HAVAS

Jó napot. Hello. Ez a Havas New Age podcast. Most találtam ki a címet, szerintem egészen kitűnő. Nehezen vettem rá magam, hogy megint itt legyek a műsoromban, baromira nem akartam felhúzni magam, Havasné is mondta, fogjam már be és csak élvezzem a vidéket, de én sosem élvezem az ilyen szarságokat, csak ülni a kertben és figyelni a legyeket, de ha már megígértem, akkor nem csinálok segget a számból, meg már elegem is volt csak úgy pofázni a semmibe, meg itt van ez a seb a fejemen, tudják, bezuhantam a bokorba, fel sem fogtam akkor, hogy hol vagyok, szar nap volt az is, de túléltem, Bolgárnak részletesen elmondtam, szóval már akkor azon spekuláltam, hogy azok után, hogy minden díjat megkaptam, írtam ezer könyvet, megcsináltam Forróval az évszázad műsorát, tudják a bányaomlásost, kurvára tudott vágni a pasas, én meg kérdezni,  de ez nem érdekes, nyomomba nem érhet a szakma, de tényleg nem, a Fridi is nulla hozzám képest, felejtős fazon, Frei dettó, mi érdekelhet még, bevallom semmi, de azért a bukás utáni első interjú, az már valami, szóltam is az asszisztensemnek, na, hogy is hívják, mindegy, neki szóltam, hogy szóljon nekik, ha buknak, jöjjenek be hozzám, kérdezném őket, kurva jó lenne ha végre beszélnének, főleg azok után amit műveltek, a bajuszos is jöhet, nekem mindegy melyik, hát most itt vagyok, és akkor vágjunk bele, de a rendező, az ő nevét is elfelejtettem, Feri, ugye, Feri, nem, Laci, szóval a Laci azt mondja, nincs itt senki, nem is vártam tőlük mást, viszont nem én lennék a Havas ha ezek után némán ülnék, úgy hogy bele is vágok az interjúba, de az első kérdés előtt azt azért még elmondanám, hogy megint feltúrták a Szentendrei utat, jól el is küldtem a fészkesbe a Karácsonyt, órákig araszoltam, közben majdnem bevizeltem, a kocsiban felforrt a hűtővíz, aztán leégett a motor, végül kénytelen voltam taxival jönni, de jól összebalhéztam a taxissal, mert le akart húzni, mondtam neki, hogy ne vicceljen már, garázsmester voltam egykor, meg jogi doktorátusom is van, tudom merre hány méter, szóval ne merjen átverni, végül elhozott, hát itt vagyok, és elkészítem az évszázad interjúját, tudok én várni, rájuk különösen, tizenhat év nekem semmiség, ezért amíg beesnek ezek, elmesélném, hogy a héten összefutottam.....

BIRKATÜRELEM

Van bennem valami keleties. Egyszerre tűnök arabnak, zsidónak, azerinak, amikor pedig szakállt növesztettem, csecsennek hittek. Forró helyzet volt, nem értették miért nem veszem meg azonnal a vállról indítható páncéltörőt, ilyen jó áron sehol nem kapok, amúgy pedig valamivel csak harcolni kell az oroszok ellen. Mutattak felújított harckocsikat is, végül két olcsó Tokarev TT3-as pisztolyt vittem el lőszerrel együtt, pusztán azért, hogy ne tűnjek oroszbarát kollabránsnak, és nehogy tévedésből elvágják a torkomat. Nem vagyok beszari alak, nem ijedek meg a saját árnyékomtól, másétól sem, verekedtem már jópárszor, de nyilván könnyebb, rizikómentesebb lennem az életem, ha nem néznének folyamatosan izraelinek, kaukázusinak, vagy valami iszlám államból jött kétes alaknak. A nőknek persze bejön a nagy görbe orrom, a vastag szám, a barna bőröm, az opálos fekete szemem, évekig testépítettem, érzem a szaporábbá váló légzésükön, hogy nehezen türtőztetik magukat és legszívesebben azonnal magukra húznának, de láttam én már nem egy lefejezett Casanovát a Kaukázusban, megkövezett nőt Iránban és Szíriában. Ha nem figyel oda az ember, (élet)veszélyes viszonyokba lavírozza magát, és máris kész a baj.

Nem szeretem a bonyodalmakat, mégis az utóbbi három kapcsolatom kaukázusi volt. Az első, Balzhan, egy csodaszép tündér, filigrán, tornászlányos alakkal, vakító fehét fogakkal. A csókja mézédes volt, mintha csak ezzel is meg akarta volna erősíteni nevének jelentését. Igen, Balzhan, mézízű lány volt. Őt tragikus módon vesztettem el. Tolmácsként dolgozott, és egy medvevadászaton valamelyik elvtárs eltévedt golyója megölte. Bár lehet, hogy féltékenységből elkövetett vérbosszú áldozata lett.

Sok évig gyászoltam, képtelen voltam kiheverni a veszteséget, gondolni sem tudtam új kapcsolatra, míg nem megismertem a Kaukázus varázslatos virágát, Gulnazt. Gyönyörű nő volt, heves és akaratos. Bevallom, nem bírtam a tempóját. Minden nap, többször is akart. Hiába éltem át folyamatosan a gyönyört, mégis úgy éreztem, ki kell lépnem ennek az öntörvényű szeretőnek a szorításából különben nem élem meg a harmincadik születésnapomat. Hagytam, hogy a vágy ismét magával ragadja Gulnazt, majd a szokásos sokadik szerelmi vihar lecsendesedése után kibújtam az öle szorításából, és csendben eltűntem az életéből. Nem hittem volna, hogy ezek után valaha visszatérek még a Kaukázusba.

Samirral, a huszonéves légiutaskísérővel a Moszkva-Leningrád járaton ismerkedtem meg, egy TU-154-es fedélzetén. Szerelem volt ez első látásra. Leszállás után elkértem a telefonszámát, a többit pedig nyilván kitalálják. Nem gondolkodtam, azonnal fejest ugrottam a házasságba.

Samir és családja a Groznij-Mahacskala-Vladikavkaz háromszögben megbúvó, ismeretlen kaukázusi miniállamban élt, Ingusföld szomszédságában. A mindössze kétezerhétszáz fős oszág, Vithjanovsk valójában nem is létezik, egyetlen állam sem vesz róla tudomást. Ami persze nem is csoda, de ezt akkor még nem tudtam. A szerelem elbódított, a hormonjaim tomboltak a Kaukázus csodálatos, vadregényes hegyvonulatai közt. Samir, a gondoskodás és szerelem istennője, az én angyali feleségem azonban hamar megtanított arra, ha itt akarunk élni, itt szeretnénk utódokat nevelni, meg kell tanulnom a helyi törvényeket, szokásokat.

Az első és legfontosabb, a fejedelem iránti lojalitás kimutatása. E nélkül lehetetlen Vithjanovskban érvényesülni, munkát kapni. Aki nem rajong az uralkodóért és családjáért, a kiterjedt baráti köréért, valójában nem is létezik. Egy héttel azt követően, hogy Vithjanovsk fővárosába, Feltchutjev-be költöztem, Samir elvitt a Nemzeti Tetováló Akadémiára, ahol gyakorlott mozdulatokkal pár óra alatt a hátamra tetoválták az ország elsőszámú vezetőjének az arcképét, a karomra pedig a nevét: Vithja Shakarov Rahman Umar Abu. A helyiek Ramazan Mansour-ként is említik, de természetesen akkor is mély tisztelettel a hangjukban. A Vithjanovsk Nemzeti Tévé és Rádió műsorközlői kizárólag Prófétaként említik. Ezt a dicső nevet azzal érdemelte ki, hogy tíz évvel ezelőtt megjósolta, az országot elkerüli a modern világ pestise a Covid19, és igaza lett, mert a lakosságot végül az ebola kaukázusi változata tizedelte meg. Vithja Shakarov Rahman Umar Abu, a megkérdőjelezhetetlen, bölcs vezető, semmit sem bíz a véletlenre. Mindenen és mindenkin rajta tartja a szemét. Nélküle, a jóváhagyása nélkül semmi sem történhet Vithjanovskban. Ez persze maguknak, ízig-vérig európai polgároknak elképzelhetetlen. Nálunk természetes, és senkit sem háborít fel. Miért is kellene? Umar Abu, hiába titkolja, rettentően gazdag, de mi örülünk, hogy Vithjanovks aranybányáit okosan aknázza ki, a pénzt pedig tehetséges rokonai fialtatják a világban. Legyen áldott az ő egész nemzetsége!! Ha ezt mondom, és jó hangosan, hogy mások is hallják, akkor nem eshet bántódásom. Mi másért is mondanám? Hamar alkalmazkodtam, bár nehezemre esett folymatosan alakoskodni. A szerelmemért azonban mindenre kész voltam, vagyok, leszek.

Még meg sem száradt a bőröm alá fecskendezett festék, mikor Samir máris azt javasolta, adjam Umar Abunak ajándékba családunk összes kecskéjét. Mert itt ezt így szokás. Hallgattam rá. Az uralkodó örült a kecskéknek, és megkérdezte, hogy hívnak. Szerencsére addigra már felvettem az új, honosított nevemet, így büszkén mutatkoztam be neki: Rashid Abdul Mustafa. Szép név, dünnyögte Umar Abu, majd érdeklődött, hogy hívják a gyerekeimet. Umar, Abu, Rahman és Ramazan, válaszoltam, és ezzel elnyertem a szimpátiáját. Legalábbis akkor még azt hittem.

Elkövettem ugyanis egy hibát, amely nagy veszélybe sodorta a családomat. Egyszer, de tényleg csak egyetlen egy alkalommal vétettem. Nyilván rémes napom volt, hasogatott a fejem, és kint a legelőn, azt találtam mondani Samirnak, hogy itt valami nagyon nem kerek. Miként lehet az, hogy itt dolgozom hajnaltól napestig, matematika-fizika tanári diplomával birkákat legeltetek, nem sokra, szinte semmire nem vittem, Umar Abu családja és haverjai pedig Dubajban nyaralnak. Hogy lehet ez? És te, Samir, aki egykoron stewardess voltál, kórusban énekeltél, kiválóan játszol hárfán, szóval a zenei végzettséged ellenére biztonsági őr vagy a nemzeti rádióban. Hol az igazság, Samir?

Később tudtam csak meg, hogy Vithjanovks is megvette a Nyírfajd elnevezésű kémprogramot, így semmi sem maradhatott titokban. Egyetlen szó sem. Pillanatok közellenség lettem, veszélyes, népidegen migránsfajzat. Menekülnöm kellett. Samir nem tudott velem jönni, de bízom benne, hamarosan ő és a gyerekek is kijutnak majd a lezárt országból, és ismét egy család lehetünk. Itt vagyok már a szerb-magyar határon. Beadtam a vízumkérelmet, remélem visszaengednek. A magyarok bölcsek. Nagyon bölcsek. Közeleg a tél, de nem félek. Birkatürelmem van.

KARBANTARTÁS

Van ideje? Mert ha nincs, bele sem kezdek. Ha fészkelődik vagy az óráját nézi, akkor tényleg hagyjuk. Sok dolgom van, döntse el, biztosan akarja-e hallani? Annyi trógerrel akadtam már össze, hogy regényt írhatnék belőlük. Volt már tetovált, nagy pofájú asztalosom, kioktatott, minden rendben lesz, papi, nem kell idegelnie magát, aztán összedőlt a szekrény amit épített. Amúgy jó kiállású sváb gyerek volt, szőkés haj, Göring-szerű arc, elképesztő, de nekem mégis imponáló arrogáns magabiztosság. Még jó, hogy éppen nem voltam a szobában amikor összeroskadt a polcrendszer, mert lehet, hogy ott halok meg a romok alatt. Kirúgtam, ez nem kérdés.

Utána jött az alázatoskodó, simlis szobafestő, a Gyula, az meg napokra eltűnt. Hol az anyja lett beteg, állítólag őt költöztette, festette a szobáját, hol a neje szalonját újította fel, aztán máshova kellett mennie dolgozni, de ezt mindig csak akkor tudtam meg, amikor délután kettőkor sem jelent meg nálunk. Hetekig állt a munka, és csak vártam Gyulát. A pénzt persze előre kérte. Hócipőm, na, ezt ki sem mondom, hogy hócipő, maradjunk annyiban, tele volt már vele a csizmám is, elegem lett belőle is.

Az utolsó esetem a sértődékeny, de rendkívül öntudatos, gyenge idegzetű víz-és gázszerelő, aki jött, kitisztította az addig hibátlanul működő cirkót, majd egy nappal később kihűlt a lakás. Hívom a jó embert, leállt a kazán, mit csináljak. Magyarázott valamit, hogy mit állítsak, ott alul van az a fekete gomb, na, azt csavarjam el, utána nyissam meg a sárga vezetéket, emeljem a nyomást, de nem sikerült semmi. Három nap múlva tud csak jönni, mondta. Én meg fagyjak meg közben. Jó, rendes magyar ember vagyok, értek a szóból, kivártam. Hívom a szakit, mondta, hogy majd jön valamikor a nap folyamán, nem tudja még mikor, de előre szól, hogy a kiszállási díjat ismét ki kell fizetnem. Mondom neki, nem fizetem, mert ennyi garanciát igazán kell vállalnia a melója után. Nem tetszett neki, lecsapta a telefont. Később küldött egy SMS-t, hogy mégis jön. Kedvesen írtam neki, hogy kávéval várom. Nem válaszolt. Aztán beállított, de láttam rajta, legszívesebben megölne, nyilván a kiszállási díj miatt, egy szót nem beszélt, majd tízpercnyi munka után beindult a kazán. Fogja a cuccát, viszlát, megy is el. Fél perc múlva üzenetet küld, hogy szerinte nem egymást keressük, töröljem a számát, és felejtsem el egy életre.

Ezek után csodálkozik, hogy dacára annak, nincs semmim, mégis a vejemet kértem meg, vegye kézbe a dolgokat és legyen ő a karbantartó?

FELKAVARODIK A GYOMROM

Ügydöntő népszavazás előtti békés, fáklyás tüntetésre gyűltek össze a helyiek, mert nem akarnak spanyolok lenni. Még véletlenül sem szeretnének gyors beszédű, fiesztázó, sziesztázó, sangriát szopogató, paellát zabáló, bikaviadalon örjőngő, Reál Madrid vagy Barca imádó,, kézzel-lábbal mutogató életigenlőkké válni. Büszkék a magyarságukra, nemzeti hovatartozásukra, világraszóló eredményeikre.

- Honnan jött?

- HVG.

- Akkor menjen is vissza oda. A gazdijaihoz.

- Én csak kérdezni szeretném önöket.

- Maga nagyon buta, de tényleg, orvos sem segíthet magán. Ne mondjam kétszer, húzzon már a faszba.

- Miért jöttek ide?

- Takarítsa el valaki innen ezt az ostoba nőszemélyt, mert még egy szó és lerúgom a fejét.

A szelíd és barátságos városlakók, akik törvénytisztelő állampolgárokként korábban aláírásokat gyűjtöttek, azért vonultak utcára, hogy ne jussanak a spanyolországi Madrid és Barcelona sorsára.

- Most mondja meg, de nagyon őszintén, normálisak ezek? Vagyis azok.

- Kik?

- Kik? Hát mégis, kik? Maga tényleg nagyon hülye.

- Úgy véli, a madridiak és a barcelonaiak nem normálisak?

- Úgy vélem. Pont úgy.

- Miért gondolja ezt?

- Miért? Miért? Mert jó nekünk az ami van.

Mai hír, hogy a spanyol kormány szeretné fejleszteni a vasúthálózatát. Ennek egyik eredményeként a vonatok eddigi háromszáz kilométer/órás sebességét háromszázötvenre növelnék. Így a Madrid-Barcelona közti távolságot kevesebb, mint két óra alatt lehetne megtenni.

- És erre mi szükség van?

- Hamarabb lehet eljutni egyik nagyvárosból a másikba.

- Van ennek értelme?

- Maga szerint nincs?

- Má mér lenne? Mindegyik város ugyanolyan nálunk.

- De önnek például nem lenne jó gyorsabban eljutni Debrecenből Nyíregyházára?

- Nem megyek én sehova. Kell a francnak egy ilyen vonat.

- De másnak nyilván jó lenne.

- Engem mások nem érdekelnek.

- És ha az unokáját látogatná meg? Pillanatok alatt ott lehetne, ha nálunk is háromszázzal mehetnének a vonatok.

- Még csak az kéne!

- Mi a baja a gyors vonatokkal?

- Ne akarja, hogy megmutassam. Én már egy kis rázkódástól is hányok. Felkavarodik a gyomrom és jön ki belőlem minden.

- De egy ilyen modern vonat nem rázkódik. Szinte repül.

- Jó, jó, de ha kinéznék az ablakon, elszédülnék és máris kaphatnám elő a zacskót.

- Akkor mit szeretne?

- Azt ami most van.

- Egyes vasúti vonalakon biztonsági okok miatt csak hatvan kilométer per órás sebességgel mehetnek a vonatok. De van ahol harminccal.

- És? Szép, nyugisan megyünk és odaérünk.

- Ön is aláírta a petíciót, azt követelve, hogy ne fejlesszék a hazai vasutat?

- Kislány! Hogy adhattak a maga kezébe mikrofont, ha csak ilyenek tud kérdezni? Persze, hogy aláírtam.

A békésnek indult fáklyás felvonulás résztvevői végül a kisváros vasútállomására mentek, ahol átállították a váltót, majd felszedték a talpfákat. Az ügydöntő népszavazás eredménye nem lehet kétséges.

MEGTALÁLLAK

MEGTALÁLLAK

Büszkén jelenthetem ki, a magyarok a világ legjátékosabb emberei. Ez nem kis részben geopolitikai és éghajlati viszonyaink következménye, de ezeréves történelmünk is amely mindig könnyed és szórakoztató játék volt, felerősítette bennünk a játék iránti elementáris vágyat és szenvedélyt, felszínre hozta a bennünk rejlő homo ludens-t, vagyis a játékos embert. Emlékezzünk például az ötvenes évek legendás magyar játékára a gombfocira! Azokra a nagy és izgalmas csatákra! Még ötvenhat novemberében is képesek voltunk világbajnoki döntőt játszani a belövéses nagyszobában! Meg sem hallottuk a lánctalpak dübörgését, nem érzékeltük a megremegő padlót, mert az volt a legfontosabb, hogy a Puskás gomb belője a győztes gólt! Nem is lőtte, bebombázta! Nyertünk! Mert mi mindig nyerünk.

Számháborúban is fenomenálisan jók vagyunk, senki sem tud úgy leolvasni és üvöltve számokat ismertetni, mint mi. De ami vitathatatlanul csakis a miénk az a Rubik kocka, tényleg ámulatba ejtettük a világot! Sőt! Őrületbe kergettük! Milliárdnyi ember tekergette boldogan a kockát Európán keresztül Amerikáig, Indián át Ausztráliáig.

Sajnos a Pokemon-t, azt a kicsinyke digitális figurát és a társait, akiket meg kellett keresni, nem mi találtuk fel, de a magyar játékos szellem ismét erőre kapott és megalkotta a magyar Pokemon-t. Itt is a hajtóvadászat a lényeg, az élőhely megtalálása, azzal a különbséggel, hogy ezúttal embereket keresnek, talán pontokat is lehet ezzel gyűjteni, nem ismerem a játékszabályokat. Annyit tudok, ezúttal a címeket nem GPS és okostelefon segítségével lehet és kell becserkészni, hanem a kiválasztott játékosok egy illegálisan megszerzett lista alapján indulnak el.

Mivel ez egy új játék, bizonyos részletek még kiforratlannak tűnnek. Nem tisztázott a miért, mint ahogy az sem, mit csinál a keresésben résztvevő aktivista (játékos) a megadott címen? Csak sétál és közben az interneten élő adásban elmondja, hogy sétál? Kit érdekel ez? Vagy netán hasznos tevékenységet is végez ott ahol éppen gyalogol, például kutya ürüléket szed fel? Az sem kizárt persze, ha sok pontot szerez a küldetés teljesítésével, akkor megkaphatja a megtalált személy lakását? És mi történik akkor, ha a megadott címen élő személy a lépcsőházban, éppen a saját ajtaja előtt botlik bele az őt kereső alakba? Örülnek egymásnak? Nem örülnek? Behívja teázni? Vagy inkább összeverekednek? Mit mondanak a jogszabályok? Törvényes ez a tevékenység? Sok, nagyon sok kérdés.

A homo ludens-i magyar virtust és olykor fékeveszett játékos hevületet ismerve, veszélyes időtöltésnek gondolom. Mert mi lesz, ha majd mindenki a másikat, egy neki nem rokonszenves arcot fog megkeresni? De ne legyen igazam. A biztonság kedvéért azt javaslom, vegyük elő a régi gombokat és pöckölgessük inkább azokat.

  

  

HIDEG FEJJEL

- Van még esélye?

- Hogy a fenébe ne lenne!

- De komoly tiszthátránya van.

- Ez nem jelent semmit.

- Szerintem szarrá verik.

- A Pistát? Kizárt. Ötven éve járok ide, de még sosem kapott ki. Na, jó, egyszer, de akkor szakadt az eső.

A végjáték közeledtével a feszültség szinte elviselhetetlenné válik a medencében. A két sakkozó, Panka Béla és Hontházi István között a fagyos idő ellenére is izzik a levegő. Fél évszázada itt játszanak minden kedden és pénteken, a medence szélére épített beton sakkasztalon. A szokás nagy úr, ezúttal is fecskében vannak, fejükön pedig a kötelező úszósapka. Lépéseiket alaposan megfontolják, és csak hosszas töprengés után nyúlnak a bábuk után. A körülöttük álldogáló törzsszurkolók is egyre izgatottabbak. Ők nagykabátot viselnek. Egyik lábukról állnak a másikra, kezüket pedig folyamatosan egymáshoz dörzsölik. A hideg így is csontig hatol, ezt a legnehezebb elviselni. Korábban nem volt gond, a meleg termálvíz óvta őket, melegítette a testüket, derékfájásra is jó volt, egész nap a vízben lehettek. Bezzeg most! Az első év még elviselhető volt valahogy, akkor még derékig ért a víz, de most már teljesen száraz a medence. De ezzel sincs gond, meg lehet szokni ezt is mint mindent, máshol kell a termálvíz. El is szívták az utolsó cseppig, de nagy szerencse, áldja meg az isten azokat a jó embereket hogy a Széchenyibe így is beengedik féláras jeggyel Bélát és Pistát játszani. Nincs felemelőbb érzés egy kidolgozott sakk mattnál.