Tudtam, hogy ez lesz. Hogy mind meghalnak majd. Már az első gyilkosság után bejelentést tettem a rendőrségen, de nem vettek komolyan.
- Uram, ez merő képzelgés - mondta az életvédelmi osztály vezetője. - Menjen haza, csináljon jó műsorokat, az ügyet pedig bízza ránk.
Ha akkor hallgatnak rám, sokan talán még ma is élnének. A szakma legjobbjai mentek el. Vitték magukkal a tehetségüket, a meg nem írt dalaikat.
Ismertem az áldozatokat. Amikor tízévnyi ámokfutás után végre észbe kapott a rendőrség, megkönnyebbültem. Egy zenei antikváriumban léptek akcióba a készenlétisek. Nem ütköztek ellenállásba. A rendőrök nem finomkodtak, ütöttek és bilincseltek azonnal, a lemezes táskát pedig elrúgták, azt hitték fegyver van benne. De nem, Deák Bill, Hobo, Neoton, Zorán és egy Katona Klári album volt a szatyorban. Meg azt hiszem egy Beatrice. Mind szilánkosra tört. Pótolhatatlan értékek vesztek oda. Dedikált példányok.
Ez az egész szörnyűség 2007-ben kezdődött. Akkor lett egy lyuk a műsorrácsban, Elek István politikai műsora megszűnt, kellett helyette valami ami kitölti a hézagot. Akkor szóltak nekem.
- Figyelj, te szereted a zenét, csinálj egy sorozatot a magyar könnyűzene történetéről.
Három hét múlva már le is ment az első rész. Ifjúsági park, Bodrogi Gyula, Bergendy. Elég jól szólt a műsor, mindenki szívesen és lelkesen beszélt benne. Bodrogi az első fellépője volt a parknak.
Nem sokkal később Pistát holtan találták egy parkban. Őszintén sajnáltam, mert kedves embernek ismertem meg. És jó zenésznek. A rendőrségi közlemény nem árult el részleteket, a család sem nyilatkozott., így a közvélemény is csak találgatott, mi történhetett vele. És vajon miért? Kinek árthatott szegény? Engem pedig, ugye, nem vettek komolyan. Annak persze örültem, hogy még dedikálta nekem az összes Bergendy lemezt. Sőt, az első szóló Demjén albumot is, Tudtam, hogy a dedikált lemez sokat ér, különösen így, hogy már soha többé nem írhat alá egyetlen albumot sem.
Zoránt is szerettem. Felvettük a beszélgetést, majd szignózta a teljes életművét. Meg is jegyeztem, Zorán, te milyen szépen írsz! Igaz, a hófehér borítójú Tizenegy dal című lemez tasakjára tévedésből azt írta, szeretettel Gerő Andrásnak, majd amikor emlékeztettem arra, hogy nem Gerő, hanem Gellért András a nevem, akkor udvariasan elnézést kért, áthúzta a Gerő nevet, és immár helyesen leírta, hogy Gellért. Elég ronda lett, de még mindig jobb így, mintha nincs ott az aláírása. Zorán az interjú másnapján ment el. Fiatal volt még, sok lemez megírása várt volna még rá. De a szignója szerencsére ott volt a borítón.
Nem sokkal később Lárika következett, egyik nagy kedvencem, de vele elég macerás volt minden. Három órán keresztül kávéztunk a Gerlóczy nyitott teraszán, februárban, ma sem értem miért akart a hidegben üldögélni, igaz, neki a pincérek rohanva hoztak pokrócokat, nekem csak a kávékat. Fel is fáztam rendesen, de annyira szerettem volna Lárit a műsoromban hallani, ehhez képest egy prosztatagyulladás igazán vállalható áldozat. Ő ragaszkodott az előzetes találkozáshoz, ahol folyamatosan azt kérdezgette tőlem, mik a szándékaim. Hogy jó műsor legyen válaszoltam, mire felnevetett, "mindenki ezt akarja, miért higgyek éppen neked?" Azt is mondta, ő az egymás tenyerén tartás híve, amit egyáltalán nem értettem. "Amikor óvjuk a másikat, dédelgetjük" - magyarázta. Ez egy komplett hülyeség, ezt persze nem vághattam az arcába, inkább csak annyit válaszoltam, egy interjú nem attól jó, ha simogatlak téged, hanem ha jó kérdésekre, őszinte válaszokat kapok. Ez nem tetszett neki, szerintem kifejezetten idegesítik a valódi kérdések, de abban reménykedtem, legközelebb talán már nem azt akarja, hogy dédelgessem. A lemezeit akkor nem is volt hajlandó dedikálni, csak a soha el nem hangzó (letiltott) interjút követően. A legfontosabbat azonban megszereztem tőle. Az aláírását. A búcsúztatásán nem voltam ott, de azért otthon meghallgattam a Titkaim lemezét. Gyönyörű album.
Az évek során több száz zenésszel beszélgettem. Mindenkivel aláírattam mindent, mert tudtam,egyszer felbecsülhetetlen relikviák lesznek ezek. Egy halott művész dedikált albuma óriási érték. A legnagyobb kincs.
Hobonak is vége. Úgy hallottam, egy Jim Morrison képre borulva találtak rá, de az is lehet, hogy Viszockij fotó volt, végtére is mindegy. Hobót sem tudták megmenteni. Lehet, hogy ha nem ontja évtizedeken keresztül a lemezeket (HBB, szólóalbumok) talán elkerüli a rettenetes véget. Amikor aláírattam vele vagy harminc lemezét, meg cédéjét, a könyveit, szokása szerint morgott valamit, de azért örült, hogy vannak még élő rajongói ezen a nyomorult glóbuszon. És én az vagyok, sőt, leszek is. Búcsúzáskor mélyen a szemébe néztem, majd egy "mindhalálig blues" köszöntéssel búcsúztam tőle. Örökre.
Szörényi Levi is hamar elment. Kár érte. Ő a legnagyobbak egyike. Aznap sajnos az undok formáját hozta, eltévesztettem egy nevet, erre azonnal rendreutasított, "illett volna jobban felkészülni!" Még szerencse, hogy az összes Illés albumot, a Szép lányok ne sírjatok cédét, valamint az Utazást is elé tettem. Ez tompította a feszkót. Aláírta. Két héttel később a Pilisben érte a vég, az imádott Szívcsakrája közelében. A dedikált Utazást azóta többen meg akarták tőlem venni, de még várok vele.
Persze nem halt meg mindenki az interjúk idején, de a szignózott albumok szépen gyűltek. Valójában csak ez érdekelt. Hogy mindenki aláírjon mindent.
Fogalmam sincs, végül miként oldotta meg ezt a rejtélyes sorozatot a rendőrség, mi vezette őket nyomra. Azt hiszem, talán megtalálhatták a mérgezett tintájú tollat. Az EAST együttes tagjainak órási szerencséjük volt, igaz, ők is aláírtak az összes birtokomban lévő EAST lemezt, ugyanakkor ragaszkodtak az alkoholos filceikhez.
Itt a szegedi Csillagban lassan pereg az idő. Fáj, hogy a dedikált lemezeket nem hozhattam be magammal. Pedig igazán szép gyűjtemény. A cellatársam a Ricét és a Csótányt szereti. Ha egyszer kijutok innen, feltételesen, jó magaviselet esetén negyven év múlva, akkor aláíratom az összes Quimby-t.
