Sátándombi Etelka idén tölti be a kilencvennegyedik életévét. Remeg a keze, kezeletlen Parkinson, szinte alig lát, járókerettel tud csak menni, de legendája vármegyéken túl még ma is él, és élteti az agg asszonyt. Sátándombi az utolsó képviselője egy letűnt kornak, mikor a megesett gyereklányok, cselédek, úrasszonyok csak tőle remélhettek megváltást. Angyalcsináló volt, aki azóta sem felejtett semmit. Döngölt padlójú, sötét konyhája ma is olyan, mint régen. Középen van a fémvázra helyezett lavór, mellette pedig a rozzant ágy. Az eszközöket a kredenc fiókjaiban őrzi.
A várostól távol eső tanyán megállt az idő. Kopasz tyúkok kapargatják a szikes baromfiudvart, a porta ajtajában pedig vak macska várja a semmit. Sátándombi alig érintkezik emberekkel, csupán a tanyagondnoki hálózat munkatársa kopogtat be hozzá, minden héten egyszer. Tőle tudta meg, hogy megint bajban vannak a nők, mert már alig van olyan kórház, ahol szülni lehetne.
Sátándombi Etel ravasz asszony, azonnal megértette, megint eljött az ő ideje. Megkérte a tanyagondnokot, legközelebb hozza magával Kereplyés Margitot és Kárász Erzsébetet, régi barátnőit. Egy hét múlva mindketten ott ültek Sátándombi mellett a lócán. Félszavakból is megértették egymást.
A homokdombok közt rejtőző tanyán azóta nagy a forgalom. Naponta öt-hat alkalommal jön a mentő, az asszonyok pedig a sziréna hangját hallva azonnal melegítik a vizet, készítik elő a konyhát. A fészert, nehezen ugyan, átalakították, az lett a kórterem, a kismamák a szülés után három napig ott pihenhetnek.
Sátándombi azóta beindította a bábaképzést, bővítette a tanyát, és ha így mennek tovább a dolgok, angyalcsinálást is vállal megint.
