A Zártosztály és a Szavazás a sírból címmel legutóbb megjelent rövid dialógusaimat sokan olvasták, sőt terjesztik is, ajánlják másoknak, nem lehet okom tehát panaszra, ám ettől függetlenül azt a tanácsot kaptam, sokkal sikeresebb lehetnék, ha nem abszurd, vagy éppen groteszk történeteket írnék, hanem reális, ugyanakkor kedves, megható és pozitív meséket, vagy párbeszédeket.
Rajtam nem múlik, így hát ezúttal egy kedves, megható, szívet melengető, optimizmust sugalló, és ami nagyon fontos, a mában játszódó pozitív történet következik. Hogy abszurd-e, azt már az olvasókra bízom. Rövid leszek és csak a szikár tényeket mondom el.
Fruzsina gimnáziumi tanárnő, német-történelem szakon végzett, éppen ott és akkor, mikor Jenő is megszerezte a diplomáját matematika-testnevelés szakon. Ismerték hát egymást, jóban voltak, egyetemi éveik alatt együtt buliztak. A pengeéles eszű, miniszoknyás, a körmeit mindig gondosan vérvörösre lakkozó Fruzsi vadítóan jó nő volt, Jenő pedig a heti négy-öt konditermi edzésnek köszönhetően sármos és szexi férfivá gyúrta magát, ám szokatlan módon, ez kettejük esetében nem jelentett semmit, hiszen sosem kívánták meg egymást, kapcsolatuk baráti szinten maradt.
Fruzsi a végzést követően állást kapott egy távoli nagyváros gimnáziumában, Jenő pedig az államigazgatásban találta meg a boldogulás útját és módját. Az ő döntése, anyagi értelemben mindenképpen kifizetődőbbnek bizonyult, hiszen Jenőt, mintha csak ismét a fényes szelek fújdogáltak volna, a rendszer felfedezte, kiemelte, kitanította arra ami manapság a legfontosabb, nélkülözhetetlen tudásanyag az érvényesüléshez.
Így lett Jenőből fontos ember, nagyon fontos, vállalati összeolvadások, eltüntetések menedzselője, a közvagyon magánvagyonná történő varázslója, az ő feladata lett az osztalékok megfelelő helyre való eljuttatása. Sosem hibázott. Elegáns öltönyökben járt, évente cserélte az autóját, a mobilját, a szeretőit, csak a felesége maradt a régi, de pusztán azért, mert kellett valaki aki vigyázz a kölykökre, továbbá eképpen megőrizhette makulátlan családos ember imázsát. , A baráti köre természetesen kicserélődött, de ez érthető is, hiszen csakis rendszerkompatibilis emberekkel lehet őszintén beszélgetni, így hát Fruzsit is kénytelen volt ejteni, különösképpen azért, mert a fiatal tanárnő időközben beleásta magát az érdekvédelmi és emberi jogi munkába is. Egyetlen esetben Fruzsi ugyan kérte volna Jenő támogatását, de az elfoglalt szakember a titkárnőjével letagadtattta magát, sosem ért rá, Fruzsi pedig okulva az esetből többé nem próbálkozott. Rájött, a barikád másik oldalára kerültek és ott harcolnak, sajnos egymás ellen.
Így telt el sok-sok év, talán nyolc, vagy éppen tizenkettő, amikor most március végén, alig egy héttel a választások előtt Fruzsi hatalmas csokor virágot és egy nagy doboz, nem éppen filléres svájci desszertet kapott a névnapjára. Igen, Jenő küldte, a pozícióhalmozó ember. Az ajándékhoz kézzel írt levelet is mellékelt, melyben minden jót kíván szeretett egykori egyetemi társnőjének, akit mindig a szívében őriz és reméli, hogy a jövőben sokszor fognak találkozni, beszélgetni, hiszen nincs annál fontosabb, mint hogy megőrizzük az értékes embereket és barátságokat.
Mivel Fruzsi az átlagosnál jóval magasabb IQ-val rendelkezik, így a hűtlenné vált egyetemi társ közeledéséből azonnal leszűrte a következtetést. Változnak az idők, nyilván Jenő is ezt érezheti, új korszak kezdődhet, a régi telefonkönyvek nem érnek majd semmit, az újat pedig érdemes idejekorán beszerezni. Fruzsina számára ez egészen csodálatos, felszabadító, mámorító felismerés és bizonyosság, így hát izgatottan várja, mikor nézhet ismét Jenő szemébe.
Kedves, pozitív, bátorító történetet ígértem, meg is írtam. Vagy ez inkább abszurd volt megint?
