Romba dőlhet-e kártyavárként egy fényes karrier, ennek következtében tönkremehet-e egy négytagú család élete? - ezen gondolkodott István, miközben a napindító kávéját kavargatta. Átlagosan napi tíz-tizenkét, néha azonban tizennyolc feketét iszik. Kapszulásat. Bent a központban, az indiai piacért felelős területi igazgató asszisztense szervírozza neki. Otthon maga csinálja. Tejjel, négy cukorra. Húzós napokon öttel. A vércukorszintje miatt. Ismeri magát, gyakorló hipochonderként minden emelkedést, süllyedést azonnal megérez, ha lemegy, akkor bealszik, ha felmegy dührohamot kap, de szerencsére ezt már tudja kezelni, köszönhetően a "Két hétvége az indulatkezelésről" fizetős programnak. Korábban egyértelműen a cukor nyugtatta meg az idegeit, úgy dobálta a csészébe a fehér kockákat, vészhelyzet esetén egyenesen a szájába, mintha tabletták lennének, de a napi húsz dekányi tömény szénhidrát bomba agresszívan táplálja a testét. Valamit valamiért. Ma reggel, a nagyvécé után 143 kilót mért a mérlegen, de estére megint 146 lesz. Mert fal. Tízkor ér haza, kinyitja a hűtőt, és lerabolja a négy felső polcot. Utána kóla, kávé, aztán jönnek az alsó polcok. Csoda, hogy még él.
Közel húsz éve dolgozik a cégnél. Korai kivándorlóként, és nem mellesleg ígéretes ifjúként, irigylésre méltó kisportolt alakkal, hetven kiló volt még akkor, makulátlan diplomákkal és ajánlólevelekkel a hátizsákjában érkezett a nagyhírű svájci vállalathoz. Ritka az ilyen látványos kezdés, de még szokatlanabb az ennyire sikeres folytatás. . Övé lett a teljes távol-keleti piac. Az amerikai is. Ipari üvegbeton. Mindent tud a szakmáról. Topmenedzser, hamarosan pedig alelnök lesz. Reméli leaglábbis, de még nem biztos. Semmi sem az. Talán. Mert mi van, ha?
A kínaiak nagyon nyomulnak, nehéz megőrizni velük szemben az előnyt. Ha elhúznak, elúszhat az alelnökség. Azzal pedig hiába érvelne, hogy rajta kívül senki más nem tudna ilyen üzleteket hozni, de ez már nem jelent biankót az előrejutáshoz. Van azonban más is. Ez a kínai térhódításnál is jóval frusztrálóbb és fenyegetőbb veszélyforrás. Egy nő akarja a vesztét.
Az első e-mail-t fél évvel ezelőtt kapta. A Dubaj-Oman-Katar háromszögért felelős igazgató titkárnőjétől, Barbarától. Többször is elolvasta a svájci születésű, elvált asszony levelét, de képtelen volt azt értelmezni. Hogy ő? Ilyet? És miért? Vagy egyszerűen csak ennyire gyűlöli őt? Mert bevándorló? Vagy mert sikeres?
"Stephan! Szeretném megkérni arra, hogy a kávéscsészéket ne fordítsa meg a mosogatógépben. A felfelé fordított csészék rongálják a gépet. Köszönöm. Barbara Schwein."
István válaszolt.
"Kedves Barbara! Nem nyúltam a gépbe. Stephan."
Három órával később újabb üzenet érkezett.
"Stephan! Többször kértem, ne fordítsa meg a csészéket. Ma is fordítva voltak. Ezt jelezni fogom a főnökség felé. Barbara Schwein."
István, a szokottnál is ingerültebbé vált, hiába dolgozott benne az addigra már elfogyasztott hat kapszulás presszókávé, összesen huszonnégy kocka cukorral. A személyi asszisztensnő asztala felé indult, de végül visszafordult és inkább levelet írt.
"Barbara! Szépen megkérem, hagyjon békén a kávéscsészékkel. Sosem nyúltam a mosogatógépbe, és soha nem fordítottam meg benne semmit. Köszönöm. Stephan"
"Stephan! Tudom, hogy maga fordítja meg a csészéket. Már jeleztem a vezetőség, a szakszervezet és az üzemi tanács felé. Barbara Schwein."
A délutáni vezérigazgatói meetingen, bár a kínai piacszerzés lett volna a téma, mégsem erről tárgyaltak, hanem a csészékről. A nagyfőnök megkérte a jelenlévőket, neveket nem mondott, de végig Istvánra nézett, ne nyúljanak a mosogatógépbe, azt mindig rendeltetésszerűen használják. Ha netán elfeledkeznének erről, olvassák el a gép fölé kifüggesztett műszaki leírást és használati utasítást.
István, okkal persze, egyre dühösebb lett. Kinek jut eszébe ilyen baromság, hogy ő csészéket fordít meg, csak azért, hogy kárt okozzon a mosogatógépben, ezzel pedig áttételesen megrövidítse a céget. Hogy mindezt nyomatékosítsa, újabb levelet írt Barbarának, a másolatot pedig a vezérnek is elküldte.
"Kedves Barbara! Sokadjára írom le, nem én nyúlok a gépbe. Nincs se időm, se késztetésem ehhez. Ha pedig a jövőben továbbra is engem gyanúsít, kérem legyen diszkrét, ne az egész céggel tudassa ezt, csakis velem. Köszönöm. Stephan."
Hiába minden, immár a cég hongkongi, bostoni, ankarai, prágai, katari irodáiban is arról beszéltek, hogy Stephan, a bevándorló topmenedzser azzal szórakozik, hogy megfordítja a kávéscsészéket a mosogatógépben.
István rettegve gondolt a jövőre. Ha kirúgják, mindent elveszít, a gyerekeit ki kell vennie az elitgimnáziumból, mert nem tud tandíjat fizetni, a medencés, nyolc hálószobás ház törlesztőrészletét sem, mehet az utcára, vagy vissza Magyarországra. Végkielégítést arra hivatkozva nem kap majd, hogy kárt tett a mosogatógépben, a porcelán csészék folyamatos megfordításával bosszúságot okozott a munkatársainak, egyenesen félelmet keltett bennük, továbbá rossz színben tüntette fel a céget. A gyanús csészefordítások híre ugyanis kiszivárgott és a legnagyobb példányszámban megjelenő svájci bulvárlap is ezzel foglalkozott, sőt a zürichi rádió élő adásában megnevezték őt, mint elsőszámú gyanúsítottat. István úgy érezte, percek múlva elveszít mindent, nincs értelme többé az életének. Idegességében öt kockacukrot vett a szájába, majd ivott egy hetedik feketét.
Az elnök-vezérigazgató, két teljes hétig várt. Rettenetes napok. Precíz svájciként körültekintően tájékozódott, magánnyomozó segítségét kérte, végül szembesítésre hívta Barbarát és Stephant. A bonyolult és hosszúra nyúlt tárgyalás végén döntést hozott István ügyében.
Elvitette a mosogatógépet.
