TINTA A TÜRK PERZSÁN

Az ÁPISZ boltban hanyag munkát végeztek. A felszámolás, az azt követő bezárás, illetve a takarmánybolttá alakulás előtti utolsó leltárnál ott felejtettek a polcon egy üveg tintát. Nem vették észre, de ebben ne keressünk sandaságot, valójában senkinek sem hiányzott. Akkoriban már kevesen írtak töltőtollal, nem volt szükség tintára.

Tizenöt magányos, csendes és eseménytelen esztendő következett a sötét raktárban, szegény tinta pedig egyre bánatosabb lett. Mikor sok évvel korábban az üvegbe töltötték, még élénk kék színe volt, büszkén terült szét a kicsiny és csinos flaskában, így okkal reménykedett abban, hogy tintaként sokaknak szerez majd örömet. Szép és cirkalmas betűk, fontos iratok születnek majd meg a segítségével. Volt azonban egy ennél is merészebb álma.

Közjogi méltóság szeretett volna lenni, abból is a legtekintélyesebb. A kis ÁPISZ tinta, ott a raktár sötétjében, köztársasági elnökként képzelte el magát. És ahogy a szép és szívmelengető mesékben történni szokott, az álom valósággá vált. A tintát kinevezték, több ciklusra is, olyankor mindig esküt tett, ezt követően pedig minden papírra rácsöppent, csakhogy nyomot hagyjon maga után. És így folyt, folydogált, tintaként egy egész ország életére hatással lett.

Egy tragikusan sötét napon azonban az elnök macskája beosont a dolgozószobába, majd dorombolva addig dörgölőzött a tintás üveghez, vagyis a köztársasági elnökhöz, mígnem lelökte az íróasztalról. Apró szilánkokra tört az üveg, a maradék tinta pedig elfolyt, beszennyezve a drága türk szőnyeget.

A pacás, tintafoltos szőnyeget később lomisok vitték el, de már ők sem tudtak vele mit kezdeni, ezért egy hideg téli estén befűtöttek vele. A kályhacsőből kék füst szállt fel, a népek pedig tudták, új elnökük lesz megint.

SZÉPEN MOSOGAT

A fiam zongorázik. The last christmas, utána Hallelujah. Megdicsérem, hogy szépen játszik. A tízéves lányom erre csak annyit mond, hogy ő pedig szépen mosogat. 

DEBRŐI ELEMÉR

Debrői Elemér, korának egyik legnagyszerűbb riportere. Több ezer politikamentes mélyinterjú, magával ragadó, tanulságos és felejthetetlen beszélgetés fűződik a nevéhez. Munkabírása példátlan a magyar újságírás történetében, mint ahogy a munkamódszere is legendás. Alanyairól mindent tudni akar, ennek érdekében pedig semmitől sem riad vissza. Szó szerint kikukázza beszélgetőpartnerei emlékeit, nem egy esetben akár hetekig is képes várni a lépcsőházban, mígnem interjúalanyai, kezükben a szemetesvödörrel lejönnek és kiöntenek mindent a műanyag tárolókba. Ilyenkor gondosan átnézi a papír, üveg, és műanyag szelektív gyűjtőket is. És mindig talál valamit a hulladékok között, amivel elindulhat a beszélgetés.

- Készültem belőled. Találtam egy kiszáradt teafiltert, amit sokáig őriztél. Állítólag ezt a nagymamádtól kaptad. Ez igaz?
- Igaz. De ezt honnan tudod?
- Utánad néztem. A nagyid ezek szerint szerette a teát.
- Imádta. Mindig azt ivott.
- Megszerettette veled is?
- Nagyon. Azóta is csak azt iszom.
- De miért? Talán mert ez fejezi ki a nagyid iránti szeretetedet?
- Jó kérdés.... azt hiszem, igen.
- És melyik a kedvenc teád? Vagyis teátok?
- A gránátalmás és a narancsos.
- Engem a gránátalmás érdekelne igazán. Azt mondják, a szenvedélyes emberek isznak grátánalmás teát. Ezzel egyetértesz? Te is szenvedélyes vagy?
- Őrülten szenvedélyes.
- Találtam egy törött teáscsészét is. Ezt te törted össze?
- Nem tagadom, én.
- Mert valaki összetörte a szívedet?
- Erről nem szeretnék beszélni.
- Tiszteletben tartom a kérésedet. Akkor beszéljünk még a nagyidról, akit a napokban veszítettél el.
- Bombatalálat érte a házunkat, és ő a romok alatt rekedt.
- Úgy tudom, akkor is éppen teázott.
- Kiabáltunk vele, vegye már észre hogy háború van, menjen le az óvóhelyre, de azt mondta, megvárja amíg felforr a teavíz.
- Ebből is látszik, mennyire ragaszkodott a szokásaihoz és persze a teájához.
- Igen, de már alig volt itthon teafüve, mert azt a hajót, amely a teát szállította, tengeralattjárók elsüllyesztették. Nem volt már utánpótlás. Rémes ez a háború.
- Pedig biztosan nagyon örült volna a friss teának. Mit gondolsz, miről beszélt volna akkor a nagyid?
- Mikor?
- Ha megkapja a várva várt teáját.
- A háború borzalmairól. Az elhurcolt rokonokról.
- Nem a tea, semmihez sem hasonlító illatáról?
- Talán arról is, meg a szétlőtt, szétbombázott színházról, ahol korábban dolgoztam.
- Valahol azt olvastam, te még a színházban is teáztál. Ez egy szertartás volt, fellépés előtt meginni egy csésze gránátalmás teát?
- Megnyugtatott a tea, de most már hiába, mert nincs semmi. Se színház, se nagyim.
- Mire készülsz most? Új szerep, új premier valahol?
- Most az újjáépítésben vállalok szerepet. El kell takarítani a romokat.
- Én ehhez sok erőt és sok finom teát kívánok neked. Köszönöm a beszélgetést.

AZ ÍRÓ(K) HALÁLA

Sir Walton Boldizsár, a hároméves border collie békésen szundított Bábas Péter, a híres esszé és regényíró asztala mellett. Fejét Bábas lábára hajtotta, ami rendkívül jó hatással volt mindkettőjükre. A kutyát megnyugtatta Bábas közelsége, ugyanakkor a rendkívül fegyelmezett, szinte már szerzetesi életmódot folytató író is csak akkor tudott alkotni, ha kutyája ott szuszogott a szobában. Hajnali fél öttől írt déli tizenkettőig, majd a rövid ebédszünetet követően este hatig. Minden nap. Készült az újabb eposz, az ezerkétszáz oldalasra tervezett családregény.

Bábas tehát írt, teljes nyugalomban, csendben. A kiadó várta az újabb anyagot, amely remélhetőleg elhozza Bábasnak az újabb nemzetközi irodalmi díjat. Idén talán végre meglesz a Nobel is, és ehhez már csak az utolsó három fejezetet kell megírni.

Reggel hat óra tizenkét perckor azonban váratlanul egy üzenet jelent meg a számítógépe monitorján. Bábas először észre sem vette a kép jobb sarkában lévő szöveget, de érdekes módon, Sir Walton Boldizsár felriadt, majd mordult egyet. Bábasnak ekkor tűnt csak fel a szokatlan jelenség. Azt hitte vírusos lett a gépe, akkor pedig le kell állnia csakhogy elmentse a megírt szöveget, és persze riasztania kell Zsoltot, az informatikust. Közelebb hajolt a montorhoz.

- Jó reggelt! Megkérném, hogy az utolsó két bekezdést írja át!

Bábas megdöbbent. A kávésbögréje után nyúlt, azt gondolta, jót tenne egy korty ital, de nem volt már benne egyetlen csepp sem.

- Megértette?
- Mit?

Bábas reszkető kézzel pötyögte a betűket.

- Írja át az utolsó két bekezdést! Bár jobb lenne az egész fejezetet törölni.
- Miért írjam át?
- Csak. Mert nem jó.
- Ki maga?
- Nem fontos.
- Ki maga?? És hogy merészel zavarni?
- A maga érdekében szólok. A regény címe is változtatásra szorul.
- A kötél feszülése a lét peremén tökéletes cím.
- Magának tökéletes. A magyar olvasóknak azonban nem.
- Ez őrület! Nem írok át semmit!
- Akkor baj lesz. Nagy baj.
- Mi?
- Ne akarja megtudni. Lássam, hogy törli a szöveget!
- Rendőrt hívok!
- Nevetséges. Hova hív rendőrt? És mit mond nekik? Azt hittem okosabb ennél. Törölje!
- És ha törlöm, békén hagy végre?
- Ezt nem ígérhetem.
- Tűnjön már el végre!. Író vagyok, a kéziratot két héten belül le kell adnom.
- Ráérünk. Mi tudunk várni.
- Mi az, hogy mi?
- Mi. A kiadója.
- Az én kiadóm a Parmattan Deus.
- Látom vitatkozni akar. Akkor kezdjük előlről. A tervezett 1200 oldalt pedig most felejtse el. És új borító kell.
- Már készen van a borító.
- Új címlap lesz. A magyar korona lesz rajta és a budai Vár.
- Ennek semmi köze a regény témájához.
- Ezért kell újraírnia. Az egészet. És maximum 120 oldal lehet.
- Ez őrület. 120 oldal kevés a családregényhez.
- Ki mondta, hogy családregény lesz?
- Mit akar maga?
- Új regényt. Magyar regényt. A főszereplője egy kilenc gyermekes magyar gazdálkodó lesz, aki magyar sertéseket hízlal. Szépen élnek. Nem túl bonyolult történet. Magának ujjgyakorlat.
- Kit érdekel ez a marhaság? Ezt senki sem fogja elolvasni.
- Ha még író akar lenni, tegye amit mondok. Új cím, új téma, új borító. Ha követi az utasításainkat, ötszázezer példányban kihozzuk a könyvet.
- Kikérem magamnak!
- Sorban állnak az íróink, bármit megtennének egy ilyen példányszámért. Nem könyörgünk magának.
- Kitől kapta meg az elérhetőségemet?
- Mindent tudunk. Az összes íróról. Mit írnak, hol tartanak, mi a könyveik üzenete, de még arról is van információnk, hogy milyen szakirodalmat használnak. És azt is tudjuk, hány cukorral issza a reggeli feketéjét.

Bábas ekkor vadul gépelni kezdett. Befejezte a regényt. A szöveget gondosan elmentette, majd elküldte egy ismeretlen címre. Ezután felöltözött, és sétálni indult az erdőbe Sir Walter Boldizsárral.

A hűséges eb nem sokkal később lefeküdt a fa tövébe, és szomorú szemmel nézte a kötélen himbálózó gazdáját. A kötél feszülése a lét peremén című regény végül egy francia kiadónál jelent meg.

Meglett a Nobel-díj.

SZÍNHÁZ

- Figyelsz, édesem? Bejössz jobbról, nem sietsz, lassan, nyugodtan menj, megállsz középen, majd megvetően ránézel Walterra.

- És ha már bent vagyok, mit csináljak? Mármint a nézésen kívül.
- Minek kérdezel? Majd mondom, hogy mit. Szóval, csak állsz és nézel. Majd azt sziszeged: Walter, köztünk mindennek vége.
- Hogy lenne már vége? A második felvonásban leszek terhes tőle.
- Kérdezett téged valaki? De most komolyan? Vagy már rendezni is akarsz?
- Jó, akkor némán nézem.
- Nem csak nézed, hanem közlöd vele, hogy vége. Világos? Érthető voltam?
- Érthető.
- Jól van már, ne bőgjél.
- Nem bőgök.
- Akkor színészkedsz. Nem vagy már kezdő. Neked ezen régen túl kellene lenned.

Ismét reneszánszát éli az amatőr színjátszó mozgalom. A kisvállalkozások, mezőgazdasági termelőegységek, call-centerek, feldolgozó üzemek kultúrtermeit ismét benépesítik a lelkes színjátszók. A három műszakos beosztás nem szegi kedvét a munkás-színészeknek, akik mindig lelkesen próbálnak.

- Akkor csináljuk meg újra. Bejössz, nézel.
- Walter, köztünk mindennek vége.
- Kurvajó, erre gondoltam. Megy ez, nem hiába választottalak a főszerepre éppen téged.
- Nem választottál. Itt találkoztunk.

A legkiemelkedőbb színjátszó közösség az újpesti bőrgyár egykori cserzőüzemében alakult meg. Vezetőjük P. Béla, akit ha másról nem, a jellegzetes, kopott bőrnadrágjairól és a vállán átvetett, ugyancsak bőrből készült táskáiról biztosan mindenki ismer. Vagy a táncház mozgalomból.

- Andrea, nem emlékszel? Mi már korábban is összefutottunk, Pécsett.
- Nem ma volt.
- Öt éve.
- A régi szép idők. A POSZT-on. Hol van már az is?
- Én lettem a legjobb rendező, te pedig a legjobb női alakításért kaptál díjat.
- Mályva hercegnőt játszottam, te pedig a Gégemetszők, avagy a cenzor halála rendezőjeként nyertél.

Béla elmereng a múlton, de nem panaszkodik.

- Életem legjobb munkája volt. Ezt persze akkor még nem tudtam.
- Én sem, hogy a Mályva lesz utolsó színházi szerepem.
- Téged az a disznó rúgott ki?
- Nem, előbb leváltatta az Ernőt, majd rá két hónapra bezárták a színházat. Meg az egyetemet. Nem kaptunk pénzt. Muszáj volt eljönnöm. De neked sem lehetett könnyű.
- Nekem a megyéspüspök titkára lett a főnököm. Az összes darabomat betiltatta. Aztán a színházat feltöltötték kispapokkal.
- És hogy találtad ezt az üzemet?
- Bőrdíszművesként itt kezdtem. Emlékeztek rám. Visszavettek. És te?
- Jelentkeztem az ALDI-ba árufeltöltőnek, de nem kellettem. Azt mondták, a pénztárosnők kihívónak találtak. Ezért nem mehettem oda. Utána olvastam erről a bőrfeldolgozó üzemről.
- Itt jó dolgod lesz. A színjátszókörünkbe naponta jelentkeznek a munkások. Sokan jöttek a Katonából, a Jurányiból, Bodótól, Mundruczótól.
- Árpád is jön?
- Sajnos őt elveszítettük. Nem jön már vissza. Franciaországban dolgozik egy csigatenyésztő telepen.
- És a Szabi? A Hajdú.
- Ő már itt melózik nálunk. Ma éjszakás műszakban dolgozik, de azt ígérte reggel nem megy haza, hanem találkozunk, és ez első felvonást lepróbáljuk. Ugye milyen szép ez a vállalati kultúrterem?
- Mint a régi MOM. Ötvenes évek feeeling.
- Édesem, ne húzzuk az időt, akkor most még egyszer bejössz, megállsz és nézel. És mondod!
- Walter, köztünk mindennek vége.
- Jó volt, megvettem, köszönöm. Holnap folytatjuk. Ha kérdésetek lenne, délelőtt a cserzőkádnál megtaláltok.

A bőrfeldolgozó üzemegység munkásai a vállalati faliújságról értesülhetnek a színházi bemutatókról. A premiereken mindig dugig van a terem, szinte még a csilláron is lógnak színházimádó dolgozók. Kihunynak a fények, kezdődik a játék.

Kint, az üzemben büdös van. A ruhák öt perc után bűzlenek. Hiába fürdik az ember, nem szabadulhat a penetráns dögszagtól. Cserzett bőr, hogy a franc esne bele.

BÉLSZÉL AZ ASZTALNÁL

- Tisztelt kollégák, tudóstársak, nyelvész barátaink! Köszönöm, hogy ilyen sokan eljöttetek a "Szavak és tettek ereje" című konferenciánkra. Mielőtt azonban megkezdenénk a munkát a különböző szekciókban, arra kérlek benneteket, olvassátok át, majd írjátok alá az előtérben elhelyezett pár soros nyilatkozatot. Ne ijedjetek meg, erre csupán azért van szükség, hogy nyilvános megszólalásainkkal megőrizzük tudományos műhelyünk jó hírnevét. Tehát, csak akkor és csak úgy beszéljetek mikrofon előtt, vagy írjatok twitter üzeneteket az itt végzett munkáról, hogy ha az a szervezetünk érdekeit, jó hírnevét nem sérti, megítélését hátrányosan nem befolyásolja, nem ütközik jogszabályba; továbbá nem okoz erkölcsi és anyagi kárt.

Alig negyedórával később máris összeült a "Mivel fejezhetjük ki azt, amire már nincsenek szavak?" elnevezésű szekció. A munkacsoportban Bécsből érkezett viselkedéskutatók, pszichiáterek valamint, a napokban érthetetlen okból és a már ismert brutalitással felszámolt Lőrincze Lajos Intézet nyelvészei vettek részt. A konferenciát szervező Borhidfalvy Ágoston professzor kért elsőként szót, elindítva ezzel a közös gondolkodást.

- Vegyünk egy alapesetet, melynek leírására sajnos kikoptak a szavaink. Bár, lehet, hogy erre sosem voltak. Szóval képzeljünk el egy vasárnapi ebédet, ahol az asztalnál ott ül a szűk család. Beszélgetnek, beszámolnak az üzleti sikereikről, betegségekről, tervekről, kanalazzák a levest, mikor is egy szép, nagydarab rokon, elkezd eregetni.
- Mit?
- Eregetni. Szelei lesznek.
- Baj van a belével, ezt szeretnéd mondani, Ágoston?
- Igen, köszönöm. Gond van az emésztésével. Vagy legalábbis ezt feltételezhetjük vele kapcsolatban.
- Miért nem megy ki a mellékhelyiségbe?
- Jó kérdés, annál is inkább, mert többen is ezt tanácsolják neki.
- És?
- Nem megy ki, sőt egyre többször és egyre nagyobbakat...
- De ugye ez nem történt meg, ez csak példamondat, Ágoston professzor úr?
- Rátok bízom ennek megválaszolását. Szóval, ez a családtag, hiába kérik, nem megy ki a vécére , hanem folyamatosan szellent, közben a mobiltelefonját nyomkodja és mindenfélét posztol a világhálón.
- Érdekes. Ezek szerint azonnal kiad magából mindent.
- Az egyik családtag kifejezetten kéri, hogy menjen ki, ne büdösítse be az ebédlőt, vagy ha nem teszi, akkor pedig ő fog elmenni, és vissza sem jön, amíg a kedves rokon nem hagyja abba az eregetést és a twitter üzengetést.
- Kínos.
- Az. De a java csak most jön, mert egy idő múlva letolja a nadrágját, és helyben elvégzi a nagydolgát.
- Ebéd közben? Az asztalnál?
- Az asztal alatt. Vagyis alá.
- A többiek előtt?
- Persze. És aztán le is fotózza.
- És ezt eddig nem tudták róla? Hogy így viselkedik?
- Két családja van neki. A kisebbik, ahonnan ő jön, ezért dicsérni szokta. Sőt, bizonyos esetekben, amikor a család érdekei ezt kívánták, még javasolták is, hogy minél jobban vetkőzzön ki magából. Bár, ezt nem is kellett kérniük. Ő ilyen. Egy használt papírzsebkendő többet ér, mert azt legalább még lehet használni valamire.
- Ez egy....ez egy....nem is tudom, mit mondjak erre.
- Én sem tudom, Csak keresem a megfelelő szavakat erre, professzor úr.
- Kedves kollégák! Ezért vagyunk itt, hogy nyelvészként, viselkedéskutatóként választ adjunk ezekre a kérdésekre. Miért tesz valaki ilyet, valamint miként minősíthetjük mindezt? Várom a javaslataitokat.
- Jellemtelen.
- Pontosabb megfogalmazás kell. Végtére is nyelvészek vagyunk.
- Neveletlen. Nem, inkább bunkó.
- Elcsépelt kifejezés.
- Tűrhő.
- Nem rossz, de nem elég erős.
- Szutyok.
- Színpadias.
- Alja.
- Hát....
- Ganaj.
- Ez is kevés.
- Tahó.
- Gyökér.
- Ótvar.
- Egy büdös g....i.
- Ez tökéletes, nyelvtanilag és tartalmilag is hibátlan, de nyilván, ti is ismeritek néhai Péter barátunk mondatát, "bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá." Most tartsunk tíz perc szünetet, utána pedig újabb eseteket vitatunk meg. Ha pedig még nem mondtam volna, van kint kávé és pogácsa.

GYŰLÖLET

Az angyali gyermekarcot ábrázoló játékcsörgő (egy újpalotai maszek műanyag fröccsöntő legsikeresebb terméke) nem hogy megnyugtatta, ellenkezőleg, dühödt és elviselhetetlen sírásra késztette az öt kiló huszonnyolc dekával, ennek következtében császárral világra jött Gyurikát, akit tizennyolc órányi vajúdás után szabadított ki anyja hasából, a nudista kempingben nyaralgató, majd onnan a kórházba kényszerűen visszatérő B. Pál szülész-nőgyógyász. E kritikus tizennyolc óra, nyilván nyomott hagyott Gyurika lelkében és tudatalattijában.

Ha a zabálnivalóan gömbölyded, a három éves korában is sokat és lelkesen szopizó Gyuri baba rácsos ágyikójába valamelyik meggondolatlan nagymama, nagypapa, nagybácsi, szomszédasszony mégis betette a csörgőt, "biztosan szeret játszani ez az édes, kicsi, cuki csöppség" nos, aki ilyen végzetes hibát követett el, azt azonnal megbüntette. Az anyja melléből leszívott, és a szájában tudatosan elraktározott anyatej maradékot, az ágya fölé hajoló felnőttek arcába ürítette. Köpte, köhögte, prüszkölte, fújta, csinálhatta bárhogy, a felnőttek imádták a dundi méregzsákot.

Gyurika volt az emberiség történetének legfiatalabb embergyűlölője, amit az is bizonyít, hogy a negyedik születésnapjára kapott alvós babáját, már az első este Ted Bundyként kivégezte, szétrágta, majd az apró cafatokra tépett kezeket, lábakat, törzset, fejet, hangosan gügyögve kidobálta az ágyából.

Mikor óvodás lett, a csoki Mikulást törte szilánkosra. Az óvodai jegyzőkönyvből egyértelműen rekonstruálható a vérfagyasztó eset. Az gerjesztette éktelen haragra, mikor a csendes pihenő után arra ébredt, hogy az ovis társai boldogan majszolják a piros aluminiumruhából levetkőztetett Mikulást. Ekkor csapott le rájuk éktelen haraggal.

Gyurika, emberektől való irtózását, sok elmúltával a gimnáziumi szakfelügyelő, a kerületi nevelési tanácsadó pszichológusa, sőt, még a saját anyja sem sem ismerte fel, ezért azt javasolták a vonzóan túlsúlyos fiatalembernek, hogy olyan munkát keressen majd magának, ahol közösségben lehet, emberekkel foglalkozhat. Mert, az való neki.

György, tizennyolc évesen látta elérkezettnek az időt arra, hogy kiélje a benne rejlő Charles Mansont. Mivel minden két lábon járó egyedet, melyről sajátos kérdezéstechnikájával megállapította, hogy biztosan nem majom, hanem ember, azt szenvedélyes utálattal kezelte, így példaképével ellentétben, nem szervezhetett bandát maga körül, akik segíthették volna az emberi nem ellen folytatott, következetes és kegyetlen harcában. Csak magára számíthatott.

Első munkahelye irigylésreméltó körülményeket biztosított a számára, igaz megdolgozott ezért a pozícióért. Egyetemet végzett, bár még ma is rejtély miként volt erre képes, hiszen öt éven keresztül folyamatosan emberek vették körül, tanárok, professzorok, vele egyidős, affektáló, fontoskodó diákok, Vesta szűznek tűnő, ám mégis álmosítóan unalmas kékharisnyák. Köztük lenni, és hallgatni ezt a költőien sivár nyafogást, "ki kivel dug éppen, már nem dugnak, miért nem dugnak, ők biztosan dugni fognak", igazi lelki és fizikai megpróbáltatást jelentett a számára. De túlélte, és a diploma megszerzése után egy megyei lap versrovatánál kapott jelentőségteljes feladatot.

A síkság és környéke, ki tudja miért, ontotta magából az elcseszett, önjelölt Petőfi epigonokat, akiket naponta ihletett meg egy törött szárnyú gólya, vagy egy szerelmes mezei nyúl. A beküldött verseket egyedül a költészet Vlad Tepes-e, a versrovat Drakulája, György olvasta el, majd azonnal szelektálta. Szemétkosár, felfűtött kandalló, nyitott ablak és a szél, vécé. Amíg a lapnál ő volt a verskritikus, senkinek nem jelent meg egyetlen négysorosa sem. Persze egy igazi embergyűlölő, mint amilyen a puha, omlós testalkatú rovatvezető is volt, nem elégedett meg a költemények fizikai megsemmisítésével. Levélben is indokolta döntését. Szóban sosem. A költők ilyenkor megszűntek létezni, csakis tehetségtelen dilettánsokként, szakmájuktól eltiltandó humanoidként írt róluk, nekik. De csakis az ő és az olvasók érdekében.

Amikor tevékenyégének köszönhetően az összes költő láthatatlannná vált, vagy csak az asztalfióknak írt, netán sosem írt már semmit, hanem elszegődött tehén pásztornank, Gyuri új inspirációs forrást keresett magának. Mizantróp lénye először a megyei nagyáruház ügyfélszolgálatán talált megnyugvást. Az elromlott színes Videoton tévével és az Unitra lemezjátszókkal érkező panaszosokat hangosan kiabálva azonnal elküldte, mondván "biztosan összevissza nyomkodták a gombokat, ilyen ékszer nem való parasztok kezébe", de szinte mindenkivel ezt csinálta. Az áruház vezetése imádta Gyurit, hiszen semmilyen vackot nem kellett többé visszavenniük, pörgött a szocialista kapitalizmus. Aztán Gyuri, ahogy az lenni szokott az áruház igazgatóját is szívből megutálta. Kilépett a cégtől.

Ezt követően végighaknizta a Posta, OTP, Kórházszövetség, Zeneakadémia, Írószövetség, Questor, Sportszergyár ügyfélszolgálatait. Sehol nem volt rá panasz. Akit ő egyszer elküldött a maga imádnivalóan szellemes, lealázó stílusában, sosem jött vissza panaszkodni és pénzt kérni.

A valódi fordulat, mikor Gyuri végre megtalálta a lelkének oly annyira hiányzó harmóniát, 2010. tavaszára tehető, mikor is újból, sokadjára, mondhatni úthengerre emlékeztetve megjelentek azok a fiatalnak már nem mondható fiúk, akiket mindennél és mindenkinél jobban utált, ami ennyi év távlatából és az események kronológiáját értékelve abszolúte érthető. Embergyűlölete napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, egyre nagyobb, egyre pusztítóbb, és mindent elsöprő erejű fokozatba kapcsolt. Tüntetésekre kezdett járni, bár ennél rosszabb nem is történhetett vele, hiszen mizantróp létére szoros embergyűrűben kellett állnia és karját lengetve ordítozni. Mégis, ő volt az egyetlen, aki a tüntetések után sosem ment haza, hanem magányosan rázta tovább az öklét. Végül ezt is megunta, majd éjfél után nem sokkal, hirtelen felindulásból, betört a Parlamentbe és elfoglalta a karéj legfontosabb helyét. A tömeg másnap követte példáját.

Forradalom volt ez a javából. A nép, hálája jeléül Gyuriból azonnal miniszterelnököt csinált volna, vagy valami hasonlót, ő azonban mindennél jobban utálta az embereket, ezért inkább hazament és magára zárta az ajtót.

Ha hatvan valahány évvel ezelőtt a szülész-nőgyógyász nem a nudista kempingben táborozik, és emiatt nem kellett volna tizennyolc, szenvedéssel teli órán keresztül vajúdnia Gyurika anyjának nos, akkor talán sosem lett volna forradalom. 2022. május 6-a immár a Mizantrópok Napja.

MUTÁNSOK

Biológiából mindig jó voltam, bár a legtöbbet az elmúlt kilenc évben tanultam. Folyamatosan képeztem magam, figyeltem, apró evolúciós mozaikokat raktam össze, így a magam számára már elkészült a tökéletes tabló, mely a főemlősök családjába tartozó egyedek fejlődési szakaszait dokumentálja. Ebből sajnos egyértelműen kiderül, hogy az elmúlt közel egy évtized milyen jelentős, mondhatni drámai és visszafordíthatatlan romlást eredményezett, bár az is lehet, hogy már maguk a sejthalmazok, amelyekből ezen lények kifejlődtek, eleve rosszak és elhibázott génszerkezetűek voltak, és a teljes eltorzulást a megváltozott külső tényezők (politika, gazdaság) már csak siettettni tudták, visszafordítani azonban nem. Nem szaporítva tovább a szót, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a hazai biológia egyedfejlődés a legrosszabb sejtéseket igazolta vissza. Nem tudom honnan, talán speciális tenyészeti laboratóriumokból kiszabadulva, torz, beteglelkű, gonosz, semmitől vissza nem riadó mutánsok szaporodtak el és szívják a normális, még érző, érzékelő, szenvedő lakosság vérét. Néha ugyan halllani híreket arról, hogy a vérszívók közül néhányat, mint ahogy a bogarakat szokták az üveg alatt, kiiktatnak, majd felmutatnak, de a riasztó elszaporodásukat látva, egyelőre szembe kell néznünk a biológiai tényekkel: e romlott, egykor még embernek tűnő lények élnek és virulnak.

A jövőnek dolgozva gondosan feljegyzem a nevüket, tevékenységüket, nehogy egy későbbi generáció kísérletezni kezdjen velük.

Nem érdemes.

FEL VELÜK!

Örömmel olvasom, hogy öt éven belül embert küldünk a világűrbe. Éppen itt az ideje! Van egy meglehetősen hosszú listám azokról a személyekről, akiket fel lehetne lőni.

ÖT ÉV (TITÁN 2.0)

Öt év múlva

- Fiúk, kapaszkodjatok, most alátok pörkölünk! 5, 4,3, 2, 1, zéró. Jó utat!
- Köszi, érezzük a nyomást.
- A start rendben. Parancsnok, műszerek működnek?
- Csepel, itt minden rendben.
- Már 9G a terhelés. Bírjátok?
- Egyelőre igen.
- Hamarosan eléritek a sztratoszféra határát, utána leválik a központi rakéta.
- Csepel, vettük.

A Fury űrjármű szédítő sebességgel száguld a semmibe, fedélzetén a büszke magyarokkal.

- Laci, hogy tetszik?
- Hánynom kell.
- Ne csináld már, be vagyunk kamerázva.

Laci belülről leokádja a sisak plexijét, nem lát semmit, lehúzza a fejéről, majd beteríti a műszerfalat.

- Csepel, itt a Fury.
- Itt Csepel. Hallunk. Mi a gond, parancsnok?
- Az egyik telehányta a ruháját és a vezérlőautomatát.
- Semmi gond, váltson át a kettes egységre. És törölje szárazra.

Négy perccel később.

- Mekkora buli ez!! Hol a kolesz? Látod? Nézzél már ki, Laci!
- Jobb ha nem néz sehova. Fogd rendesen a zacskót! Megint jön neki.
- Főnök, szotyit hoztál?
- Egy kartont. Kérsz?

Felbontják. Magoznak. Perceken belül tele a padló napraforgóhéjjal.

- Hova megyünk pontosan?
- A Titánra.
- És hogy csináljuk?
- Landolunk, aztán kitűzzük a magyar zászlót. Ennyi.
- Kié lesz a Titán?
- Nem értem a kérdést.
- Kinek a nevén lesz?
- Az unokám nevén.

A Fury rázkódni kezd. Füstöl. A szotyis zacskó kiszakad.

- Csepel, itt a Fury. Baj van.
- Itt Csepel. Észleltük a hibát. Nyugalom.

A vétel megszakad. A kép elsötétül. A Fury eltűnik az irányítóközpont műszereiről. A hivatalos közlés szerint a hordozórakéta téves pályára állította az űrhajót. A Fury elveszett a világegyetem végtelenjében. Senki sem keresi.

A Földön végre béke van.

REPESZ

Belefutottam egy rettentően unalmas B-kategóriás krimibe, (én is tévedhetek néha) valami mexikói, vagy puerto rico-i bandaháborúról szólt, ahol kigyúrt, kokszos, szakállas barmok ütötték, lőtték, trancsírozták egymást, baltával, recés késsel, elefántölő mordályokkal, fogalmam sincs miért. A elsőszámú gyilkológépre is lőttek, de nem halt meg, ellenben a fejében maradt egy golyó, emiatt teljesen megzavarodott, már azt sem tudta ki ő, a csajára sem emlékezett, de attól még jobban becsavarodott, amikor megtudta, hogy amíg ő sitten volt, többen is a nőjénél aludtak. Még jó, hogy az asszonyt nem lőtte szitává hirtelen felindulásból, persze a csaj, érzékelve a közelgő veszedelmet azonnal ágyba bújt vele, szexeltek egy emlékezeteset, ezt persze nem mutatták, csak sejteni engedte a rendező, de örültem, hogy a barátnő egyben meradt, mert így is öt percenként helyszínelt a rendőrség. Nyitogatták szorgalmasan a hullazsákokat, az arcukra volt írva, hogy ilyet még ők sem láttak. És itt jutottam el a lényeghez, mert a főnyomozó, akit később kirúgtak az állásából, minden egyes holttest szemrevételezése után azonnal enni akart. Tele volt a környék hamburgeres, és kínai kaját árusító lakókocsikkal, a pasas pedig minden gyilkosság után, műanyag tálkával a kezében, állva, vagy a kocsija motorházára ülve táplálkozott. Zsíros kajákat evett, fénylett a szája, ez is jól látszott a képkockákon, nem csak a szétlőtt koponya, meg levágott kézfej, mert dacára annak, hogy ez egy B-kategórás szarság volt, mégis ügyeltek a részletekre. Az utolsó zabálás (gyilkosság + szemle) után kiderült, hogy a valódi sorozatgyilkos nem a begolyózott, meglőtt tag volt hanem bélpoklos hadnagy. Nem szerette az irodai melót, az adminisztrációt, ezért inkább saját hatáskörben intézte el bandatagokat. Végül egy rivális klán érkezett, talán éppen Mexikóból, látszott rajtuk, hogy nem barátkozni szeretnének. A fegyveres különítmény a saját lakásában látogatta meg az örökké éhes tisztet. Éppen kijött a zuhany alól, dumcsiztak vele egy kicsit, cigivel kínálták, majd sortűzzel lezárták a filmet. Kajálás nem volt.

Ha érdekel valakit a film címe, privátban megírom 

SZÁGULDÁS

Laci csóró. Ezt persze tagadja. Sosincs pénze, a haveroktól kunyerál egy kis aprót, ha be akar dobni egy sört. Az egészségével is gondok vannak. Köhög, alig lát, gyenge a szíve, két infarktus után ez persze nem csoda, de nem megy orvoshoz. Kihez is menne, hova? Még gyógyszert sem kér, nem tudná kiváltani. Be van rekedve, hörögve beszél, alig érteni mit mond, ja igen, azt, neki nincs ideje sorszámokra várni.

A neje, Klári, lepukkant nő, Lacihoz hasonlóan fillérekből tengődik. Nem főz. Nincs miből. Nyolc általánost végzett. De ez sem biztos. Lehet, hogy csak hatot.

Szarul élnek, mégis verik a mellüket, hogy öt éven belül ők lesznek a legmenőbb család az utcában. Múlt héten még nem volt semmijük, csak ez az udvari, 27 négyzetméteres sötét lyuk, most meg kiderült, hogy valahonnan szereztek hitelt (rejtély, hogy csinálták) és Budán fitneszközpontot építenek, hogy Klári tudjon végre hol mozogni. Laci is belevág egy nagyobb üzletbe, talán fegyvergyár, vagy űrhajós kiképző központ, Vukovárnál egy fociakadémia, netán Ugandában épít templomot, fene sem tudja, mi lesz a vége.

Tegnap beszéltem vele, de valójában nem mondott semmit. Csak azt, büszkén várja az atlétikai vébét, és drukkol az újabb magyar űrhajósnak. Reméli, a beteg szíve kihúzza addig, így megélheti és láthatja majd a startot. A százméteres gátfutás a mindene. És persze a világűr.

Laci szerint száguld az ország. Mámorító érzés ez.

BOGARAM

Autóval araszolunk hazafelé az iskolából. Utastársam a tízéves lányom.
- Hogy vagy drága bogaram?
- Apa, szerinted úgy nézek ki mint egy bogár?
- Dehogy nézel ki úgy, mint a bogár, csak szeretetem jeléül becézgettelek.
- És neked én egy csak egy bogár vagyok?

Megnyugodtam, ma is vicces formában van.

WALES-I LÁBAK

- Gergő, látom jobban van.
- Igen, köszönöm.
- Sokszor lesz még ilyen, de szerencsére nincs semmi baj. Csak máskor ne üljön olyan sokat a füvön, mert könnyen felfázhat. Most is tüsszög.
- Kérhetek egy zsebkendőt?
- Persze, de kérem ne sírjon. Nincs oka rá. Nagyon szép eredményt ért el.
- Biztosan?
- Nem mondanám, ha nem így gondolnám. És a többiek is mind kitettek magukért. Fantasztikusak voltak.
- Annyira jó ezt hallani.
- És maga, Balázs, hogy érzi magát? Tudott pihenni?
- Igen. Egyáltalán nem érzek fáradtságot.
- Ez a legjobb szanatórium itt az Alpokban. Természetesen a gyors regenerálódása annak is köszönhető, hogy okosan osztotta be az erejét. Nem futott sokat, a lábát is kímélte.
- Igyekeztem.
- Helyes. Így kell ezt csinálni. És annyira megható volt, amikor az önt szerető közönség megsimogatta a fejét. Ez nagyon kellett a végén. Ünnepi volt.
- Ezért csinálom. A közönségért. Hogy büszkék legyenek.
- Azok is voltak. Nagy diadal volt ez mindenki számára.
- Lehetett volna nagyobb is, de így sem rossz.
- Az elején ön is lőtt egyet a kapura.
- Igen? Erre nem emlékszem.
- Nem baj. Nehéz egy ekkora, világraszóló sikert feldolgozni. Most a pihenés a lényeg.
- Nem is tudok edzeni.
- Igaza van! Sosem szabad túlzásba vinni. És, Máté, maga mire gondol?
- A prémiumra.
- Ne aggódjon, természetesen megkapják. Sőt, a szövetség még azt is megduplázza.
- Honnan tudja?
- Beszéltem velük. Lehet, hogy már át is utalták.
- Akkor lehet, hogy ezért pittyegett a mobilom.
- Mindent megkapnak. Látják, én is itt vagyok maguk mellett. Holnap várost nézünk, felmegyünk a Krisztus szoborhoz is, utána pedig két hét nyugodt pihenés vár önökre a Copacabana strandján. Teljes ellátással, de ezt nyilván tudják. Csak egyet ígérjenek meg! Semmi foci!

PROFESSZOROK HÁZA

- Kovács professzor úrral szeretnék beszélni.
- Milyen ügyben?
- Bizalmas. És nagyon sürgős.
- Megkérdezhetem, kivel beszélek?
. Takács professzor az akadémiáról.
- Kis türelmet.

(a titkárnő beszól Kovács professzor emeritusnak)

- Professzor úr, Takács professzor keresi az akadémiáról. Kapcsolhatom?
- Mit akar?
- Nem mondta. Akkor kapcsolom professzor úr.
- Szervusz professzor úr, itt Takács professzor, ne haragudj, hogy ilyenkor hívlak, de meg kellene beszélnünk egy fontos ügyet.
- Csak akkor kezdj bele Takács kolléga, ha az akadémiáról van szó, mert kevés az időm. Délután előadást tartok a díszteremben.
- Igen, tudok róla, magam is ott leszek, egyetlen előadásodat sem hagynám ki, de ezzel nem várhattam. Tudod, a Farkas doktor fiáról van szó, aki hamarosan talán maga is akadémiai tag lesz, de szeretne átmenni a szegedi intézetünkbe.
- Milyen fokozata van?
- Most fog habilitálni.
- Ezek szerint tanítani is fog.
- Alig várja. Hosszabb távon professzor emeritus szeretne lenni. Te vagy a példaképe professzor úr.
- Nagyszerű, és a publikációkkal hogy áll?
- Napokon belül kijön az akadémiai kiadónknál a tudományos összefoglalója.
- Te már olvastad?
- Remek munka. Eszembe juttatta a "Csaták és forradalmak 90 percben, avagy a az eltörölt KEK hatása a XX. századi tömegkultúrára" című disszertációt. Ilyen professzori anyagot korábban csak te voltál képes elkészíteni.
- Ne hízelegj már megint, Takács professzor.
- Nem hízelgek, ez az igazság professzor úr.
- És mondd, mi a szakterülete Farkas professzor fiának?
- Szögletrúgások professzionális becsavarása, a tizenegyesek lélektana, esésből következő sérülések szimulálása, stoplik kopási eredői, valamint a videobíró megtévesztése. Az akadémiai székfoglalóját pedig a lesállásból rányesett labdák dinamikai mozgásai témában írja.
- Ez tényleg szép teljesítmény. Büszkék lehetünk az akadémiai rendszerünkre, a képzésünkre, arra, hogy ilyen tudással vértezzük fel a hozzánk bekerülőket.
- Kovács professzor úr! Meghívhatlak a holnap délutáni edzőmeccsünkre? A fiatal Farkas professzor is pályára lép majd.
- Köszönöm, megnézem. Aztán majd közösen eldöntjük melyik akadémián folytassa.

ARANYAT ÉRŐ ÍRÓLAPOK

Sokat gondolkodott azon, vajon mivel lepje meg imádott lánytestvérét, Samuellát, akivel oly csodálatos gyermekéveket töltöttek együtt a szeretettel teli, meleg, puha, családi fészekben, a kék Duna közelében lévő kunyhójukban, az őket széltől is óvó, értük rajongó, csupa szépre és jóra nevelő, dolgos szüleik társaságában.

Elérkezett a karácsony, ezért a legszebb ajándékot akarta adni Samuellának. Meggyújtották a gyertyákat, a hat méter magas fenyőfa ágain megcsillantak a díszek, a csillagszórók sercegve hirdették, ez a béke és szeretet ünnepe, majd közösen eldúdolták a Mennyből az angyalt. Utána megölelték, megcsókolták egymást, hálát adtak az Úrnak és az ő angyalainak, hogy egészségben, boldogságban mind együtt lehetnek, és hogy az irgalmas Jóisten ebben az évben is megsegítette őket, mint ahogy reményeik szerint 2022. tavaszán is velük lesz majd.

- Jaj de édes vagy Petúr! Mi ez?
- Bontsd ki Samuella.
- Gyönyörű a csomagolás. Nincs szívem feltépni.
- Ha látni szeretnéd mi van benne, akkor kénytelen leszel.
- Bontsuk ki együtt!
- Nem, ez csak a tiéd. Illetve a férjedé, gyerekeidé.

Papírzörgés. A színes zsinór azonban nem adja meg magát. Samuella ollót kér, átvágja. Végre meglátja, mit rejtett a csomagolópapír.

- Szóhoz sem jutok, Petúr. Ilyet még sosem kaptam tőled. De mégis mi ez?
- Rá van írva.
- A4-es papírlap, 250 darab.
- Látod, máris tudod mi ez.
- Nagyon örülök neki, köszönöm szépen, erre mindig szükség van, ha a gyerekek rajzolni akarnak, vagy nekem nyomtatnom kell valamit. De még mindig nem értem, miért kaptam ezt, és éppen karácsonyra?
- Ez különleges papír. Azt írsz rá, amit csak akarsz.
- Csak a mobilomba szoktam írni, hogy éppen mikor, hova kell mennem, mikor lesz szülői értekezlet, ilyesmiket. Tudod.
- Tudom, persze. De most erre írj!
- Mit?
- Bármit. Írhatsz tanulmányt például arról, hogy milyen közösségi térben fogadjuk a Lappföldről érkező Télapót. Vagy, hogy a vegánok melyik futócipőt használják az új építésű stadionokban.
- Nem értek én ehhez.
- Nem is kell. Bármit feljegyezhetsz a papírlapokra. Ami csak eszedbe jut. De írhat a kislányod, Szederke is, már hetedikes, okos gyerek.
- Rendben, akkor majd írunk. Köszönjük ezt a szép ajándékot.
- Jut eszembe, ha elkészültél egy oldallal, remélem mind a 250-et teleírjátok, akkor add oda nekem a lapokat, én azokat továbbküldöm, és hamarosan lesz újabb 250 millió a számlátokon.
- Azt írjam rá majd címként, hogy tanulmány?
- Nem fontos. Nem nézi ezt senki. Apa is kapott a születésnapjára írólapokat, de üresen adta vissza.
- És?
- Nincs és. Miért lenne?

Végre asztalhoz ülnek, vacsoráznak. Mindenkinek ízlik a halászlé. A parlamenti büféből hozatták. Anyuka már évek óta nem főz. Nincs rá ideje. A4-es papírlapokat rendezget.

Tanulmány ez a család.

CSŐTÖRÉS ZOLINÁL

Zoli a világ legbecsületesebb, legszeretetreméltóbb, ugyanakkor legpechesebb embere. Az elragadóan fojtogató, férfiasan brutális és lefegyverzően erotikus töltetű, természetesen csakis a közjó érdekében vívott harcai mély barázdákat véstek a szeme alá, a sors, vagy inkább a kegyetlen természet pedig összességében harvey weinstein-i arcot formált neki, ami ugye manapság nem a legjobb ajánlólevél a diszkrét és szelíd női szalonok érzéki oázisaiba.

A szexuális ragadozóként említett Harvey Weinstein küllemére napról napra egyre inkább hasonlító, sportosan jó húsban lévő, potens, ám a lelkében mégis oly szelíd, az igazságért, mint komplex fogalomért meghalni is kész jogi doktor azonban folyamatosan bajba kerül a már említett elhatalmasodó igazságérzete miatt.

Felsorolni is nehéz, mi minden történt Zoltánnal azt követően, hogy adriai nyaralása során, mikor gumimatracával (napozás közben elszundikált) a nyílt tengerre sodródott, majd nagy szerencséjére felvette egy magyar hajós, neve Bognár Odüsszeusz, szóval Zoli egyszercsak ott találta magát ezen a modern dizájnelemeket megjelenítő jachton, ahol Odüsszeusz naphosszat a szirének fuvola és énekhangjában gyönyörködött, talán a fuvolát jobban szereti, de Zoltánnak nem volt módja erről beszélgetni vele, mert a szirének neki is kedveskedtek a fuvolájátékukkal, közben pedig ugye illetlenség lett volna megzavarni a művészeket.

Nem sokkal később a hivatalos szervek udvarias, még véletlenül sem tolakodó hangvételű kérvényt küldtek az ügyvédi irodájába, írja meg, majd postázza el nekik, mit látott és hallott a tengeri utazása során. A szirének tevékenyége a lényeg, hangsúlyozta a levél.

Zoltán, ahogy minden ehhez hasonló esetben, most is azonnal összeállította a tényfeltáró anyagot, majd amikor elindult a postára, földrengés rázta meg a faluját. 8.7-es erősségű. Az ügyvédi irodája kártyavárként omlott össze, kis híján maga is a romok között lelte halálát. A levélnek, napokig kereste, nyoma veszett.

Ezt követően ismét megírta amit kértek tőle, de a település évszázadok óta békésen szunnyadó vulkánja működésbe lépett, majd, mint egykoron Pompeit, Berkeszt is eltemette a vulkáni hamu. A dokumentumok elégtek a pokoli hőségben.

Zoltán nem adta fel, a pokoli, vörösen izzó, bugybérokoló, ezer felé fröccsenő lávafolyó elől menekülve kibérelt egy vízparti víkendházat, majd amikor elkészült a rendőrségnek és ügyészségnek szánt anyaggal, a folyó hirtelen megáradt és mindent elsodort, a perdöntő bizonyíték péppé ázott.

A hivatalos szervek méltányolták Zoltán igyekezetét mellyel az igazságszolgáltatást akarta segíteni. Egyúttal elfogadták a sajnálatos tényt, Zoltán dokemtumai örökre elvesztek. Többé senki sem zaklatta. Az ügyet lezárták. Bűncselekmény nem történt. Zoltán fellélegezhetett, győzött az igazság. Most már csak egy jó vízszerelőt kellene találnia, mert pechére megint csőtörés volt az irodában.

HŐS ÉLETMENTŐ

Irigyelte a szakállas, agyontetovált, izmos séfet, aki minimum húsz évvel fiatalabb nála, menő street food kifőzdéje van a kamionparkoló melletti egérúton, aszfaltszaggató Mustanggal száguld,, naponta írnak róla az internetes oldalak, szinte már élő legenda, igazi self made man, példakép, hős és celeb egyszerre, a tizenhárom évesnél idősebb lányok és nők kötelezően szerelmesek belé, nem túlzás, attól elolvadnak, ha a főzős tévéműsorában a hűtőből előveszi a vajat, majd melegíteni kezdi. Pedig ő nem is Brando. Legutóbb éppen tegnap jelent meg róla egy cikk, amely nagybetűkkel hirdette, hogy az ízek mestere ismét életet mentett. Félelmet nem ismerve felmászott egy növendék barackfára, csakhogy élve lehozzon onnan egy riadt kiscicát. Címlapfotó is készült róluk, a sztárszakács izzadtan, ugyanakkor boldogan és büszkén szorítja meztelen felsőtestéhez a pár hetes macskát. A kép hátterében természetesen ott van a séf aktuális szerelme is, akit két héttel ezelőtt ismert meg a Séfek és ételfutárok közösségi véradáson.

Igen, végre ki tudta mondani, képes volt megfogalmazni, pontosan erre vágyik. Hogy elmondhassa magáról, ő is hős, aki életeket ment.

Ilyen gondolatok kötötték le a figyelmét, mikor a Pusztaszeri úton autózva, az 54-es étterem melletti járdán meglátta a zebráról lelépni készülő középkorú, feltűnően hajlott hátú férfit.

Ekkor mérlegelni kezdte, vajon mi tegyen, mi lenne a helyes döntés: a fékre, vagy a gázpedálra lépjen-e? Pár másodperce maradt csak ennek eldöntésére. Ha gázt ad, elüti az ismeretlen férfit, a kocsi alá kerül, a fekvő testen mind a négy kerék áthajt és az illető garantáltan meghal. Ellenben, ha fékez, akkor megmenti az életét. Hasonló helyzetekben korábban mindig így tett, lassított, majd megállt, a gyalogosok épségben átértek a másik oldalra és élték tovább az életüket..

De most mi legyen? A férfi már letette a lábát a zebra fehér csíkjára, ám a jármű nem lassított. Az autó és a gyalogos közötti távolság fenyegetően csökkent, de ez nem érdekelte őt, inkább gyorsan számolni kezdett. Körülbelül 25 éve vezet, ha nem is minden nap, de hetente négy-öt alkalommal biztosan volánhoz ül. Gyakorlatilag mindig adódik ehhez hasonló helyzet, amikor zebránál átenged embereket. És eddig még senkit sem ütött el, pedig megtehette volna. 25 év szorozva 250 nappal (átlagban ennyiszer vezet), és szorozva napi négy, zebránál történő megállással, az pontosan 25 ezer. Igen, igen! Ennyi embert nem ölt meg. Hülyeség. Ennyi embert megmentett! És ha most is megáll, akkor már huszonötezeregy embert mentett meg a biztos haláltól!!!

Nézőpontot váltott és máris tudta mit kell tennie. Fékezett, ezzel pedig megint életet mentett. Hőssé vált.

Kár, hogy a nagyvilág ezt nem tudja. Semmit sem tudnak. Nem ír róla senki. Egyetlen nyamvadt sort sem. Hálátlanok. Rohadt banda. Bezzeg a szakállas szakácsról írnak. Minden szarságot. Hát, igen, ő felépítette magát.

Nem lesz ez mindig így. Legközelebb gázolni fog.

RÉMÁLMOK MIKOR JÖNNEK

Tudtam, hogy ez lesz. Hogy mind meghalnak majd. Már az első gyilkosság után bejelentést tettem a rendőrségen, de nem vettek komolyan.

- Uram, ez merő képzelgés - mondta az életvédelmi osztály vezetője. - Menjen haza, csináljon jó műsorokat, az ügyet pedig bízza ránk.

Ha akkor hallgatnak rám, sokan talán még ma is élnének. A szakma legjobbjai mentek el. Vitték magukkal a tehetségüket, a meg nem írt dalaikat.

Ismertem az áldozatokat. Amikor tízévnyi ámokfutás után végre észbe kapott a rendőrség, megkönnyebbültem. Egy zenei antikváriumban léptek akcióba a készenlétisek. Nem ütköztek ellenállásba. A rendőrök nem finomkodtak, ütöttek és bilincseltek azonnal, a lemezes táskát pedig elrúgták, azt hitték fegyver van benne. De nem, Deák Bill, Hobo, Neoton, Zorán és egy Katona Klári album volt a szatyorban. Meg azt hiszem egy Beatrice. Mind szilánkosra tört. Pótolhatatlan értékek vesztek oda. Dedikált példányok.

Ez az egész szörnyűség 2007-ben kezdődött. Akkor lett egy lyuk a műsorrácsban, Elek István politikai műsora megszűnt, kellett helyette valami ami kitölti a hézagot. Akkor szóltak nekem.

- Figyelj, te szereted a zenét, csinálj egy sorozatot a magyar könnyűzene történetéről.

Három hét múlva már le is ment az első rész. Ifjúsági park, Bodrogi Gyula, Bergendy. Elég jól szólt a műsor, mindenki szívesen és lelkesen beszélt benne. Bodrogi az első fellépője volt a parknak.

Nem sokkal később Pistát holtan találták egy parkban. Őszintén sajnáltam, mert kedves embernek ismertem meg. És jó zenésznek. A rendőrségi közlemény nem árult el részleteket, a család sem nyilatkozott., így a közvélemény is csak találgatott, mi történhetett vele. És vajon miért? Kinek árthatott szegény? Engem pedig, ugye, nem vettek komolyan. Annak persze örültem, hogy még dedikálta nekem az összes Bergendy lemezt. Sőt, az első szóló Demjén albumot is, Tudtam, hogy a dedikált lemez sokat ér, különösen így, hogy már soha többé nem írhat alá egyetlen albumot sem.

Zoránt is szerettem. Felvettük a beszélgetést, majd szignózta a teljes életművét. Meg is jegyeztem, Zorán, te milyen szépen írsz! Igaz, a hófehér borítójú Tizenegy dal című lemez tasakjára tévedésből azt írta, szeretettel Gerő Andrásnak, majd amikor emlékeztettem arra, hogy nem Gerő, hanem Gellért András a nevem, akkor udvariasan elnézést kért, áthúzta a Gerő nevet, és immár helyesen leírta, hogy Gellért. Elég ronda lett, de még mindig jobb így, mintha nincs ott az aláírása. Zorán az interjú másnapján ment el. Fiatal volt még, sok lemez megírása várt volna még rá. De a szignója szerencsére ott volt a borítón.

Nem sokkal később Lárika következett, egyik nagy kedvencem, de vele elég macerás volt minden. Három órán keresztül kávéztunk a Gerlóczy nyitott teraszán, februárban, ma sem értem miért akart a hidegben üldögélni, igaz, neki a pincérek rohanva hoztak pokrócokat, nekem csak a kávékat. Fel is fáztam rendesen, de annyira szerettem volna Lárit a műsoromban hallani, ehhez képest egy prosztatagyulladás igazán vállalható áldozat. Ő ragaszkodott az előzetes találkozáshoz, ahol folyamatosan azt kérdezgette tőlem, mik a szándékaim. Hogy jó műsor legyen válaszoltam, mire felnevetett, "mindenki ezt akarja, miért higgyek éppen neked?" Azt is mondta, ő az egymás tenyerén tartás híve, amit egyáltalán nem értettem. "Amikor óvjuk a másikat, dédelgetjük" - magyarázta. Ez egy komplett hülyeség, ezt persze nem vághattam az arcába, inkább csak annyit válaszoltam, egy interjú nem attól jó, ha simogatlak téged, hanem ha jó kérdésekre, őszinte válaszokat kapok. Ez nem tetszett neki, szerintem kifejezetten idegesítik a valódi kérdések, de abban reménykedtem, legközelebb talán már nem azt akarja, hogy dédelgessem. A lemezeit akkor nem is volt hajlandó dedikálni, csak a soha el nem hangzó (letiltott) interjút követően. A legfontosabbat azonban megszereztem tőle. Az aláírását. A búcsúztatásán nem voltam ott, de azért otthon meghallgattam a Titkaim lemezét. Gyönyörű album.

Az évek során több száz zenésszel beszélgettem. Mindenkivel aláírattam mindent, mert tudtam,egyszer felbecsülhetetlen relikviák lesznek ezek. Egy halott művész dedikált albuma óriási érték. A legnagyobb kincs.

Hobonak is vége. Úgy hallottam, egy Jim Morrison képre borulva találtak rá, de az is lehet, hogy Viszockij fotó volt, végtére is mindegy. Hobót sem tudták megmenteni. Lehet, hogy ha nem ontja évtizedeken keresztül a lemezeket (HBB, szólóalbumok) talán elkerüli a rettenetes véget. Amikor aláírattam vele vagy harminc lemezét, meg cédéjét, a könyveit, szokása szerint morgott valamit, de azért örült, hogy vannak még élő rajongói ezen a nyomorult glóbuszon. És én az vagyok, sőt, leszek is. Búcsúzáskor mélyen a szemébe néztem, majd egy "mindhalálig blues" köszöntéssel búcsúztam tőle. Örökre.

Szörényi Levi is hamar elment. Kár érte. Ő a legnagyobbak egyike. Aznap sajnos az undok formáját hozta, eltévesztettem egy nevet, erre azonnal rendreutasított, "illett volna jobban felkészülni!" Még szerencse, hogy az összes Illés albumot, a Szép lányok ne sírjatok cédét, valamint az Utazást is elé tettem. Ez tompította a feszkót. Aláírta. Két héttel később a Pilisben érte a vég, az imádott Szívcsakrája közelében. A dedikált Utazást azóta többen meg akarták tőlem venni, de még várok vele.

Persze nem halt meg mindenki az interjúk idején, de a szignózott albumok szépen gyűltek. Valójában csak ez érdekelt. Hogy mindenki aláírjon mindent.

Fogalmam sincs, végül miként oldotta meg ezt a rejtélyes sorozatot a rendőrség, mi vezette őket nyomra. Azt hiszem, talán megtalálhatták a mérgezett tintájú tollat. Az EAST együttes tagjainak órási szerencséjük volt, igaz, ők is aláírtak az összes birtokomban lévő EAST lemezt, ugyanakkor ragaszkodtak az alkoholos filceikhez.

Itt a szegedi Csillagban lassan pereg az idő. Fáj, hogy a dedikált lemezeket nem hozhattam be magammal. Pedig igazán szép gyűjtemény. A cellatársam a Ricét és a Csótányt szereti. Ha egyszer kijutok innen, feltételesen, jó magaviselet esetén negyven év múlva, akkor aláíratom az összes Quimby-t.