlen huzat, erőszak. Ebben élnek.

- Sokan nem is tudják milyen nehéz munka ez. De már megszoktuk.

Viki, a születése óta kerekesszékben él. Harminchét éves. Péter negyvenkettő. Egy mozgássérülteknek szervezett táborban ismerkedtek meg. Ennek immár kilenc éve. Azóta nem engedik el egymás kezét. Vikinek, a férjén kívül nincs senkije. Az édesanyja régen meghalt már. Péternek van ugyan egy testvére valahol vidéken, de elvesztették egymással a kapcsolatot.

A házaspárnak ez az egyetlen bevételi forrása. A Fedél nélkül. És a könyvek. Jelenleg egy külvárosi kempingben laknak. A faház bérlete napi 8500 forint. Ezt az összeget mindenképpen "ki kell termelniük". Létkérdés, különben mehetnek az utcára. Ma alig adtak el valamit. Az újságból is csak néhány példányt. Felajánlom, ha nem zavarja őket, akkor segítek vevőket találni. Először egy fiatal nő áll meg, nem is kell hosszan kapacitálni. Amikor megemlítem lehetőségként a dedikálást, a Fedél nélkül mellé vesz egy Csőgörényt is. Nem sokkal később egy apa jön a kisfiával. Először nem kér semmit, csak némi aprót szeretne adni, végül mégis vásárol. Arra kér, hogy Éva nevét írjam a könyvbe. Nekem akarja adni a pénzt, de határozottan jelzem, ez nem az enyém, hanem Viktóriáé és Péteré. Mások is megkérdezik, biztosan az árusoké a bevétel? Egészen biztosan.

Sietnem kellene, de eldöntöm, addig maradok Vikivel és Péterrel, amíg el nem adunk még egy könyvet. Húsz perc múlva ez is megtörténik. A valóban kedves vevő még azt is megengedi (minden reklámra szükség van) hogy közös fotó készüljön a párral. Hernek János, pár órával később, immár a vonaton utazva üzenetet küld, nem bánta meg a vásárlást.

A kempingben lévő faház bérleti díjával ma este biztosan nem lesz gond.

NINCS TOVÁBB

Az önkormányzat bunkerében a leghűségesebb munkavállalók az utolsó vacsorájukat fogyasztják. Gulyáslevest, hortobágyi palacsintát és somlói galuskát. Néhány üveg kézműves sör is előkerül a jegyző főzdéjéből. Énekelnek, Pléh Albert verseket szavalnak mély áhítattal.

A kerületi vezér páncélozott, szeparált irodájában is szívmelengetően bensőséges a hangulat. A polgármester, aki sok éven át azt hirdette, hogy ő a kerülettel kötött házasságot, ez a föld a mátkája, ezúttal a titkárnőjét veszi feleségül. Később két lövést hallani.

A vacsora végeztével a munkatársak ledarálják az iratokat, megsemmisítik a merevlemezeket, majd szétosztják a kapszulákat. Mindenki beveszi. Utolsó mondataikat a bekapcsolva felejtett lehallgatóberendezés rögzíti. Az új rendszerben nincs értelme élnünk, mondják. Sistergés. Csend.

BELLE ÉPOQUE

Igazi "belle époque" volt. Szép korszak. Legalábbis úgy éltem meg. Jártam a vidéket (Magyarországról jövök), beszélgettem emberekkel, s közben hódolhattam a másik szenvedélyemnek, jazzlemezeket és előadókat bemutató rovatot vezettem a rádióban. A Café Montmartre-ban Gyorgy Mezo-Gadia, majd Máté György volt a két szakértő. Amikor Mező Gyuri végleg elment az USA-ba, külsősként átvettem a helyét az Universalnál. Szabad kezet kaptam. Megálmodtam és elkezdtem szerkeszteni az ingyenes, Universal jazz című negyedévente megjelenő újságot. A rádióban ment tovább Café Montmartre sorozat is, amelyben leginkább arra törekedtünk, hogy a nálunk ismeretlen jazz előadók életútját, hatásukat, zenei örökségüket bemutassuk. Arra azonban nagyon ügyeltem, hogy az Universal "kapcsolat" miatt a saját Verve, Impulse, kiadványainkat még véletlenül se mutassuk be a a heti rovatban, mert az összeférhetetlen lenne. Ezt követően csakis más kiadók albumai és előadói kerülhettek az adásba. Végül a sorozat azért szűnt meg, mert a nyári hónapokban "lemezek" nélkül maradtunk, a sajátjainkat pedig, úgy éreztem, etikátlan lenne behozni a műsorba.
A kőfejtők, ingatlanos és offshore cégek világában ez a történet igazán nevetséges. Röhejes, ha őszinte akarok lenni.

NAGYON ROSSZ GYEREK VAGYOK

Tízéves lányom, vele egyidős barátnőjével csevegek.
- András, te olyan nyugodt ember vagy.
- Köszi.
- Mégis, miért voltál a múltkor olyan szigorú?
- Mert néha annak kell lenni.
- Velem nem lehet szigorúnak lenni. Én nagyon rossz gyerek vagyok.

TŰNJÖN EL INNEN!

Biztos vagyok benne, hogy egy felszabadult, férfiasan harsány nevetésektől, fuldokló röhögésektől hangos délutánon döntöttek az elnevezésről. Valaki felolvasta a mozaikszót, és az összesereglett nagy létszámú (három fős) agytröszt a kezével is elkezdte verni az asztalt örömében. Ez tökéletes - gondolták, de nem tudtak megszólalni, mert hosszú perceken keresztül vonítva, könnyezve kacagtak.

A NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere), ebben biztos vagyok már a megszületése pillanatában is ennyire kedélyes, barátságos, önfeledt jókedvet és boldogságot sugárzott, és a nevető hármaknak köszönhetően az üzenet, nevezetesen, (hogy itt mindenki együttműködik, jobban fogunk élni, gazdagodunk napról napra) az lesz, amit mi mondunk, mindenki másnak kuss, szóval a NER, mint üzenet, hamar kézzelfogható valósággá válva, szép lassan eljutott az addig csak reménytelenül, céltalanul és persze örömtelenül kóborló lelkekhez.

Nos, saját tapasztalatból tudom, valóban (barátságossá, emberarcúvá, élhetővé, derűssé) mássá vált az élet.

Tegnap például abban szerettem volna együttműködést kérni a rendőrnek látszó közterületestől, (érdekes, egyre többen néznek ki fegyveresnek) hogy az egyébként ingyenes parkolóban, amit valami nagyon fontos esemény miatt lezártak, engedjenek öt percre megállni, mert a kisfiamat várom. A válasz természetesen az volt, (jöjjön nyugodtan, van itt hely elég, örülünk, ha segíthetünk) itt nem lehet megállni, egy percre sem, mert rendezvény lesz a másik oldalon és politikusok jönnek.

Mivel a szűk utcában a forgalom miatt képtelenség megfordulni, ezért kénytelen voltam a közterületes engedélyével bekanyarodni a parkolóba, de csak azért, hogy a másik végén végül visszatérjek a főútra. Ezt tettem, de azért megkérdeztem még egy másik egyenruhást is, hogy kaphatok-e mégis öt percet, mire azt válaszolta, hogy egy harmincezer forintos számlát kaphatok, ha nem tűnök el azonnal. A lopós kocsi éppen akkor emelt fel egy ott parkoló autót.

Hát, valójában ilyen kedves, együtttműködő, az állampolgáraival baráti hangot használ ez a nemzeti izé. Kihajtottam az útra, végül nagy nehezen megtaláltam a gyereket is. Azóta pedig én is csak nevetek, hangosan, önfeledten, és csak reménykedem benne, hogy végül mégsem fotózott le és jelent fel a közteres.