Balladisztikusan félelmetes, zsigerekig ható, döbbenetesen felkavaró filmet forgatott az Akira Kuroszava utódjának tartott magyar direktor, Sirokkó (Sota) Ákos Balázs. A Vietnamban, Laoszban, Kambodzsában, és természetesen Japánban óriási ismertségnek örvendő alkotó új műve letaglózó hatású, valósággal betegnek érzi magát tőle a néző. Különös alkotás, ilyet még nem látott a világ, miközben a forgatókönyv, maga a történet végtelenül egyszerű, néhány mondatban vázolható.
Főhőse egy magas rangú férfi, a furfangos rendszerű ország, Stadionánia küldötte. Az utazó a gyilkos világjárvány idején érkezik a távoli Phnom Penh-be, de semmi sem utal a halálos veszélyre. Ott a keleti ember bölcsességének és óvatosságnak köszönhetően kevesen betegedtek meg, Angkor összeomlása sok mindenre megtanította őket, továbbá, és ez nyilván tudatos rendezői instrukció, hogy filmjének főalakja a fertőző betegség megállíthatatlan terjedése ellenére sem visel maszkot, miközben vendéglátói igen. Valójában éppen ez a misztikusan különös benne, a megmagyarázhatatlan, szinte már vakmerőnek, egyes kritikusok szerint ostobaságnak tűnő konokság, hogy sosem tesz semmit a szája elé. Mindig úton van, lehetetlen követni merre jár, mint ahogy az is rejtély, vajon miért van mozgásban állandóan, van-e bármi értelme a folyamatos látogatásainak. A drámai, letaglózó erejű mozi az érkezés és távozás két sűrű óráját meséli el, mikor is a vendéglátók rádöbbennek a katasztrófára közelségére.
A rendező Sirokkó (Sota) Ákos Balázs, aki alkotásaiban szereti a sötét titkokat, a váratlan, baljóslatú, mondhatni beteges fordulatokat, ezúttal nem hagy kétséget afelől, hogy, amint Lao-Ce is írja a Tao-te Kingben, "nem az útnak van célja, hanem az Út maga a cél" valamint az a különös ajándék, amit a vendéglátók kapnak a furcsa mosolyú vándortól. Ez az ajándék pedig nem más, mint maga a főhős. Őt kapják stadionániai kedvességként a vendéglátók.
A Karantén című eposzt a napokban mutatták be Kambodzsában.
