A katonai terepruhában az a jó, hogy örök darab, nem megy össze a mosásban, persze nem is szabad persilezni, meg szilanozni, gépbe tenni szigorúan tilos, mert mosatlanul lesz csak igazán patinája, szóval egyszer kell megvenni, de utána egy életen át szolgál. Feltéve, ha közben nem zabál és hízik, rosszabb esetben, döglik meg az ember valami szarság miatt.
Az elmúlt év maga volt a rettenet. Hullottak az emberek a világban, Covid, igaz, ezt már felejtik a népek, gazdasági válság, háborúk, őrült diktátorok szabadlábon, nyilván a következő 365 naptól sem várhat jobbat egy műkedvelő katonaember, de talán éppen ezért, ahol tud tegyen rendet, biztosítsa a nyugodt, kiszámítható kereteket, ne engedje lazulni a fegyelmet, tanítsa móresre azokat a puhány, engedékeny kutya- és macskatartókat, akik mindig december 31-én kezdenek rinyálni. Hogy így, meg úgy. A nagy szart. Ha nem tetszik, el lehet húzni innen.
Demeter "Zsukov" Péter, civilben víz-és gázszerelő, éjfél előtt öltötte magára mosatlan terepruháját. Már napokkal korábban gondosan felszerelte magát lőszerrel, másfél havi fizut tolt bele a robbanó rudakba, majd kiállt az erkélyre és könyörtelenül megszórta a környéket. A szőnyegbombázás órákon keresztül tartott. Érdekes, ezúttal olyan cuccot is használt, melynek hangja egyszerre idézte a megbízható német precizitással működő, fenségesen szép, népirtó Stukák zuhanórepülésekor kibocsátott hangját, valamint az iráni-orosz drónokról kilőtt rakéták pusztító moraját. A legtöbb robbanás azt az illúziót keltette, mintha egyenesen a rettegett "Sátán" csapódott volna a tömbház tetőszerkezetébe, majd a falak remegni kezdtek.
Mikor "Zsukov" Péter az utolsó petárdát elővette katonai gyakorlója zsebéből, elégedetten tekintett a távolba. Tökéletes hadművelet volt megint, amit ezúttal is ő irányíthatott. Szerencsére a következő szilveszter nincs már olyan messze, gondolta magában, majd a gyújtózsinórhoz érintette az égő gyufafejet.
