A napokban vehette át az egyik legrangosabb állami kitüntetést az Arany Molinó díjat, valamint az ehhez kapcsolódó életjáradékot Dűnési Ferenc, aki meghatottan elevenítette fel a sikerhez vezető utat. Szavait, gondolatait változtatás nélkül közöljük.
"Ma is élénken emlékszem mindenre. Akkor már két napja nem ettem, de lehet, hogy három. Az iskola a Covid miatt bezárt, pedig mennyire jól jött volna akkor egy tál langyos tejbegríz, vagy finomfőzelék. Akkoriban csak ott kaphattunk ételt. Korgó gyomorral lógtam az utcán, a többi éhenkórásszal együtt. Aztán hazamentem. Nem sokkal később megjött Béla bá, ő a falu jótevője, sokszor adott kölcsön a szüleimnek. Megkérdezte, van-e kedvem másnap Pestre menni. Hogyne lenne, sóhajtottam felé, hisz még sosem jártam ott. Na, akkor holnap jövök érted, mondta.
Kisbusszal vittek minket, az összes osztálytársam ott préselődött az üléseken. Útközben verset tanultunk, néhány órával később azt adtuk elő. Hamar megtanultam a szöveget, mert csak két sor volt az egész, valami olyasmi, hogy romlott ételt nem eszünk, nem eszünk, éljen a szabadság. Szép ünnepség volt. Két órán keresztül szavaltunk az utcán egy nagy épület előtt, a kezünkben pedig piros tálcát tartottunk. Azt kellett a vers végén ütemre felemelni, és integetni vele. Utána beültünk a buszba, és mentünk haza. Anyám boldog volt, mert Béla bá a köténye zsebébe csúsztatott kétezer forintot, az asztalra letett három kiló krumplit, apám pedig megint kapott kölcsönt Béla bácsitól, amit a fater később kamattal együtt visszafizetett. Béla bácsitól mindenki félt, apám egyenesen rettegett tőle, mert amikor az öregem két napot késett a törlesztéssel, Béla bá ráijesztett, hogy a fatelepen felaprítja és a disznókkal eteti meg, a maradékot beforgatja trágyának, de ez nem érdekelt, mert két héttel később megint Bélával mentünk. Akkor is szavaltunk, és integettünk. Nem kérdeztünk semmit. Minek is kellett volna? Aki mégis ezt tette, ilyen egyszer fordult elő, hogy mégis mi ez az egész, többé nem skandálhatott velünk. Mi csak mentünk és mondtuk amit kértek tőlünk. Imádtam, mert bárhová vittek, mindenhol fotózták a csoportunkat, sőt a tévések is ott kameráztak. Esténként benne voltunk az összes híradóban.
Évekig jártuk az országot. Sosem felejtem el, hogy ha egy jól sikerült műsorunk után lemondott valamelyik nagy ember, általában polgármester, persze akkor még nem értettem miért mond le valaki csak azért mert verset mondtunk, és lelkesen vonulgatunk, na mindegy, szóval olyankor anyám négyezret kapott és öt kiló krumplit, apám pedig egy helyett két hónapra kapott kölcsönt. A kamat szerencsére nem nőtt, maradt 120 százalék. Boldoggá tett, hogy végre segíthettem imádott családomat.
Egy nap Béla bá félrehívott, és azt mondta, neki immár máshol kell műsort szerveznie, átvenném-e tőle a munkát. Megtiszteletésnek éreztem, ezért elvállaltam. Akkor már tizennyolc elmúltam, hat éve magam mögött hagytam az általános iskolát, és csak ezzel foglalkoztam. Szavaltam, és tálcákat emeltem a magasba. Néha táblákat. Ebből éltem. És persze a család is. Elég felkészültnek éreztem már magam, így bátran kezdtem bele a Béla bától kapott új munkakörbe. Végre kiléptem a fárasztó statiszta szerepből és fokozatosan egyre nagyobb és egyre szebb feladatokat kaptam. Kellék beszerzőként kezdtem, tálcákat, szöveges táblákat vittem a szavalóknak, de voltak olyan transzparensek is, amelyeken arcok voltak, rajtuk pedig vérvörös színnel festett céltábla.
Aztán megafonos lettem, a verseket ennek segítségével adtam elő, utána dokumentátorként folytattam. Telefonnal rögzítettem az estjeinket, de néha live-ban (élőben) azonnal feltettem a fészre (facebook), hadd lássa mindenki a műsorunkat. Nagyon nagy előrelépést jelentett a casting directorság, amit már a legfelsőbb helyen hagytak jóvá. Megbíztak bennem, így már én válogathattam a környék legjobb verselőit, általában dühös és agresszív arcú szereplőket kértem fel. Ők tűnnek igazán hitelesnek.
Végül már magam szerveztem a verses utakat, onnan pedig egyenes út vezetett a cégalapításhoz. Ehhez persze Béla bá segítsége is kellett, mert a kapcsolatai nélkül nem sikerült volna, de ezeknek köszönhetem, hogy az álmaim megvalósulhattak.
Büszke vagyok arra, hogy immár az összes nagy és látványos műsor lebonyolításához a Nem és Nem tüntetésszervező cégemet kérik fel. Bármit, bármikor elvállalunk. Az állandó szereplőinkről vezetett adatbázisunkban szép számmal vannak tapasztalt és edzett focidrukkerek, markánsan meggyötört arcú, állástalan férfiak, molett, sovány, vagy éppen izmos vidéki háziasszonyok, sőt, immár hajléktalanok is. Éppen kire, milyen karakterre van szükség. És hogy jól dolgozunk, talán álszerénység nélkül mondhatom, immár profik vagyunk, arra bizonyíték ez a csodálatos díj az Arany Molinó, és a vele együtt járó havi egymillió forintos életjáradék. Boldogan várom a következő verses estet, ahol immár négyszázötven kisiskolás fog szavalni, a szüleik pedig a táblákat viszik majd. Nagyon készülünk."
