A hordozható macskavécék
tisztításáról szóló anyagot írtam, ezzel nem késhetek, mert évek óta ez az
egyetlen fizetős melóm a Macskaszőr újság, szóval ott tartottam, hogy melyik a
legjobb minőségű homok amit érdemes beszórni a dögöknek csak hogy szeressenek
oda vizelni, és csak oda, még véletlenül se a szőnyegre, vagy a cipőkre, mert a
macskahúgy iszonyú büdös, éppen ezt részleteztem, mikor pittyegni kezdett az
ósdi, törött fedlapú Nokiám. Az üzenet
feladójáról nem tudtam semmit, ismeretlen számról írt, és szűkszavúan csupán
annyit, hogy Horánypüspökiben évek óta üzemel egy titokzatos gyáregység,
feltétlenül nézzem meg. Mi a fészkes fene lehet ezen a porlepte vidéken, de
mielőtt rákereshettem volna a Google Earth segítségével máris újabb üzenet
jött, vélhetően ugyanarról a mobilról. Menj a gyárba! Siess! "
Az emberre
rendkívül hasonlító, ugyanakkor mégis egészen különös, mozgó és beszélő humanoidok közigazgatásban történő alkalmazásáról nyolc évvel ezelőtt hallottam először, de akkor bődületes baromságnak
tartottam, rosszindulatú feltételezésnek, kitalációnak, rémhírterjesztésnek, pedig
ha akkor rászállok a témára, talán már Pulitzer díjas szerző lennék, Egyetlen
mentségem, hogy akkoriban is a megélhetésért
robotoltam, bérmelóban ontottam a cikkeket, hol a lámpagyár reklámbrossúrájába,
hol pedig a harci kutykákat imádók fanzinjába, de azt is álnéven, nehogy valaki
megtaláljon és szétverje a pofámat. Igen, ma már tudom, a a homo roboticus lett
volna a nagy téma, minden valamire való újságíró ilyen sztorira vágyik egész
életében, de jobb későn, mint soha.
A szigorúan őrzött telepre nem volt könnyű
bejutni. Először is kellett találnom valakit, aki ismeri a környéket és segít
élve átjutni a gyárat övező bugyborékoló, mesterséges mocsáron. Természetesen
nem fedhetem fel kik támogattak, csupán annyit árulhatok el, a hazaszeretet okán
álltak mellém. Azt mondták, az igazi patrióta feladata leleplezni mi folyik a
gyárban, milyen szörnyeket gyártanak ott futószalagon.
Végül segítőim úgy
döntöttek, hogy egy helyi ezermester drónjával szállok a gyár fölé, majd a
távirányítású gép lassan leereszkedik velem. Tökéletes tervnek bizonyult. Karcolás
nélkül, észrevétlenül jutottam be a kivilágítatlan telepre. A horánypüspöki
patrióta ellenállók előrelátó módon elláttak a gyárban használt munkás egyenruhával
is, a sötétben gyorsan felvettem a céges öltözéket, így kisebb lett a lebukás
kockázata. Ezt követően lassan közelítettem a központi gépteremhez, majd
benyitottam.
Nem akartam hinni
a szememnek. Csupa ismerős arcot láttam, de képtelen voltam elhinni, hogy ez
lenne a valóság. Pedig az volt. Korábban ezen a helyen japán exportra szexbabákat,
robotnőket, műpéniszeket és rezgős dildókat gyártottak, de azt követően, hogy
egy közeli cég privatizálta az üzemet, átalakították a profilt. Szexre rendszeresített,
beszélő, egyszerűbb utasításokat végrehajtani képes elektromos guminők helyett,
hiperrealista férfiakat kezdtek készíteni, akik maguk is beszéltek, igaz, ők sem
túl bonyolult mondatokat ismételgettek. A szexnek befellegzett. A robotok másra
kellettek.
A cég főmérnöke
találta ki az egészet, ő maga tervezte meg a homo roboticus-ok profilját, majd
ügyes kezű ipartervezők formálták meg az új arcokat, testeket. Profi munka, ezt
nem tagadhattam akkor sem, amikor megbabonázva néztem végig a géptermen,
melynek közepén állt a gigantikus automata gépsor, amely óránként tíz robotot
szerelt össze.
Annak érdekében, hogy ne vegyenek
észre, a csomagolók között kerestem magamnak munkát. A lelepleződéstől való
félelmem végül alaptalannak bizonyult, hiszen már a csomagolómunkások is ott
készült robotok voltak, így nem kellett attól tartanom, hogy mint illetéktelen
betolakodót, ipari kémet feljelentenek a főnökségnél.
Egész éjjel
csomagoltam és próbáltam a látottakat memorizálni. A férfirobotok két
alaptípusban készültek, szakállas és nem szakállas verzióban. Volt közöttük
riasztóan kövér, kopasz, redőzött tarkójú, mint ahogy jóképű, fitt,
kifejezetten csinos fiatal férfi is. A kövér testek szűk ingeket kaptak, a gomboknál
feszült rajtuk, valósággal szét akart repedni, erre kerültek rá az egyszerű barna öltönyök, míg a fiatal homo
roboticus-ok a legújabb divat szerinti szerelésben hagyták el a gyárat, menő
cipőkben, elegáns nyakkendőkkel, drága tásákákkal.
Mielőtt dobozba kerültek
volna, a koponyájuk zárszerkezetét kioldva felnyitották azt és behelyezték a miniatűr
számítógépet, amely a testet és a beszédet, vagyis a robotemberek kommunikációját
koordinálta. Ezt követően már az egyikükkel
magam is tudtam beszélni pár mondatot.
- Szia, most
indulsz? - kérdeztem egy fiatal sráctól vagyis ifjú homo roboticustól. Úgy
nézett ki, mint egy menő ügyvédi iroda munkatársa, vagy mint egy államtitkár.
- Még nem tudom
hova kerülök. Remélem jó helyre.
- Mondtak valamit,
hogy mégis hol kezdesz?
- Azt hiszem a
minisztériumi kabinetirodán leszek vezető, de a programot még nem futtatták le
bennem.
- Ugye jól értem,
ha ez megtörténik, akkor fogod majd csak megtudni, hogy hol és ki fog téged
használni?
- Igen, jól érted.
- És te mindent
tudsz? Mármint arról a területről ahol alkalmaznak majd?
- Nem tudok
semmit. A segédprogramok oldanak meg mindent. Vannak képletek, azok
segítségével dolgozom és válaszolok a kérdésekre.
- Tehetünk próbát?
- Persze, ez a dolgom,
hogy válaszoljak.
- Köszi. Akkor azt
kérdezem, mi van azzal a pár
milliárddal, ami már nincs meg?
- A törvények
betartásával célirányosan használtuk fel, minden forinttal el tudunk számolni.
- A beruházás
környezetvédelmi szempontból aggályos, sokak szerint hosszú távon akár
életveszélyes is lehet.
- A törvények betartásával célirányosan
terveztük, minden forinttal el tudunk számolni.
- Az egészségügy
romokban. Erről mit gondolsz?
- Én most
elmegyek. Nem folytatok tovább értelmetlen beszélgetést. Ha még vannak
kérdésed, fordulj a sajtó és kommunikációs osztályhoz. Egyébként boldog május
elsejét kívánok.
A fiatal homo
roboticus ezt követően bekerült a dobozba, és mint törékeny árut gondosan
hungarocell téglatestek közé csomagolták, majd nem sokkal később kiszállították
a megrendelőnek. Megtudtam, ez folyamatosan így megy, évek óta, mert a homo
roboticusra nagy az igény. Megbízhatóan mindig ugyanazt mondják, nem
bizonytalanodnak el, ütésállóak, és bármikor lecserélhetőek. Az én gépemberemet
legközelebb egy sajtótájékoztatón láttam ismét, de hogy mit mondott arra nem
emlékszem. De az is lehet, hogy nem mondott semmit, csak mozgott a szája.
