A TERELÉS NAGYMESTERE

József politikai agytröszt. Spin doctor. A fél világ a zsebében. Ha nem az egész. A notesze tele van fontos nevekkel. Bárkit felhívhatna, de nem teszi.. Őt keresik. Vérprofi. Dolgozott Venezuelában, Észak-Koreában, Kim neki köszönheti Dennis Rodmant, a Férget. Összehozta őket. A hetvenes években Chilében és Kubában adott tanácsokat, manapság főként a Fülöp szigeteken, Szíriában, Iránban és persze Moszkvában. A köztes időben mindig itthon maszekol. Szükség van rá. A héten Budán járt, a Karmelitában.

Én még azokból az időkből ismerem, amikor hajnalonta szenet lapátolt Kelenföldön. Cimbik vagyunk, időnként elmond ezt, azt. Nincs üldözési mániája, de mégis azt kérte, olyan helyen találkozzunk, ahol garantáltan nem tudják lehallgatni. Komlóra mentünk, egy bezárt tárnába. „Hallottál már a Békateknő-völgyről? – kérdezte tőlem, 800 méterrel a föld alatt. A védősisakján az elemlámpa éles fénye az arcomba világított. Nemmel válaszoltam. „Na, figyelj, elmondom neked a tutit. De aztán hallgatsz róla, mint a sír! Fogod? Szóval, már tíz évvel ezelőtt volt egy balhé a bakonybéltekiekkel, de azt eltussoltuk. Az történt, hogy akkoriban, bármennyire szerettük volna, nem vitték a disznót a ruszkik, de még Kubának sem kellett, Kim-ék pedig szokás szerint nagyon benne voltak a rakétázásban, kurvára nem akartak húst, pedig magam repültem ki Phenjanba rádumálni őket. Pechemre, azon a héten besült egy nagy hatótávolságú rakétájuk, a helyzet reménytelenné vált. Szóval beszart a húsexport. Bakonybélteken már állati nagy cirkusz volt, végül Békateknő-völgyben robbant az egész. Ismered az ilyet, lehangoló zsákfalu, talán ez volt az egyik baj, az elzártság, nyomasztó egy hely, szóval a helyi sertéshizlaldában kitört a forradalom. Elegük lett a bizonytalanságból, az örökös várakozásból. Mehet a hús, nem mehet a hús. Korábban biztos jövőképük volt, tudták, ha sokat esznek, rendesen feltuningolják magukat, akkor mehetnek a vágóhídra, utána szépen becsomagolják őket, celofán, műanyag doboz, húspult, és ők erre büszkék voltak. A húsexport kényszerleállása miatt azonban kezdték magukat feleslegesnek érezni. A fiatal sertések, franc se tudja honnan szerezték, inni kezdtek, aztán drogozni, az öreg disznók cirkuszoltak velük, hogy álljanak le, de hiába, szinte már minden süldő kábszerezett, végül a legöregebb disznó, talán Morzsa volt a neve, vagy Kukorica, szóval az ő vezetésével kitörtek a hizlaldából. A közeli városokban lakásokat foglaltak el, és utcai tüntetéseken követeltek maguknak vágóhídi lehetőséget. Végül le kellett lőni mindegyiket.” „Nem hallottam erről.” „Még szerencse! Ha kiderül, jöttek volna a Trancparency-től, meg a Csiga-Biga Állatmenhelytől....kinek kell egy vizsgálat? Erre tessék, megint beütött a krach. Nem megy a disznóhús, mert a vegánok beleköptek a moslékba. Láttam a statisztikákat, már műhúst zabálnak az emberek, nem disznót. Azok a szerencsétlenek meg ott röfögnek, sivalkodnak. Mit csinálhat ilyenkor egy felelős kormányzat?” „Felhív téged?” „Naná. És megint nekem kellett tüzet oltanom! Parragh is basztatott, hogy a szakképzés, meg a szakmunkások, mi lesz a húsipari tanulókkal, a belügy is szólt, hogy építeni kellene a munkahelyeken a belső elhárítást, érted, a nyakamba borították az összes szarukat. Kellett két nap, mire kitaláltam a megoldást. Kis lépés egy iparágnak, de óriási ugrás egy kormányzatnak! Zászlócskák! Fröccsöntve! Tegnap a Karmelitában magyaráztam el mindent. Műanyag zászlókat kell gyártatni, azokat a sertéshúsba beletűzni, az importhúst pedig kiűzni! Mintha a Mount Everesten csinálnánk! Csányi megtapsolt amikor elmondtam neki a mestertervet. A zászlógyártást viheti Tiborcz egyik haverja, vagy akár ő maga. A boltokat törvényben kötelezzük, hogy átvegyék, valamint jelöljenek ki zászlófelelősöket (ők lesznek a belügyi összekötők is egyúttal) a munkanélküliségtől rettegő disznók pedig elégedettek lehetnek, hiszen ismét úgy érzik majd, hogy szükség van rájuk. Minél több zászlót kap egy sertéscsalád, annál patinásabb lesz! A hírnévnél nincs fontosabb, ezt ők is tudják. Vetélkednek majd egymással, kinek lesz több műanyag zászló a lapockáján!” „És mi lesz a környezetvédőkkel? Ők biztosan tiltakoznak majd a műanyag zászlók ellen.” „Bekussoltatjuk őket is. Jövő héten kijön a közlöny, abban benne lesz a lényeg.” Hamar felérünk a bányából. Mikor levesszük fejünkről a védősisakot, kikapcsoljuk az elemlámpát, még mond valamit, de azt már szinte suttogva. Felkérték, készüljön a 2022-es kampányra. Zászlókkal, ingyen disznóhússal, bármivel. Bíznak benne. Hiába, na, Józsi tényleg zseni. 

DUGULÁSELHÁRÍTÁS

DUGULÁSELHÁRÍTÁS

Gellért András: Befalazott csőgörény

5 csillag4.5 csillag4 csillag3.5 csillag3 Stars2.5 csillag2 csillag1.5 csillag1 csillag0.5 csillag

Gellért szemlélete következetesen groteszk. Legjobban megformált alakjait, a mai percemberkéket bizarrul, torzan láttatja, s ugyan a szereplői zöménél főként a beszéd és a tettek jellemeznek a külső megjelenés helyett, mégis olyan világba csöppenünk a Csőgörényben, melyet mintha középkori bestiáriumok képzelt lényei és szörnyetegei, másfelől pedig az anyanyelvet redukált/retardált, gyakran vakkantásszerű tőmondatokká silányító véglények népesítenének be.

Évszázadokon keresztül szinte közhelynek számított teológiai és filozófiai traktátusokban, sőt, fikciós művekben, hogy a földi életnek létezik egy mennyei és egy pokoli dimenziója. A gondolat megfogalmazódik már Marlowe Faustusában, bővebb kifejtést kap többek között Sir Thomas Browne Religio Medicijében, amely mű szerint az istenes életet élők a földi mennyországban tartózkodnak, míg az istentagadók, illetve azok, akik istentelen életet folytatnak, voltaképp saját poklukban senyvednek. Egy évszázaddal később Daniel Defoe hasonlókat gondolt az ördögről szóló könyvében. Később is sokaknál felelevenedik a földi menny és pokol gondolata. Vörösmarty verset írt az előbbiről, Schopenhauer egyik híres aforizmája szerint pedig a földi világ maga az ördög birodalma, s mi vagyunk benne a szenvedő lelkek.

A Befalazott csőgörény se sugall kevesebbet a fentieknél. Szerzője, Gellért András rádiós újságíró azonban már nem hisz az evilági ember életét benépesítő démonokban és angyalokban, mint a 17. századi norwichi orvos vagy a Robinson szerzője: kiiktatja a világból a mennyei dimenziót, s a világot álruhásan járó ördögöt is száműzi, mivel úgy gondolja, mi emberek tökéletesen elegendőek vagyunk saját poklaink megteremtéséhez, illetve a bugyrok üzemeltetéséhez. Nincsenek transzcendens távlatok; az élet hagymaszerű képződmény – e rövidtörténetek szereplői megszállottan vagy akaratlanul egymás után hámozzák le a hagyma héjait, rétegről rétegre haladnak a mag felé, ahol már csak a nyers és gyógyíthatatlan őrület létezik, gyakran egy olyan állapot, melyet valami pokolbéli malom működtet, s ezért a változtathatatlanság benyomását kelti. A Lány a zuhany alatt című, alig húszsoros szöveg, egy önjelölt call girl életrajzát sűríti néhány mondatba, de a narrátor kétszer is szükségét érzi hangsúlyozni: „Semmi nem változik.” Mivel a földi helyszínnek álcázott pokolban járunk, természetesen a Sun cikkét helyreigazító közlemény (Neymar Erzsivel) se vállalkozik többre a képes „női” magazinok intim ásatásainál: a világhírű brazil futballista nem Palvin Barbarával, a magyar „csodanővel”, hanem a Londonban pénztárosnőként dolgozó középkorú Kovács Erzsébettel beszélt meg randevút. A nevek felcserélhetők, nem jelentenek semmit, a név többé nem feleltethető meg egy személyiségnek. Bíborka és Erzsi ugyanaz a személy, Carlo pedig megkülönböztethetetlen Ottótól. Hasonlóképp nyüzsögnek a kötetben a mai Magyarország tipikus karakterei (démonok, akiket e kor megérdemel), például a minden jel szerint ártatlan (értsd: nem cigány, nem zsidó, nem kommunista) Kavics bácsi ellen a gangon bosszút forraló Béla, vagy a Jelentés a lépcsőházból névtelen, házmesternek jelentkező „hőse”, az örök magyar besúgó: semmi nem változik.

Gellért András írásainak talán legközelebbi ősei Örkény egypercesei, illetve Karinthy görbe tükrei és Bálint György negatív látleletei a 20. század derekának Magyarországáról. Gellért szemlélete következetesen groteszk. Legjobban megformált alakjait, a mai perc-emberkéket bizarrul, torzan láttatja, s ugyan a szereplői zöménél főként a beszéd és a tettek jellemeznek a külső megjelenés helyett, mégis olyan világba csöppenünk a Csőgörényben, melyet mintha középkori bestiáriumok képzelt lényei és szörnyetegei, másfelől pedig az anyanyelvet redukált/retardált, gyakran vakkantásszerű tőmondatokká silányító véglények népesítenének be. De ebben a könyvben nem találni egyetlen olyan rémformát sem, mint amilyeneket a gótikus katedrálisok tornyaira vízköpőnek faragtak a késő középkor szobrászmesterei. Innen hiányzik a groteszkség fenséges dimenziója. Moreau doktor szigete települt át Magyarországra, csak napjainkban nem a hiénasertés és más, élveboncolással összeoperált állatfajok dadognak-motyognak a felületesen elsajátított embernyelven, hanem mi magunk, az „Elégtételt fogunk venni!” országának lakói.   

HIRDETÉS

Gellérttől távol áll mindenfajta moralizálás, ezért megelégszik azzal, hogy nyelvileg belehelyezkedjen a hirdetések, reklámok, képes újságok és párkereső oldalak világába, miközben megrajzolja karikatúráit. Éles újságírószeme mindenhol észreveszi a tipikusat, füle meghallja az épp divatos kifejezéseket. Több nyelven ért és beszél: tud zsúrfiúul, viceházmesterül, prostituáltul és NAT-rajongó pedagógusul. Erős a parodisztikus képessége, ennek segítségével tudja megalkotni dermesztően ismerős figuráit. Azok az írásai a leghatásosabbak, melyek egy semmitmondó kis történetben, az átlagos, mindennapi esetecskében is sejtetni tudják, hogy az üres szavak és gesztusok mögött démoni fantáziák munkálnak. Egyesek nem vesznek róluk tudomást, mások elfojtják őket, de emez árnyékok alaptulajdonsága, hogy előbb-utóbb a felszínre törnek. Ilyenkor érezzük úgy, hogy az irracionális elem tört be hirtelen az életünkbe, valójában azonban az árnyak mindig is ott lappanganak a felszín alatt. Képletesen: a láthatatlan csövekben, a lefolyókban, a csatornákban. Kékszakáll várában a mennyezetről lógó lefejezett nők nyújtanak groteszk látványt. Gellértnél nem a látnivaló, hanem a helyzet a groteszk. És a helyzetek szereplői. Ahogy egy molnárlegényből brandet „építenek föl”. Ahogy a kulturális hagyományokkal, következésképp tiszteletreméltó ősökkel se rendelkező politikai hatalom a „643 és fél évvel ezelőtt élt” Vasgerincű Jánosból példaképszerű elődöt farag. Kísérteties kórkép az írás utolsó bekezdése: „Vasgerincű arca elárasztotta az utcákat, a buszmegállókat. Kétmilliárdból elkezdődött az életéről szóló film forgatása, és társadalmi célú tévéreklámokban is megjelent. A pénz nem számít. Már épül a lápi malom.”

Lösz vögösz? Mivel tudja vigasztalni Gellért az olvasót ebben a kissé fekáliaszagú (Tibor szart szippant), elhanyagolt pöcegödörre emlékeztető honi terepen? Ha egyáltalán létezik vigasz, akkor az a nevetés adománya. A szerző olyan mesékkel szórakoztatja magát és olvasóit, melyeken sírunk és nevetünk egyszerre. Gellért legalábbis jókat nevet abszurd helyzetein és groteszk figuráin. Minden történetén érezhető, hogy a maga kedvéért is írta, néha kíméletlen szatirikusként, néha csupán jókedvű humoristaként.

A kötet címével visszajutunk a jó magyar fekáliaszaghoz. A csőgörény hasonlóan működik szerzőnkhöz: felszínre hozza a rejtett szennyeződéseket. A befalazott csőgörény azonban funkciótlan, képtelen többé a mocsokdugaszok eltávolítására. Amennyiben ragaszkodunk az írói munka és a cím párhuzamához, akkor az utóbbi alighanem szkepszist jelent be az írói tevékenység sikerét illetően. A befalazott csőgörényként (ön)működő író hiába próbálja megtisztítani a csatornákat, azok hamar visszakoszosodnak, jönnek újabb dugók, újabb ricsaj, újabb perc-emberkék. Ideje falat bontani.