KITÖRÉS NAPI KIRÁNDULÓK

János kórház, szombat este. A bejárat előtt leparkolok. Kiszállok a kocsiból, becsukom az ajtót. Várnom kell, mert a járdát elfoglalják a kirándulók. Kezükben fokos, csákány, ruházatuk katonai terepruha, lábukon csizma. Tempósan haladnak, mintha csak egy iskolai testnevelő órán lennének, ahol éppen a fizikai állóképességüket mérik fel és ennek megfelelően kapnak osztályzatot.

Fél óra elteltével kijövök a Jánosból, de ismét nehezen találok magamnak helyet a járdán, mert szemből megint (még mindig) kirándulók jönnek felfelé. Többségük fiatal férfi, de később lányokat is látok a soraikban, valamint nyugdíjaskorú embereket. Sietnek. Azt ugyan nem értem, miért éppen este, sötétedés után mennek kirándulni, de végül azzal magyarázom, miért ne szervezhetnének éjszakai túrát ha éppen ehhez van kedvük?

Már a kocsiban ülök mikor észreveszem, hogy a zebránál zöld fényre várakozó, a kirándulókhoz tartozó fiatal pár egyik tagja ferdén a magasba emeli a karját. Ezt követően a másik is kart lendít. Egy pillanatra bevillan a nácik éltették így a Führerüket. Hülyeség, nyugtatom magam, mit keresnének itt nácik,  vagy Hitler imádók, meg amúgy is ezek helyes fiatalok, talán szerelmesek is egymásba és éppen kutyát sétáltatnak együtt. De mi volt ez a karlendítés?

Most már tudom. Nem káprázott a szemem. A zebránál és aztán a másik oldalon a járdán felfelé éppen a Kitörés napjára emlékeztek. Szerencséjük volt, mert a környéken egyetlen T-34-es sem volt.