PING CSU

A ping csu, ősi sport, gyökereit a Mennyei Birodalomban kell keresni. Már a Csou dinasztia (ie. 1046-ie. 256) idején is űzték, sőt bajnokságokat rendeztek. A ping csu, a mai kardvívás, tenisz, asztalitenisz, kézilabda, kosárlabda, korcsolya ökölvívás, birkózás, labdarúgás, gerelyhajítás, sakk és Forma-1 elődje, de ötvözi a röplabdát, az úszást, műúszást, az öttusát, a síugrást, a gátfutást, és a hegyi kerékpározást is.

A ping csu szövetség élére új vezetőt választanak. A tisztségre egyetlen jelölt pályázik, aki az ország egyetlen ping csu bajnokától, a pártoktól független Feri bácsitól máris elkérte a ping csu szövetség számlaszámát, valamint a kódokat.

FEJLÖVÉS 2.0

Csakis a kitartásomnak és persze az erőszakosságomnak köszönhetem, hogy kaptam egy halovány ígéretet,  talán szóba áll majd velem.  Hajtott a bizonyítási vágy, meg persze a hiúságom. Én leszek az

egyetlen magyar médiamunkás, aki Detroitban megtalálja és szóra bírja a hírhedt 52-es légió szökött katonáját, a testőrgárda sokat tudó harcosát. 

A Flat Rocknál haladtam északi irányba, elértem a Dearborn Height-t, majd a Redford Charter környékén nyugatra fordultam, és a Livonia közelében megtaláltam a Farmington Hills keresett utcáját. Lehangoló, koszlott egy hely. Rozsdásodó autók tucatjai parkolnak mindenfelé, Az ott kószáló gyanús alakok miatt egy ideig nem is mertem kiszállni a kocsimból. Itt lakik hát John Z. Toth, vagyis Tóth Zoltán János egykori testőr. Ma targoncás egy közeli hulladéktelepen. Hosszan kopogtam, mire végre ajtót nyitott. Nem köszönt, csak intett, hogy gyorsan húzzak be a házba.

- Kér egy sört?
- Nem a sörért jöttem, de azért kösz.

Szótlanul leküldtük az első Detroit Penauts Beer-t, majd unottan bámulta az arcomat. A háttérben ment a tévé, valami helyi kosármeccset közvetítettek. Muszáj volt megszólalnom végre.

- Hogyan került a légióba?
- Kaptam egy levelet, hogy másnap a minisztériumban lesz jelenésem. Így mondják ezt ? Már elég rosszul beszélem a nyelvet.
- Még csak három éve él Detroitban...
- Yeah. Beosztottak a miniszter mellé testőrnek. A tornateremben a pálya széléről figyeltem őt, ez volt az előrás. Edzés közben is védenem kellett a miniszter urat. Egyszer csak mit látok? Az egyik futsal játékos páros lábbal beleszállt a tárcavezető úrba! Azonnal berohantam a
pályára, sokkolóval semlegesítettem a támadót,  majd a célszemélyt kimenekítettem a
teremből. Nem is öltözhetett át, azonnal a páncélozott harci jármű felé tereltem. Belöktem és amilyen gyorsan csak tudtunk, a konvojjal elhajtottunk a helyszínről.
- Ez tényleg nagyon kemény szituáció lehetett.
- Nem volt idő mérlegelni. Ki tudja mi történhetett volna még a pályán. Esetleg labdával fejbelövik.
- Melyik volt a következő eset, amikor meg kellett védenie?
- Ez a szolgálati időm harmadik hetében történt, külföldön, azt hiszem a Kaukázusban. A tárgyalás után a delegációnkat elvitték az ottani elnök privát állatkertjébe, ahol a miniszter úr szeretett volna szelfit készíteni, amint éppen egy medvét simogat.
- Idáig kedves történet.
- Magának lehet, hogy az.  Nekem nagyon nem. A medve váratlanul megharapta a minisztert.
- Testőrként mit csinált?
- Lelőttem az állatot, majd a társaimmal körbevettük a miniszter urat.A testünkkel védtük. Életveszélyes helyzet alakult ki, mert az elnök emberei lőni kezdtek ránk. Kettőt leszedtem közülük. Utána minket is menteni kellett.
- Megint a lélekjelenléte. És melyik volt az utolsó eset?
- Tudja, a miniszter urat csak az előzetesen kiállított írásbeli engedély birtokában lehet megközelíteni. Ha nincs papír, minden eszköz megengedett.
- Megint tüzet nyitott?
- Sajnos igen. Még szerencse, hogy csak térdre céloztam.
- Kit lőtt meg?
- A miniszter úr édesanyját, aki nem akart persze semmi rosszat, csak friss sütit hozott a fiának. De nem törődött a kordonnal, fittyet hányt a a protokollra, hiába szólítottuk fel, álljon meg azonnal, de nem reagált, szinte futva ment a miniszter úrhoz . Azt hittem bomba van a kezében.
- És lelőtte. Utána pedig menekülnie kellett az országból.
- Nem volt más választásom.

Tóth Zoltán János, a hírhedt 52-es légió egykori testőre nem kívánt többet elmondani. Felpattintott még egy sört, majd köszönés nélkül, a pamlagon elterülve, nézni kezdte a kosárlabdameccset.

Magamtól is kitaláltam.

NYALD BE, BABÁM! 2.0

Az idei Prima Primissima-díj legnagyobb favoritja Birsa Béla, az ország egyik legnépszerűbb és legsikeresebb tanára. A Berkenyetanya 11-es számú iskola oktatójáért rajonganak a gyerekek. Amióta ott tanít, megszűntek a hiányzások, senki sem akar lemaradni az imádott nevelő ízes, szagos, emlékezetes óráiról.

Az egész iskolát belengi a Birsa tanár úrból áradó, csak rá jellemző odeur. Már délelőtt tizenegykor érezni az erős jelenlétét, mindenki tudja, merre jár éppen az épületben. A hangulat rendkívül vidám, ami egyértelműen az ő személyének és tantárgyának köszönhető. Hozzá hasonlóan a diákok is dalolva közlekednek a folyosókon, egymásba kapaszkodva táncolnak, látszik, élvezik az ottlét minden pillanatát. Birsa Béla különleges elhivatottsága csak tovább fokozza mindezt.

A negyvenes évei elején járó pedagógus, a sikerei ellenére is csupán annyit mond, végre megtalálta a hivatását. Az utolsó pillanatban.

Azon a délelőttön is az út menti árokban feküdt, sárosan, bevizelve, leokádott ingben, öntudatlanul, vérében több ezreléknyi alkohollal, mikor is gyerekkori pajtása, későbbi állandó ivócimborája, Atka Dezső megpróbálta kihúzni a vízelevezetőből. Nagy nehezen a talicskára fektette Birsát, és hazatolta. Amikor Béla másnap kijózanodott, Dezső felolvasta neki az álláshirdetést. És mintha a mennyből angyal szállt volna a büdös kis kalyibába, úgy világosodott meg Birsa Béla.

Egy héttel később, amikor már nem érződött leheletén az alkohol, bár a ruhái még árasztották a romlottság jellegzetes, áporodott bűzét, beadta a jelentkezését. A szakmát sosem felejtette,
szó szerint a vérében van. Azonnal felvették.

Már csak két nap van a díjátadóig, de Berkenyetanyán mindenki biztosra veszi, hogy Béla közönségdíjas lesz, Prima primissima. Beszélik, az erőforrás tárca vezetője lejön majd hozzá, de azt is  rebesgetik, akár a miniszterelnök is tiszteletét teheti az iskolában. A tévés és rádiós stábok kitartóan ostromolják a falubelieket, barátok, közeli rokonok, szülők és tanárkollégák nyilatkoznak lelkesen Birsáról, aki csodát tett az iskolában. És persze interjúvolják Bélát is, vajon mitől lett
az ország egyik legnépszerűbb tanára.

Nincs titok, nincs varázslat – válaszolja pirospozsgásan, nikotintól megsárgult bajusza alatt mosolyogva. 

Akkor mi van? – kérdezhetnénk, de mindenki tudja, az új tantárgy bevezetése a válasz. Igen, a pálinkafőzés. De vajon miért kellett ennyi évtizedet várni erre? Miért nem lehetett már száz, kétszáz évvel ezelőtt az iskolákban pálinkafőzésre tanítani a gyerekeket? Mennyi elpazarolt, haszontalan év. Talán most sikerül valamit behozni az elvesztegetett lehetőségekből. Egyelőre csak annyit látni, amennyit Berkenyetanya ifjúsága köszönhet Birsa Béla oktatói munkásságának. Az iskola előtt a gyerekek dülöngélve éneklik a Nyald be, babám, a szilvát című dalt. Kezükben magasra tartják az üveget, benne a friss főzet. Ma barackot és cseresznyét visznek haza. Várják már őket nagyon.

CSÉSZÉK

Az első e-mailt két hónappal ezelőtt kapta. A főigazgató személyi asszisztensétől, Barbarától. Többször is elolvasta a nő levelét, de nem értette. Hogy ő? Ilyet? És miért?

"István! Szeretném megkérni arra, hogy a kávéscsészéket ne fordítsa meg a mosogatógépben. A felfelé fordított csészék rongálják a gépet. Köszönöm. Barbara."

István válaszolt.

"Kedves Barbara! Nem nyúltam a gépbe. István."

Három órával később újabb üzenet érkezett.

"István! Többször kértem, ne fordítsa meg a csészéket. Ma is fordítva voltak. Ezt jelezni fogom a főnökségnek. Barbara."

István ingerültté vált.

"Barbara! Szépen megkérem, hagyjon békén a kávéscsészékkel. Sosem nyúltam a mosogatógépbe, és soha nem fordítottam meg benne semmit. Köszönöm. István"

"István! Tudom, hogy maga fordítja meg a csészéket. Már jeleztem az elnök úr, a szakszervezet és az üzemi tanács felé. Barbara."

A délutáni elnöki értekeztelen, bár a kínai piacszerzés lett volna a téma, mégsem erről tárgyaltak, hanem a csészékről. A nagyfőnök megkérte a jelenlévőket, neveket nem mondott, de végig Istvánra nézett, ne nyúljanak a mosogatógépbe, azt mindig rendeltetésszerűen használják. Ha netán elfeledkeznének erről, olvassák el a gép fölé kifüggesztett műszaki leírást és használati utasítást.

Kinek jut eszébe ilyen baromság, hogy ő azzal szórakozik, indítás előtt csészéket fordít meg, csak azért, hogy kárt okozzon a mosogatógépben, ezzel pedig áttételesen megrövidítse a céget. Ezzel gyötörte magát István, majd ismét levelet írt Barbarának, a másolatot pedig a vezérnek is elküldte.

"Kedves Barbara! Sokadjára írom le, nem én nyúlok a gépbe. Se időm, se késztetésem nincs ehhez. Nem érdekel a mosogatógép, és nem babrálok a csészékkel. Ha a jövőben továbbra is engem gyanúsít, kérem legyen diszkrét, ne az egész céggel, hanem csakis velem közölje a gyanúját. István."

Hiába minden, immár a cég hongkongi, bostoni, ankarai, prágai, katari irodáiban is arról beszéltek, hogy István, a vállalat topmenedzsere azzal szórakozik, hogy megfordítja a kávéscsészéket a mosogatógépben.

István rettegve gondolt a jövőre. Ennél kevesebbért is rúgnak már ki embereket a cégektől, sőt, ez egészen perverz vád lehet ellene. A felfelé fordított csészékről szóló aggasztó hír időközben kiszivárgott és a legnagyobb példányszámban megjelenő kormányközeli bulvárlap is ezzel foglalkozott, sőt a rádió délutáni adásában őt nevezték meg mint elsőszámú gyanúsítottat. István úgy érezte, percek múlva elveszít mindent, nincs értelme többé az életének.

Az elnök-vezérigazgató körültekintően tájékozódott, magánnyomozó segítségét kérte, végül pedig szembesítésre hívta Barbarát és Istvánt. A bonyolult és hosszúra nyúlt tárgyalás végén döntést hozott az ügyben.

Elvitette a mosogatógépet.