KILENC ÉV, HÉT HÓNAP, HUSZONKÉT NAP

Kilenc év, hét hónap és huszonkét nap telt el a koronavírus járvánnyal vívott utolsó nagy csata óta. A COVID 19-et akkor tették hidegre a tudósok és a nemzeti kormányok generálisai. Egy utolsó nagy rohammal legyőzték, majd bepakolták a biztonságos mélyhűtőbe. A gyilkos vírus móresre tanítása óta pedig az életünk ismét oly mámorosan könnyed és felszabadító, mint egykoron volt az ókori Róma félhomályos, buja szegleteiben, ahol nem léteztek tabuk, a test test hátán, vagy inkább a test a testben jelentette a napi hajtóerőt, meg persze az édes bor, amit víz helyett fogyasztottak a szerelemittas, erősen verejtékező, párolgó bőrű meztelen nők és férfiak.

Ismétlem, nekünk sincs okunk panaszra, csodálatos, nyitott, barátságos, kiszámíthatóan biztonságos életünk van, igazi dolce vita. Ám ahelyett, hogy ezt mindenki önfeledten élvezné, itt járkálnak közöttünk olyan visszataszító alakok, akik pestis korabeli vészmadárként emlékeztetnek a múltra, és naponta hozzák ránk a frászt azokkal az undorító szájmaszkjaikkal.

Tihamér, a földszinti lakó is ilyen. Őszintén szólva nem is emlékszem az arcára, fogalmam sincs hogy néz ki, mert hát kilenc év, hét hónap és huszonkét nap nagy idő. A házban lakókra nem jellemző az előítéletesség, sőt kifejezetten toleránsak, elviselik a cigányokat, zsidókat, négereket, melegeket, persze jobb ha azért máshol vesznek ingatlant maguknak, szóval az itt élők szerint visszataszító lehet a Tihamér, letaglózóan bűnronda, és éppen azért visel még mindig maszkot, hogy leplezze a természet kegyetlen művét. Nyilván szar érzés ocsmány arccal élni, de nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint én. Jól nézek ki, nem ez a kérdés, inkább csak az, hogy ilyen férfiasan tökéletes fizimiskával mégis miért utasítottam vissza a leghíresebb divatcégek ajánlatait. Tényleg nem tudom. Annak azonban nagyon örülök, hogy nekem valóban nincs takargatnivalóm, értendő ez elsősorban az arcomra.

Legutóbb tegnap reggel láttam Tihamért. Éppen kimentem az erkélyre és onnan figyeltem, amint táskáját a vállán lazán átvetve, gyűrött, ugyanakkor mégis vonzóan trendi öltönyében sietően kilépett a ház kapuján, majd a spártai módon lecsupaszított, Hajtás-pajtás-jellegű bringáján elhajtott. Természetesen akkor is maszkot viselt, és mivel péntek volt, ezért a méregzöld, pókokkal díszített szájfedőjét használta. Feltűnt, minden napnak megvan a maszkja, mintha csak Tihamér ezzel is jelezni szeretne valamit. Hétfőn mindig fehér maszkot tesz a szája elé, az átlagos méretnél jóval nagyobbat, nemcsak a száját és az orrát takarja el, hanem a szövet felmegy egészen a szeméig, alig lát ki szinte, szóval kedden sárgát, szerdát okádékbarnát, csütörtökön már fekete, halálfejes maszkot, pénteken a tarantulást viseli, hétvégén pedig a Metallica-s következik. De miért? És ki a franc ez a Tihamér?

Mivel nem vagyok egy barátkozós fajta, ezért nem tudom hogyan nyerhetném el a bizalmát, miként kerülhetnék annyira közel Tihamérhoz, hogy elárulja, miért visel még mindig maszkot, mikor minden normális ember már réges régen kivágta a szemétbe. Arra nem is merek gondolni, hogy esetleg Tihamér levegye előttem a maszját. Beérem a titok megfejtésével. Tartozom magamnak ennyivel.

Nem bírok kétségek közt élni. Végül úgy döntöttem, varratok magamnak egy Motörhead, vagy Metallica feliratú maszkot, és azt a szám elé húzva mégis megszólítom Tihamért. Az ajtót résnyire nyitva hallgatóztam a lépcsőházban, majd amikor meghallottam a kulcszörgést a földszintről, azonnal rohantam lefelé. A kapuban értem utol Tihamért.

- Mégis? - kérdezte váratlanul Tihamér.
- Mi, mégis?
- Hát már maga is? Megint?
- Én? Mit?
- Maszkot.
- Milyen maszkot? - annyira váratlanul értek Tihamér záporozó kérdései, hogy igazi ütődöttként csak hebegni tudtam és elfelejtettem, hogy magam is felvettem.
- Ezt a Motörhead-es maszkot - válaszolta Tihamér. Kellemes hangja volt.
- Ismeri a Motörheadet?
- Persze, hogy ismerem. Én is basszusozom.

Ez igazán meglepett. Nem gondoltam volna, hogy Tihamér egy rockbandában zenél. Azt hittem könyvelő. Vagy fogtechnikus.

- Holnap lesz koncertünk. Van kedve eljönni? Leadom a nevét a bejáratnál.

Eszelős koncert volt, ki hitte volna, hogy egy kispesti, borgőzös, bűzös kocsmában ilyet adnak, de Tihamér Metallica tribute bandája valóban az őrjöngésig fokozta a hangulatot. Mint egy részeg rocker, úgy dobáltam a fejem és lelkesen léggitároztam a tömegben. De ami igazán megdöbbentett, Tihamér ezúttal nem viselt maszkot. Fájó kimondani, Tihamér kibaszottul jól néz ki. Jobban, mint én. Olyan, mint Brad Pitt a Volt egyszer egy Hollywoodban. Amikor a koncert után, hátul a backstageben együtt söröztünk, négy gruppieszerű nő ölelgette és nyalta egyszerre. Nem válogatottt, lelkesen valamennyivel mély és érzéki nyelves csókot váltott. Mindegyikre hagyott időt. Hosszan smárolt velük. Végül rámutatott az utolsóként érkezett negyvenes, MILF-es csajra. Egyértelmű volt, ezúttal őt viszi haza. Még volt pár perce indulásig, ezért kihasználva a helyzetet, gyorsan rátértem küldetésem legfontosabb céljára, megtudni, miért hord maszkot Tihamér.

Elárulta.

Mert minden a pofámra volt írva, mondta. Az építészmérnök-közgazdász, informatikus, bikram jóga és síoktató, hegyimentő Tihamért korábban rendszeresen azért rúgták ki a munkahelyeiről, mert a főnökei eszetlen döntéseivel kapcsolatban ugyan soha nem nyilvánított véleményt, bölcsen hallgatott, de a gesztusai, arcának apró rándulásai mégis elárulták őt. Ez pedig nagyon nem tetszett az aktuális munkaadóinak, így mindig elküldték. Végül a koronavírus mentette meg az újabb elbocsájtástól. Felvette a maszkot, amely már az első napon elrejtette őt. Onnantól kezdve senki sem tudta leolvasni az arcáról, hogy valójában mit gondol. És ez mindenkinek nagyon jó. A lehető legjobb.

Tihamért hétfőn reggel láttam legközelebb. A szokásos, hétindító fehér maszkjában indult a munkahelyére. Állítólag most egy oligarcha cégénél tervez Balaton-parti lakóparkokat. 

Tényleg kell az a kurva maszk.