SÜRGŐSSÉGI FOREVER

- Kedves, megengedi, hogy leüljek ide?
- Hát, itt nem nagyon van hely.
- Ha egy kicsit arrébb húzódik, és a reklámzacskóját esetleg leveszi a székről akkor elférünk.
- Máshova nem tud ülni a néni?
- Ülnék én bárhova, de látja, itt talpalattnyi hely sincs már.
- Jól van, tessék, csak le ne essen a néni.
- Köszönöm, maga nagyon rendes fiatalember. Mióta várakozik itt?
- Harmadik napja. 
- Azt mondják az nem olyan sok.
- Nem panaszkodom, van aki két hete üldögél itt.
- És halad a sor?
- Tegnap elkérték a papírjaimat, de azóta semmi.
- Megkérdezhetem fiatalember, hogy mi van abban zacskóban?
- A bal karom.
- A karja?
- Igen. 
- Mi történt vele?
- Levágta a gép. Fafeldolgozó üzem. Ott előfordul az ilyesmi.
- És hogy került be ide a sürgősségire? Rohammentő hozta?
- Hívtuk a mentőket, de rossz címre mentek ki, aztán fél nap után már nem volt kedvem várni, bejöttem motorral.
- Egy kézzel vezetett?
- Persze.
- És mi lesz a karjával?
- Nem tudom. Be akartam tenni itt a mélyhűtőbe, de a portás nem engedte. Egyelőre marad a szatyorban. Még mindig itt van a legjobb helyen.
- Miért nem szólt az orvosnak?
- Nem láttam itt orvost. Vagyis hétfőn kiszaladt az egyik szobából valaki, fehér köpenyt viselt, de aztán az udvaron beült egy autóba és azóta nincs mozgás.
- Van itt még valaki Ön szerint?
- Biztosan, mert amikor a papírokat beadtam egy résen, onnan behúzták, de még nem mondtak semmit.
- Fáj nagyon?
- Nem érzek semmit. Hoztam gyógyszert magammal, azt veszem be minden órában. És a néni miért van itt?
- Klinikai halál. Állítólag az unokám talált rám a konyhában, aztán a fiam újraélesztett, és behozott kocsival.
- A fia orvos?
- Villanyszerelő. Árammal ütötte ki a szívemet. Két dróttal. Ügyes gyerek.
- Nagy szerencséje van a néninek. 
- Nagyon nagy. Minden nap köszönetet mondok a sorsnak, hogy ilyen gyerekem van. 
- Örülök, hogy ide tetszett ülni mellém. 
- Én is fiatalember. Tudok magának segíteni valamiben? Ha gondolja, megnézném azt a levágott kart, ki tudja meddig kell még itt várnunk.
- Nem lesz szép látvány. Csupa vér a zacskó. Látott már ilyet a néni? 
- Még nem, de varrónő voltam valamikor.

GRYLLUS DORKA TEREGET

Megnéztem az Irina Palm című filmet Marianna Faithfull és Gryllus Dorka főszereplésével. Pár nappal korábban a Brazilokat, melyben ugyancsak játszik Gryllus Dorka. A Félvilágot néhány hónapja láttam, amelyben egészen lenyűgöző volt Gryllus.

Tegnap éjjel azt álmodtam, hogy az utcán találkoztam Gryllus Dorkával és gratuláltam neki. Rám nézett és azt mondta, összekeverem a dolgokat, mert abban a filmben ő biztosan nem játszott. Ezek után nem szólt többet, egyszerűen csak otthagyott és elment frissen mosott ruhákat teregetni.

KITÖRÉS NAPI KIRÁNDULÓK

János kórház, szombat este. A bejárat előtt leparkolok. Kiszállok a kocsiból, becsukom az ajtót. Várnom kell, mert a járdát elfoglalják a kirándulók. Kezükben fokos, csákány, ruházatuk katonai terepruha, lábukon csizma. Tempósan haladnak, mintha csak egy iskolai testnevelő órán lennének, ahol éppen a fizikai állóképességüket mérik fel és ennek megfelelően kapnak osztályzatot.

Fél óra elteltével kijövök a Jánosból, de ismét nehezen találok magamnak helyet a járdán, mert szemből megint (még mindig) kirándulók jönnek felfelé. Többségük fiatal férfi, de később lányokat is látok a soraikban, valamint nyugdíjaskorú embereket. Sietnek. Azt ugyan nem értem, miért éppen este, sötétedés után mennek kirándulni, de végül azzal magyarázom, miért ne szervezhetnének éjszakai túrát ha éppen ehhez van kedvük?

Már a kocsiban ülök mikor észreveszem, hogy a zebránál zöld fényre várakozó, a kirándulókhoz tartozó fiatal pár egyik tagja ferdén a magasba emeli a karját. Ezt követően a másik is kart lendít. Egy pillanatra bevillan a nácik éltették így a Führerüket. Hülyeség, nyugtatom magam, mit keresnének itt nácik,  vagy Hitler imádók, meg amúgy is ezek helyes fiatalok, talán szerelmesek is egymásba és éppen kutyát sétáltatnak együtt. De mi volt ez a karlendítés?

Most már tudom. Nem káprázott a szemem. A zebránál és aztán a másik oldalon a járdán felfelé éppen a Kitörés napjára emlékeztek. Szerencséjük volt, mert a környéken egyetlen T-34-es sem volt.

ENGEDD EL!

Engedd el! Ezt hallgatom szinte naponta, mintha ez a semlegesnek tűnő, álpszichologizáló mondat bármit is megoldana, mintha ettől könnyebb lenne elviselni ezt a szart amiben fuldoklunk. Nem old meg semmit, mégis ezzel próbál megmenteni rokon, kolléga, barát.

Elvesztetted a munkahelyedet? Engedd el!
Ellopták a könyvtárat? Engedd el?
Nem válaszolnak a leveleidre? Engedd el!
Nem engednek be oda, ahova évtizedeken keresztül örömmel mentél? Engedd el!
Nincs már értéke a hivatásodnak? Engedd el!
Átvert a bérlőd, elvesztetted a lakásodat? Engedd el!
Elmegy a gyereked, unokád külföldre, mert itt már nem kap levegőt? Engedd el!

Mi van ha nem engedem el? Miért kellene mindent elengedni? Csak azért mert valakik folyamatosan elrabolnak másoktól és nem adnak semmit? Mert ma ez a megszokott ügymenet? Átverésre, csalódásra csupán ennyi lehet a válasz? Engedd el?

Ez maga a tökéletes lemondás, a halál.

Nem engedem el és vissza akarom szerezni, azt amit elvesznek tőlem.