HŐHULLÁM

Pufimellény és gumicsizma. A vidék egyszerű fiának szokásos laza, fickós szerelése nehéz napokra. Tűz a Nap, a nylon felső szinte ráolvad a testére, de ezt egy igazi férfi meg sem érzi. Bőrét még védi a mellény alá felvett hosszú ujjú, kockás ing. A gumicsizmában a szokásosnál is jobban izzad a láb, de azt meg felszívja a vastag frottír zokni. A puszta elűzött fáraója dacosan áll a kiszáradt folyó porladozó gátján. Valamit mond. Hű szolgájának talán, az egykori katasztrófavédőnek, de az is lehet, hogy csak úgy magának. Szájról olvasók szerint azt közli, a nép ostoba volt, mert az utódja nem ért semmihez. Bezzeg amíg ő dirigált, volt minden. Korlátlanul. A víz az utolsó cseppig elfolyt és elpárolgott, a levegő izzik, az atomerőmű leáll, ki tudja mi még, az alsóállású délibábban azonban kirajzolódik egy távoli stadion kontúrja. A pufimellényes öröksége. Nézi. Mosolyog.