Van egy sorozat a Netflix kínálatában, amely kivételesen nem győztesekről szól, hanem vesztesekről. Az egyik epizódban annak a boxolónak a történetét mutatják be, aki sosem akart ökölvívó lenni, az apja erőltette rá, aki fanatikus Muhamed Ali rajongó volt, és a fiából is keményöklű terminátort akart nevelni. A srác végül profi lett, pechére még világbajnok is. Nem is értette hogyan történt mindez, fogalma sem volt miért kell neki bunyózni, amikor legszívesebben otthon ülne, de ismét ringbe kellett szállnia. A címét már nem tudta megvédeni, mert a következő mecccsén brutálisan kiütötték, kómába esett és majdnem meghalt. A felépülése után arra kérte egy sportújság, írja már meg, milyen érzés KO-val kifeküdni. Megírta, a cikket egy híres forgatókönyvíró elolvasta, majd a készülő filmben ő lett az egyik szereplő. Utána pedig filmes világsztárok edzője és felkészítője lett. Valójában a vesztesből győztes, boldog ember lett.
Önző módon erről jutott eszembe egy magántörténetem, úgy 2008 tájáról. Az volt az időszak, amikor a nehézségek ellenére is a helyemen éreztem magam, felépíthettem és három évig irányíthattam egy szerkesztőséget. Ez volt a Közelről. Kis stábként működtünk, ám annál nagyobb lelkesedéssel. Őrületesen izgalmas korszak volt, csak néhány név a műsorunkban megszólaltatott külföldi hírességek közül: Günther Wallraff, Patricia Kaas, Sir David Frost. És aztán jött az a sztori, amely miatt még inkább érdemes volt vállalni a napi, tényleg lelket emésztő stresszt.
A napilapok egyikében megjelent egy rövid hirdetés, amelyben egy Kanadában élő magyar-indonéz fiatalember kereste magyar édesanyját, akitől huszonöt évvel korábban az indonéz apa szakította el. Klasszikus gyermekrablás. Olvastam a hirdetést, és azt mondtam a kollégáimnak: megtaláljuk az anyát. Pár perc múlva már hívtuk is a kanadai újság szerkesztőségét, ott adták fel az eredeti hirdetést. Kiderült, hogy ezt a fiú barátja írta , akivel gyorsan interjút készítettünk. Valami azt súgta, adjuk le így az anyagot és valaki jelentkezni fog. Csoda történt. Lement az alig három perces beszélgetés, majd még aznap este felhívott minket egy taxis azzal, hogy neki rémlik valami. Adott egy nevet és egy címet. Hetedik kerület. Másnapra megtaláltuk az anyukát. Ezek után felhívtuk a kanadai barátot, de akkor már ott állt mellette az édesanyját kereső fiú. És délután, élő adásban, tolmács segítségével, összekapcsoltuk őket. Leírhatatlan érzés volt. Negyedszázadnyi hallgatás és kínzó kétely után segíthettünk ennek a két embernek. Másnap hívást kaptunk Kanadából, a fiú jelentkezett, azt mondta, felkavarta a beszélgetés, ezért azonnal repülőre ül és jön Magyarországra. Elmondta, hogy két nap múlva Bécsben száll le a gépe. Egy riportert, Bánsági Évát kiküldtem Bécsbe, aki a Budapestig tartó úton végig vele volt.
Az anyát természetesen azonnal értesítettük és behívtuk a stúdióba. A Közelről élőben ment, a fiatalember pedig éppen akkor érkezett, a lépcsőházban járt. Riporterünket már ott bekapcsoltuk az adásba. Végül nyílt a stúdió ajtaja, ők pedig, anya és fia egymás nyakába borultak. Felemelő pillanat volt. Emlékszem, Vujity Tvrutko is felhívott később és gratulált a stábnak. Csupán annyit sajnált, hogy ezt a sztorit nem ő találta.
Normális esetben egy ilyen sztori után a stábot kitüntetik, vagy legalábbis nagyon megdicsérik. Velünk sajnos nem ez történt. És, hogy miért nem? Nos, azon a héten a Közelről állandó műsorvezetője éppen szabadságon volt, más ült a helyén, egy nagyon teheséges kollegina, Varga Tünde, így ez a történet nem az állandó műsorvezetőhöz kapcsolódott. Ezt, finoman szólva, sérelmezte a vezetőség felé, így elismerés helyett fejmosást kaptam, amiért kocsit és riportert küldtem Bécsbe. Pazarlásnak tartották.
Még megfogalmazódott néhány ehhez hasonló panasz ellenem, majd az akkori vezetés leváltott a főszerkesztői posztról. Utána bíztak meg a Metró klubtól a Szigetig sorozat elindításával, amely nyolc évig és négy hónapig tartott, 333 adással.
Mindez az amerikai boxolóról jutott eszembe, aki kis híján belehalt a KO-ba. Akkor én is kiütve éreztem magam, de talpra álltam. Ami utána jött, nos, egyszer majd azt is elmesélem.
